Nem ördög, de nem is szent Robin Williams ikonikus szerepében

Kevés film van, amely ennyire megérinti a lelkünket. Katartikus élmény volt tizenhárom évesen először megnézni, és hosszú időre a kedvencemmé vált. Azóta megszámlálhatatlanul sokszor láttam. Tíz évvel az első találkozás után most ismét megnéztem, és rá kellett jönnöm, hogy habár továbbra is megszólít a történet, bizonyos momentumok mellett már nem tudok elmenni, ez pedig eloszlat valamennyit a filmet körüllengő, a művészet és a szabad gondolkodás diadalát hirdető ködből.

Amikor 1989. június 2-án bemutatták Peter Weir klasszikusát az Egyesült Államokban, a főszereplő Robin Williams már világhírű volt (ezt nagyrészt a két évvel korábbi Jó reggelt, Vietnam!-nak köszönhette). A film helyszínéül szolgáló vermonti Welton Akadémia diákjait alakító színészek azonban még maguk is zöldfülűek voltak ekkor, többségüknek épp a Holt költők társasága hozta meg a hírnevet. Mégis kasszasiker és a kritikusok által is méltatott alkotás született – úgy látszik, nem kellett ehhez más, mint egy húzónév, néhány őszinte és tehetséges fiatal, valamint egy erős forgatókönyv (utóbbi Oscar-díjat is nyert).

Ezzel természetesen leegyszerűsítettük a kérdést, ennyi nem elég a kultfilmstátuszhoz. A körülmények, a (tudattalan) kereslet és a kínálat ritkamód szerencsés találkozására van szükség ahhoz, hogy egy művészeti alkotás kilépjen az időből, és több évtizeddel az elkészülte után is foglalkozzanak vele. Jelen esetben ez történt: az ellentétekből fakadó feszültségre építő, ijesztően fontos kérdéseket boncolgató sztori egy olyan történelmi időszakban került a nézők elé, amikor fokozottan szembesültek két világrend ütközésével és az individuum újradefiniálásának igényével. (Nem lehet véletlen, hogy a film hivatkozási ponttá vált, és egyes motívumai máig visszaköszönnek a mozgóképekben – a sor a 2003-as Mona Lisa mosolyával kezdődik, és egészen a közelmúlt filmes terméséig terjed, melyből példaként most csak A néma forradalom című német drámát, valamint Moldovai Katalin Elfogy a levegőjét említjük.)

A Holt költők alapkonfliktusa épp erre épül. Adott egy rendkívül konzervatív bentlakásos fiúiskola csupa idős, egy letűnt korból hátramaradt oktatóval, valamint a fiatal, reményekkel teli és formabontó pedagógiai elveket valló új irodalomtanár, John Keating – vagy ahogy Walt Whitman Abraham Lincoln halálára írt verse nyomán hívatja magát, „Ó, kapitány, kapitányom”. A film már az első jelenetben megágyaz az ellentétnek: a ceremoniális évnyitó és a patetikus igazgatói beszéd tömören és érzékletesen jellemzi a környezetet. Ugyanezen benyomást erősíti a különböző tanórákat bemutató montázsszekvencia – a hagyományos, személytelen számonkérésen alapuló modelleket közvetlenül követi a tanév első irodalomórája, amely már az elrendezésnek köszönhetően is éles kontrasztba kerül a Weltonban megszokott pedagógiai módszerekkel. Keating nem órát, hanem előadást tart – jobban mondva közösségi performanszokat, hiszen minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik a fiatalokat aktív részvételre ösztönözni. Személyisége és minden tette az „életre tanítás” közhelyét testesíti meg. Nem halott, könyvszagú irodalmat szeretne átadni diákjainak, hanem az önálló gondolkodás képességét.

