Nincs hová hátrálni Herman Levente és Radu Belcin közös kiállításán

A cím sem valamiféle pozitív átmenetet, hanem inkább hanyatlást jelöl. Az alkony a fény elvesztésének, a formák fokozatos eltűnésének ideje, a „két világ között” lebegő állapot pedig azért nyugtalanító, mert ahonnan jövünk, az már eltűnőben, ugyanakkor azt sem tudhatjuk, hordoz-e bármiféle ígéretet a másik oldal. A kiállítás éppen ezt a remény nélküli küszöbhelyzetet teszi átélhetővé.

Herman Levente képei ezt az érzést a természet és az épített környezet hibrid, idegenszerű összeolvadásán keresztül hozzák közel. Tájai nem pusztán posztindusztriális vagy disztópikus látványok, hanem olyan világmaradványok, amelyekből lassan minden emberi és minden ismerősség kikopik. Az Áramszünet című munkán például oszlopok és vezetékek között tárul elénk egy kiüresedett táj.

A Bodok című képen egy magányos fa áll az előtérben, mögötte pedig ködbe burkolózó, félig szétesett építmény emelkedik. A virágzó ágak első pillantásra még az élet képzetét hordozzák, ebben az összefüggésben azonban inkább valami utolsó, törékeny ellenállásnak tűnnek.

Herman képein a táj már nem a biztonságot nyújtó, barátságos környezet, ahol könnyedén el tudjuk helyezni magunkat, hanem egy kiürült világ, amelyből eltűnt minden kapaszkodó. A felbukkanó alakok sem kínálnak közelséget. Inkább idegenek, olykor kifejezetten űrlényszerűek, futurisztikusak és távolságtartók. Ezeken a festményeken a táj olyan ismeretlen térré válik, ahol a humán és a nem humán, az organikus és a mesterséges, az eleven és a maradványszerű már nem különül el tisztán egymástól. A hibriditás pedig nem felszabadító tapasztalat, hanem a szétesés és az idegenség jele.

Radu Belcin más festői hagyományból érkezik, de az általa létrehozott atmoszféra végül ugyanúgy a szorongás felé vezet. Képei mélyebbek, sötétebbek, drámaibbak, kompozícióit erősen meghatározza a chiaroscuro barokkos öröksége. Belcin festményein az emberi jelenlét egyszerre hangsúlyos és bizonytalan: az alakok mintha éppen szétfoszló identitások hordozói lennének, akik már nem teljesen részei a tájnak, de nem is tudnak elszakadni tőle. Még éppen láthatók, de bizonyos részeiket már elnyeli a sötétség.

A buborék motívuma óhatatlanul a homo bulla gondolatát idézi: az emberi lét törékeny, pillanatnyi, és bármikor semmivé foszolhat. Belcin festményeiben ez a vanitasszemlélet nem allegorikus idézetként jelenik meg, hanem egzisztenciális tapasztalatként. A tünékenység ezeken a képeken komor bizonyosság.

A két művész festészete formai értelemben különböző, mégis nagyon pontosan találkozik egymással. Herman és Belcin festményei egyaránt a mágikus realizmus felé közelítenek: első pillantásra a valóság elemeiből építkeznek, mégis mindig marad bennük valami nehezen megnevezhető, nyugtalanító elmozdulás. A tájak, terek és figurák ismerősnek tűnnek, de sosem teljesen stabilak; mintha a látvány mögött folyamatosan ott remegne valami baljós, valami nem egészen e világi. Herman a jövő romjait, Belcin pedig a múlt festészeti nyelvén megszólaló jelenkori szorongást mutatja meg, de mindkét esetben ugyanaz a felismerés dolgozik a képekben: hogy a világ, amelyet ismerni véltünk, megbillent és idegenné vált.

A közös kiállítás egyik legnagyobb ereje éppen abban rejlik, hogy Herman Levente és Radu Belcin munkái nem illusztrálják egymást, hanem felerősítik egymás alapérzéseit. Herman a pusztuló táj, a poszthumán idegenség és a disztópikus átmenet felől közelít, Belcin pedig a klasszikus festészeti hagyomány, a fény drámaisága és a vanitas felől, de mindketten ugyanarról a világtapasztalatról beszélnek: arról, hogy a valóság már nem átlátható, hogy az emberi jelenlét meggyengült, és hogy a látványban egyre több a szorongás, a tünékenység és a vég érzete.

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu