A Toten Hosen, mint minden öregedő punkzenekar, olyan mint a jól érlelt bor. A zene egyre ismerősebb, a mozdulatok gyakorlottak, ugyanazok a számok egyre teltebben szólnak, persze, a halál is közelebb van. Nem tudom, hogy ki követte az elmúlt években, de a mostani Szigeten volt a Toten Hosen hetedik magyarországi fellépése. Persze, lehet vitatkozni, hogy valóban nagyszínpados zenekar-e, nos, ha Iggy Popra nem telt, azért Campino is megteszi.
Campino, a Toten Hosen énekese, aki mindig is kacérkodott a zenélés mellett/helyett a színjátszás ösvényeivel, nos, nagy színpadi sikerei vannak, bizony. Magyar viszonylatban ez olyan, mintha mondjuk Lukács a Tankcsapdából vagy teszem azt, Vigi a Aurórából mostanában a Nemzeti Színházban játszana. De Németországban ez megy, mi több, nem kelt nemzeti felhördülést, ha egy agyontetovált öreg rocker megjelenik egy-két drámai szerepben. Annál jobb. (Lábjegyzet: a Toten Hosen már a nyolcvanas évek végén komoly színházi produkciókban vett rész).
Hozzátartozik persze ehhez a német könnyűzenei kultúra, valamint az a nem elhanyagolható apróság, hogy a Toten Hosen megőrizte a német nemzeti megtisztulást (mi több, parányi része volt benne), vagyis, hogy a düh, a bakancs, az alkohol, a csúnya szövegek éppenséggel egy elhallgatott múlt (jelen esetben a náci múlt) ellenében és nem felmagasztosításában játszanak szerepet.
Persze a Toten Hosen nagyon is német, mulatós punk parányit, azt hiszem, az igazi hardcore le is nézi. A koncert persze mi mással, mint felvételről bejátszott Hey ho let?s go-val indul. Ez az ős-punk nóta mindenkit beindít és noha idegen toll, de szép gesztus. A színpadkép a szokásos, a háttér az óriási madár-csontváz körben a híres felirat (bitter Ende ? Toten Hosen) ? egyébként ez a jelkép már délután 4-kor az Oktogonon is megfigyelhető volt egyes korrekt ősrajongók pólóján.
A Toten Hosen gitárosai amerikaira vannak fazonírozva, kis kalapka, színes tetkók, mi több, a basszusgitáros gitárjához színben stimmel az inge. Ügyesen váltják egymást a színpad bal- és jobboldalán, nyilván a német precizitás itt is működik. A hangkép megfelelő, ahogy kell, lábdob a mellkasban, a gitárok hasogatnak, és nem szégyellik, hogy kopaszodnak. Azt hiszem, ezt hívjuk hitelesnek meg rutinos keverésnek.
Campino vizet fröcsköl a közönségre, meghatározhatatlan zöld színű dobozos izéket is iszik, de részegnek nem nevezném. A kivetítő közelképein látszik, hogy mosolyognak, vicsorognak. A közönség megtölti a teret a keverőig, és gyorsan meg kell jegyezni, hogy nem csak németekkel találkozhatni ittend. Középen pogó, zászlók, repülő flaskák. Megmozgatják az embereket, jobbról balra, balról jobbra hullámzás, Campino meg is jegyzi, hogy azért ez ?uncool?. De hát a show-business mindig is a punk része volt, és úgy tűnik, itt azért tökélyre vitték.
A koncert említésre méltó eseménye Feri. Ő a közönségből lett felhívva, ováció. Feri fekete, hosszú hajú rocker, mint neve is mutatja, magyar, és nagyon élvezi (ki ne élvezné?), hogy Campinoval énekelhet. Ugyan olvassa a szöveget, és így van némi karaoke-feeling (ami, valljuk be, egy punkzenekarnál mégicsak hátrányos), de őszinte élvezete, a közönség bátorítása és az, hogy nem hamis, sokunknak szimpatikus. Campino hagyja is Ferit énekelni ? aki persze nem Alex, aki az egyik nagy sláger szerint egy hétköznapi szerelmes -, tök szimpatikusan, a zenekar tagjai mosolyognak, Feri megdicsőül és egy picit mi is. Fanyaloghatnánk is, persze, de most pozitív a lég. Pogó, német mulatós punk, hajrá Bayern München.
