Lee Miller a legtöbb embernél jobban megértette a kamera előtti női lét sebezhetőségét. Gyermekkora óta modellkedett, először lelkes amatőr fotós édesapja, Theodore Miller kedvére, aki azonban sokszorta meztelenül is fotózta, később keresett divatmodellként, majd múzsaként és a szürrealista művész, Man Ray munkatársaként. Miller az objektív mindkét oldaláról rengeteget tanult a fotózásról, és a saját bőrén tanulta meg, hogy a fényképezés egyfajta lopás is lehet, egyirányú tranzakció, amelyben az alany önmagát adja, de cserébe vajmi keveset kap.
A nemrég hazánkban is bemutatott Lee egy kijózanító életrajzi film, amely Miller haditudósítói tevékenységére fókuszál a II. világháború alatt, és maradéktalanul bebizonyítja, hogy a fotózás erődinamikájába való betekintése hozzájárult képei rendkívüli erejéhez. Áldozati státusza (a gyermekkorában elszenvedett nemi erőszakára egy beszélgetésből derül fény) túlélőként szokatlan empátiát váltott ki alanyai iránt.
Szerelemprojekt
Lee Miller képeinek többségét 1977-es halála után fedezték fel, életműve pedig még csak mostanában kerül a megérdemelt helyére. Kate Winsletet már sok évvel ezelőtt megragadta a fotós ereje, ám a film ötlete egy aukción vásárolt étkezőasztallal kezdődött, amely korábban nem másé volt, mint Lee-é. A brit színésznő elképzelte, mi minden zajlott vajon az asztal körül: rengeteg kutatást végzett, megismerkedett Lee író fiával, produkciós céget alapított, hogy végül hét év előkészület után a produceri feladatok mellett a címszerepet is magára vállalva belevághasson ebbe a szerelemprojektbe – főként magyarországi helyszíneken forgatva.
A történet elején egy boldog, gondtalan időszakba csöppenünk, amelyben művészek filozofálgatnak életről és szerelemről a napsütötte Dél-Franciaországban, a háború fenyegetése pedig a távolba vész. Itt ismerkedik meg Lee későbbi brit férjével, Roland Penrose-zal (Alexander Skarsgård), akivel aztán a háború alatt Londonban próbálnak túlélni. Penrose festő volt, aki a katonaságnak álcákat készített, Lee pedig szintén ki akarta venni a részét a harcból.
Bekopogtatott az akkoriban még nem csupán a divatnak és luxusmárkák reklámozásának teret adó Vogue-hoz, ahol végre a fényképezőgép másik oldalán kapott állást. A magazin a női olvasókat próbálta meg a háború valóságáról tájékoztatni, Lee pedig a hitelesség érdekében ragaszkodott hozzá, hogy mindezt a harctérről tehesse meg. Nőként persze még nehezebb volt elérni, hogy a frontra küldjék, ám végül elérte, hogy a sűrűjébe küldjék kollégájával, a szintén amerikai David E. Schermannel (Andy Samberg).
„Inkább készítek egy képet, mint hogy szerepeljek egyen”
Az idézet Lee Millertől származik. Körülbelül egy éve a Thames & Hudson gondozásában jelent meg a Lee Miller. Photographs című monográfia. A könyv előszavát Kate Winslet írta:
A New York-i femme fatale óriási utat tett meg, hogy a fotóstúdiók szőke szépségéből rettenthetetlen, hetekig nem fürdő haditudósítóvá váljon. Lee Miller már egészen fiatalon kacsintgatott a fotózás felé, és számos honfitársához hasonlóan Párizsban képezte magát. Fotózta Dalít, Marlene Dietrichet és Charlie Chaplint. Jó barátja Pablo Picasso, Jean Cocteau, ám leginkább Man Ray munkatársaként az avantgárd iránti érdeklődése is komoly fordulatot vett: nemcsak Man Ray számtalan portréfotóján köszön vissza karakteres arca, de a szolarizáció technikájának továbbgondolása ugyancsak a közös munkájukat dicséri. New Yorkba visszatérve aztán Lee saját fotóstúdiót nyitott, majd bejárta a Közel-Keletet és Európát. Utazásai során végig fotózott, ám leghíresebb felvételeit a második világháború nyugati hadszínterein készítette, ahol az amerikai hadsereg gyalogsági egyenruhájában tudósított a brit Vogue-nak.
A szerep apropóján egyébként Annie Leibovitz, a ma élő talán leghíresebb női portréfotós készített a Vogue számára egy anyagot Winsletről, a sorozat egyik darabja pedig azt az ikonikus képet alkotta újra, amelyiken Miller Adolf Hitler müncheni rezidenciájának fürdőkádjában pózol a führer berlini öngyilkosságának napján Scherman, a Life fotóriportere kamerája előtt. Ez a jelenet a filmben is meg lett örökítve.
