Oláht sokáig a VIII. kerület festőjeként emlegették, de azóta már kilépett ebből a skatulyából, és a kerületet is elhagyta. Liszt Ferenc téri műtermében találkozunk, ahonnan csodás a kilátás. A Zeneakadémián csücsülő szoborhoz még sosem kerültem ilyen közel, és az épület galambjai is az orrunk előtt repkednek. A háztetőket nézegetjük, és azon töprengünk, melyik épületrészlet milyen stílusú lehet, Norbi pedig mesélni kezdi, hogyan lett a VIII. kerület festője. „Akkor azokat a »nyóckeri”« tűzfalakat, betontömböket, épületeket festettem meg hiperrealisztikus aprólékossággal, amelyek mellett naponta elmegyünk, de sosem állunk meg bennük gyönyörködni”, meséli, én pedig megjegyzem: nagyon izgalmas ebben a sorozatban, hogy bár nem szociális nézőpontból közelít a kerülethez, pontos és hiteles képet fest róla – titkairól, korszakairól, színes és pezsgő jelenéről.
Ám ezekkel a festményekkel, bár esztétikai szempontból mutatják meg Budapest egyik legemblematikusabb környékét, Oláh az identitását vizsgálja. „Az érdekelt, hogy az ezerlelkes nógrádi faluból, Héhalomról, egy roma munkáscsaládból indult fiú számára mit jelent egy történetekkel gazdagon átszőtt fővárosi kerületben festőművészként létezni. Hogy hogyan formál a tér, amit az otthonomnak választottam.”
Közben megérkezik Norbi lakótársa, és magával hozza Hádészt, a kompánia harmadik tagját, a kutyatestben élő művészt. Norbi előpakolja a képeit, megmutatja legújabb sorozatát, majd felidézzük azt az időszakot, amikor az Off-Biennáléra megalkotta első köztéri munkáját, A cigány művész szorongása című installációt, ami – noha mediálisan eltért a tűzfalas szériától – lokációja és motívumhasználata szempontjából organikusan kapcsolódott a festményekhez. „Az egykori Roma Parlament épülete elé emelt téglafal elemein belénk vésődött fogalmak, percepciók – többek között a hatalom, az egyenlőség, a kultúra, a támogatás, a konfliktus, a hagyomány, a kisebbség, az asszimiláció, az integráció, az intézmény és a törvény – jelentek meg, amelyekkel egy cigány származású művészember napról napra találkozhat.” A fal és a hozzá kapcsolódó manifesztáció az identitásvizsgálat szempontjából is közös mátrixot alkotott Oláh korábbi alkotásaival, hiszen általuk szorongásait analizálva azt vizsgálta, hogy származása és művészként való létezése milyen ellentmondásokat hordoz magában.
Bár a falat privát küzdelmeinek tapasztalata alapján építette, az általa megfogalmazott nyugtalanító jelenségek egy közösségre vonatkoztathatók. A fal ebből a szempontból társadalomkritika. „Az akciónak két mondanivalója van. Egyrészt a belső falakról szól, másrészt pedig üzenet a kisebbség és a munkásosztály részéről” – magyarázza Oláh, és rámutat: a cigány–magyar különbségtétel akkor is skatulyázás, ha roma fókuszú tematikában gondolkodik egy művészeti fesztivál. Egy fal megépítése kétkezi munka, ami egyrészt a művészetcsinálás legősibb formájára utal, másrészt arra a jelenségre reflektál, hogy a cigányok többségének van valamilyen tapasztalata a fizikai munkáról. „Egy kisebb időszakot magam is eltöltöttem az építőiparban, édesapám pedig szintén építőipari munkás”, mondja Norbi, aki származására és identitásának gyökereire is utalt ezzel a művével.
A fal mint motívum azért is érdekes, állapítjuk meg közösen, mert kétféle jelentéstartalma van. Egyrészt valamit elzár a külvilágtól, eltorlaszol, kirekeszt, keretek közé szorít, beskatulyáz, korlátoz. Ugyanakkor óv is, és védelmet nyújt a külső veszélyekkel szemben, fészekként, búvóhelyként működik. Az installáció mindkét olvasata érvényes: privát szorongásaink nemcsak külső gátakat jelentenek, hanem mi magunk is hajlamosak vagyunk őket pajzsként magunk elé helyezni, hogy tétlenségünket és tehetetlenségünket igazoljuk.
