Testtelen
Hiánya megismerkedésük óta
fogason lógott –
kikészített kabát.
Ma felölti.
Már nem tudja megszokni a holdat,
felhizlalt emlékeiből kifogyta önmagát.
Elindul a januári éjszakába.
Fülel,
szavak kopogása nélkül
könnyebb-e a lépte.
Válasz nélkül zuhan a rakpart sötétjébe.
A vízfelszín vemhes. Fölé hajol.
Nincs tükörképe.
Feljegyzéseire hamut pöcköl,
a szél gúnyosan
lobbantja lángra a füzetet,
csörgeti lapjait,
átjárja újra:
a múlt teste üreges.
Uszály közeleg a távolban, nézi,
előre megrajzolt a rakomány útja.
A kiürült látvány agyonsújtja:
hajó, víz, kupolák ázott csúcsai,
sirályok, köd.
Köztük a Duna, az évtizedek.
Fagyott kőre ül le.
Idegen a város. Vele lakta be,
mindig nélküle.
Különös teremtmény, gondolja,
ahogy őrzi szíve helyén örök
esélyét maga ellen.
Ahogy feláldozza magában a
nőt, hogy utódot neveljen.
Különös a férfi, néz magára,
ahogy rakpartra épített házából
örvényekbe téved, elaggva sem áll ellen,
ahogy feláldozna bárkit,
csak még egyszer
fejét az ő ölébe hajtva.
Bőrén a nyirkos kőfal.
Összerezzen, felriad.
Talán ideje van…talán ideje,
de nem folytatja.
A csend,
nem az elnémulás.
Nem a nyugalom,
a béke.
És nem a haldoklás.
Igen,
a méltósága.
Mása nem maradt.
Testtelen ölelés
nem tarthatja meg.
Tengerből hozott követ hajít a folyóba.
A gyászolók szétrebbenő halak.
Kifosztottál,
szédült utána, hát én is kifosztalak.
Élj! – szelíd imperatívuszok
Élj túl
még néhány teliholdat!
Ne értem, ne magadért,
nem tudom miért.
Légy félszeg, létpazarló,
bonts fel egy üveg nehéz vörösbort,
mintha óceánra néző teraszon.
Tölts magadnak.
Hidd, megérdemled ma is, bármikor.
Derűsen idd ki, ami még maradt.
Vagy csak merengj egy keveset, tűnődj,
hátha valaki észrevesz és
hajadba ejti ujjait,
akár a kora esti szél a szirmokat,
és eljátszik önkéntelenül elmormogott szavaiddal.
Merengj úgy, mintha ez is mindegy volna,
csak amikor elindulsz végső utadra, akkor
gondold, hogy én voltam,
én néztelek a túlsó partról,
néztem nehéz lépteid.
De ne törődj ezzel sem,
torpanj meg, csak úgy,
mintha valami fontos még az eszedbe jutna,
és mintha egy régi ismerőst látnál
szembejönni a zebrán, akinek megörülsz,
intesz is felé, de megállni már nem állsz meg
– így lásd magadat.
Nyílj ki, akár pinceajtó a napsütötte udvarra.
Valaki felujjong majd jöttödre,
ahogy anyja méhében a magzat,
– Hát Ő az, csakugyan Ő!
Ne zárj be, arra már nincs idő.
Lépj a tengerbe, szemléld, hogyan fodrozódik
bokád körül a víz, aztán haladj
beljebb, egyre beljebb,
merülj alá, érezd a súlytalanság
felhajtóerejét, tartsd vissza a lélegzeted.
Én akkor a szemedbe úszom
a csípőm köré feltekert tengerrel,
hogy mielőtt lehunyod, a tekintetben ott legyek.
(Megjelent a Magyar Kultúra Magazin Víz lapszámában)