Amit Miller Buchenwaldban látott, élete végéig kísértette
Kate Winslet (aki egyébként Oscar-díját egy náci múltú nő alakításával nyerte el A felolvasóért) egy kicsit idős a szerephez, hiszen jövőre lesz ötven, Miller pedig a harmincas évei közepén járt, amikor a háborúról számolt be. Mégis, Anglia egyik legnagyszerűbb kortárs színésznője megragadja a karakter szellemét, Miller konfrontatív, nyers, a kemény felszín alatt mégis érző aspektusait. Személyisége, jelenléte mágneses. Fegyverként használja a szavait: egy igazi láncdohányos, whiskyt vedelő csavargó hősnő. Winslet teljesítménye azonban mélyebbre megy, mint az „ivás, dugás és fényképezés”, amiket Miller a film elején az alapvető képességei közé sorol.
Lee Miller részben saját, jól elrejtett traumájára adott reakcióként, Rolleiflex kamerájának segítségével hangot adott a hangtalanoknak. Barátja és kollégája, a zsidó származású Scherman mellett Miller volt az egyik legelső civil, aki tanúja volt a buchenwaldi és dachaui náci koncentrációs táborok horrorjának. Élete végéig kísértették azok a képek, amelyek ott fogadták – a film pedig mindezt egyetlen, szótlan jelenetben közvetíti, amely sokáig a nézőt sem fogja elereszteni.
Miután hazatért a frontról, eldobozolta az ott készített képeit, és soha többet nem beszélt róluk. Fia, Antony Penrose évekkel később hatvanezer negatívra és print képre bukkant a családi házuk padlásán.
Kate Winslet ragaszkodott a női rendezőhöz
A Penrose által írt, Lee Miller élete című életrajzból átdolgozott filmhez az alkotók hozzáférhettek Miller magánarchívumaihoz, ez pedig lehetővé tette a rendezőnek, hogy a fotós lencséjén keresztül meséljen. A Lee Ellen Kuras operatőr (Egy makulátlan elme örök ragyogása) rendezői debütálása, a fényképek pedig szerves részét képezik. Döntése, miszerint számos alkalommal megmutatja nekünk a kockákat Miller kamerájából, mindig működik. A színhasználat pedig, hogy éles kontrasztot húz a háború előtti élet komolytalan, boldog, telített árnyalatai és a háború utáni Németország purgatóriumi szürkéi közé, pontosan jelzi Lee mindenkori mentális állapotát.
A Gemma Jackson által felrajzolt produkciós design végig valódinak tűnik: olyan, mintha az 1930-as évek végére tévedtünk volna. Azokban a pillanatokban pedig, amikor Lee Schermannal a náci Németországba utazik, a horogkereszt zsigeri valósága és a holttestek elképzelt bűze az elakadt vonaton mélyre megy. A film zenéje azonban már kevésbé sikerült: a Wes Anderson házi zeneszerzőjeként is ismert Alexandre Desplat partitúrája egy nyüzsgő, zsúfolt zenekari túláradás, ráadásul olyan általános, hogy akár egy „presztízsdarabok” feliratú fiókból is kihúzhatták volna.
Az egyébként nagyszerű francia dallamai kifejezetten zavaróak – főleg úgy, hogy a film alkotói szemmel láthatóan rengeteg erőfeszítést tettek, hogy megragadják Lee Miller jellegzetes, rendkívül szokatlan karakterét, valamint a háború éjsötét valóságát. A képek fényében a zenei választások meggondolatlannak és patetikusnak tűnnek. Egyes jelenetek rohannak, a néző pedig azt érezheti: ennek a nőnek az élete körülbelül öt filmet is betöltene.
A Lee belebotlik a szokásos életrajzi filmes problémába: túl sok a történet, de túl kevés az idő, a végeredmény pedig nehezen tudja eldönteni, hogy dokumentumfilm, háborús dráma vagy pedig feminista életrajzi film szeretne-e lenni. Legnagyobb hibája, hogy kevéssé filmszerű, a forgatókönyv igyekszik mindent belegyömöszölni a kétórás játékidőbe, noha sokkal jobban tenné, ha kissé korlátozná magát – vagy ha minisorozattá bővült volna. Minden botlása dacára azonban a Lee nem rossz film, de bosszantóan elpazarolja egy vizuálisan kiemelkedő képességű rendező tehetségét.
A Lee formailag nem a legmerészebb vagy legeredetibb életrajzi film, azonban nagyon hatásos, Lee Miller bátorsága és úttörő szerepe pedig tagadhatatlan. Ideje volt, hogy többen megismerjék az életét. Ellen Kuras mély alázattal állít neki emléket, ha pedig a nézőknek csak egy része a látottaktól inspirálódva felfedezi ennek az igazán kiemelkedő fotográfusnak a munkásságát, már megérte.