A fal az Off-Biennálé idején épült meg, majd Oláh egy performansz részeként lerombolta. Ez az erős gesztus egyrészt a szorongásaival való szembenézés szimbóluma volt, másrészt figyelemfelhívás, a közössége melletti kiállás. A fal lerombolásának jelképes tette az egyéni szorongások ledöntésének és a társadalmi sztereotípiák meghaladásának fontosságára hívta fel a figyelmet.
A fal szerteágazó utóélete során több új alkotás is született. Ezek közül talán a Háromezer számozott darab című filmhez készült, több vászonképből álló installáció a legjelentősebb. Norbi most ezek közül is mutat párat. „Nem építhettem meg újra a falat, mert az megismételhetetlen performatív aktus volt. 2023-ban a parafrázisát készítettem el, ami dekoratív hátteret adott fotózáshoz a film díszbemutatóján.” Ezt követően, áprilisban a művet a Bura Károly Galériában állították ki, amelynek finisszázsa szintén performansszal zárult: Oláh roma szervezetek és művészeti csoportok képviselőivel szétszerelte a falat, és a résztvevők hazavihették egy-egy elemét. „Azt kértem tőlük, hogy ha alkalom adódik rá, ismét illesszék majd össze a festményt, aztán ismét vigyék haza a darabjait. Megígértem, hogy a sorsukat soha nem fogom firtatni: a tulajdonosokra van bízva, hogy mi történik velük.”
Norbi mesélni kezd a Máltán töltött időszakról, ami fontos inspirációt jelentett számára, majd egy másik, a Ludwig Múzeumban kiállított művéről beszélgetünk, ami a Vigyázat, törékeny – Handle with Care című kiállításon szerepelt. „Úgy éreztem, itt az ideje kilépni a roma tematikából, és másféle aspektusból, méghozzá a művészeti szcéna hatalmi struktúráiéból megvizsgálni az identitásomat.”
A művészet szorongásos rendszere című mű két elemből tevődött össze. A táblaképekből összeálló falon olyan fogalmak szerepeltek – múzeum, galéria, képzés, támogató, piac, gyűjtő, média, kánon, pénz –, amelyek a művészeti-múzeumi szisztéma fontos alkatrészei, építőkövei. „Az egyetlen hiányzó elem a művész, aki a művészet egyetlen nélkülözhetetlen szereplője.” Az olajjal megfestett felület poros, avítt rendszert ábrázol, amely nemcsak időbelisége, hanem belső működése szempontjából is legitimálja magát. Olyan fal, ami nem szétrombolható: leküzdendő akadályt jelent a művész számára. „Ezt a falat inkább megmászni szeretném, és nem destruálni.” És Norbi, bár elismeri a szcéna hatalmi struktúrájának érvényességét, kritikusan közelít hozzá, és rámutat: a művészben szorongást szül a gondolat, hogyan fog a beláthatatlanul magas fal tetejére feljutni.
„Azzal, hogy a belső feszültségeimet egy műtárgyban megfogalmazom, bizonyos távolságot is teremtek a félelmeimtől. Magamon kívül helyezem őket, így párbeszédet nyitok e jelenségekről, amelyek reflektálhatóvá válnak. A belső monológot dialógussá, a neurotikus problémát intellektuális kérdéssé, a szubjektumot objektummá alakítom.” Az installáció külön érdekessége, hogy épp egy múzeumban állították fel, így önreflexióra készteti az intézményi struktúrát. Ebben is hasonlít A cigány művész szorongásához.
Norbi az utóbbi időben absztrakt festészeti sorozaton dolgozik, amellyel szerepelt az Esterházy Art Award shortlistjén. Ez identitásának újabb szegletét boncolgatja. „E munkáimat nem a saját nevemen dedikálom: a képeket Ibron Halo készíti, amivel a művész szerepét teszem kérdéssé.” Ezek az absztrakt művek szintén illeszkednek a fal koncepciójához, mivel Norbi hasonlóképpen installálja őket, mint a korábbiakat. Ibron Halo »a geometrikus roma«. „Eszköze az ecset, ősi nyelveken énekel. Kísérlet arra, hogy a meglévő mellett lehetséges-e más felfogású művészeti praxist létrehozni. Képeinek cigány címeket ad, ezek többnyire erős érzelmi jelentésűek.”
Mielőtt távoznánk, Norbi elárulja, hogy újra izgatja a figuralitás, és elővesz néhányat a legújabb művei közül. Ám mivel ezekről most még nem mond többet, úgy tűnik, hamarosan megint meg kell majd látogatnom.
Fotó: Hegyi Lili / Kultúra.hu