De kell, sőt szabad tizenhét-tizennyolc éves fiúkat erre ösztönözni? A film első szintje mintha igennel válaszolna a kérdésre. A Keatinggel ellentétes véleményt képviselő szereplők – talán a latintanárt kivéve, aki jóhiszeműen figyelmezteti kollégáját a potenciális veszélyekre – ellenszenves, konzervatív figurák; mindent elutasítanak, ami eltér a megszokottól. Elsősorban a tanárokat és a színészi babérokra vágyó Neil (Robert Sean Leonard) édesapját sorolhatjuk ide. Az „érett”, tapasztalt felnőttek állnak tehát szemben a fiatal Keatinggel és az új tanáruk elveit egyre inkább elsajátító diákokkal, akik legalább olyan fontos karakterei a filmnek, mint új pedagógusuk. Ily módon a gondolkodásmódbeli különbségre egy generációs ellentét is rávetül, mely a történet végére szakadékká tágul, és Neil öngyilkosságának elsődleges okává válik. A két nemzedék tragédiája, hogy nem beszélik egymás nyelvét, képtelenek érdemben kommunikálni. Úgy is fogalmazhatnánk: a fiatalok a romantika, az „öregek” a realizmus regiszterét használják, és a kettőt összeegyeztethetetlennek látják. Ezért rohan meggondolatlanul a halálba Neil ahelyett, hogy őszintén megvallaná az apjának, inkább lenne színész, mint orvos; illetve ezért nem ismerik igazán Toddot (Ethan Hawke) a szülei, és kap minden évben írókészletet a születésnapjára.

Az intézmény természetesen Keatinget hibáztatja Neil öngyilkosságáért, de valójában nem ez a hajtóvadászatot kiváltó bűne, és ezt diákjai is tudják. A vaskalapos oktatókat elsősorban az aggasztja, hogy kollégájuk más, mint ők. És ami más, az ijesztő, fertőző, deviáns.

A fennálló rendszer képviselőinek negatív festése, Neil hirtelen és visszafordíthatatlan értékveszteséggel járó, antik tragédiahősökre emlékeztető halála, valamint az ikonikus zárójelenet a padokra felálló diákokkal mind egyoldalúan a Kapitány oldalára állítják a nézőt. De talán érdemes a romantikus pátosz mögé nézni, és feltenni a kérdést: meddig terjed egy tanár hatásköre? Keating, ez a szerethető figura vitathatatlan jó szándéka ellenére végtelenül naiv: elhiszi, hogy magányos fecskeként nyarat csinálhat, és következmények nélkül mehet szembe nemcsak az oktatási rendszerrel, de korának teljes tekintélyelvű berendezkedésével is. Nem gondol arra, hogy pedagógusként problematikus az árral szemben úszni, hiszen ha elmerül, nem egyedül merül el. Magával rántja a fogékony, könnyen befolyásolható fiatalokat, akik önszántukból ugyan, de tanárukat követve megpróbálnak kilépni a fennálló hatalmi struktúra uralta rendből. Nincs, aki figyelmeztesse őket a veszélyekre, mert az egyetlen felnőtt, akire hallgatnak, maga sem látja azokat. Keating közvetve ugyan, de majdnem annyira hibás Neil halálában, mint a fiú édesapja.

Egy percig se gondoljuk, hogy mindezek ellenére ne lenne átgondolt és okos film Peter Weir rendezése. Inkább azt mondhatnánk, több rétege van, ahogy a maradandó történeteknek általában. Az összes felfejtéséhez újra és újra elő kell venni – és egy kicsit megerőltetni magunkat, hogy az angol és amerikai irodalom legjava által körüllengett romantikus pátosz mögé lássunk. Tekintsünk úgy Mr. Keatingre, mint az életünket megváltoztató tanárra, akire mindig vágytunk, ugyanakkor vegyük szemügyre úgy is, mint egy korát jócskán megelőző, naiv idealistát, aki hibázik, és e hibának viseli a következményeit. A Holt költők társaságát pedig tartsuk nyugodtan örökzöld, magasztos és katartikus kultfilmnek – hiszen az –, de semmiképp se gondoljunk rá érinthetetlen, abszolút igazságokat hordozó történetként.