Napi egy színdarabot olvas. Ha pedig egy történet bemászik az életébe, a beszélgetéseibe, nem megy el a hétköznapjaiból, akkor tudja, hogy azzal kezdenie kell valamit. Horváth János Antal Örkény István-ösztöndíjas alkotót kérdeztük színpadi rendezéseiről, filmes munkáiról és arról is, hogy miért tartja fontosnak, hogy kényes témákat ábrázoljon.
Te mondtad: az egyetem nem csak arra készít fel, hogy jó filmíró-dramaturg legyél, hanem, hogy jó történetmesélő is. Kiből lesz jó történetmesélő?
Aki jól tud viccet mesélni. Azért mondom ezt, mert a viccmeséléshez az kell, hogy csak és kizárólag azt mondjuk el, ami a poénhoz szükséges. Ha kevesebbet mondasz, a hallgató nem érti a poént és unatkozik; ha többet, rájön a poénra és unatkozik. A jó történetmesélő pedig az utolsó pillanatig fenntartja a feszültséget és a figyelmet. De ez ugyanúgy tanulható dolog, mint bármi.
Tavaly novemberben mutatták be a Szép csendben című filmet, amelyet Nagy Zoltánnal közösen írtatok. Mi adja leginkább e történet erejét?
Hogy megpróbál egy visszaélés komplexitásáról beszélni, és hogy tartópilléreire bontja azt a világot, amiben az abúzust el lehet tussolni. Rámutat, hogy ezeknek a tartópilléreknek arcuk van, és, hogy minden eltussolás emberi döntések sorozata.
Március végén lett volna a Kicsi című darab premierje a Magvető Caféban. Ez szintén egy tanár-diák viszony határátlépéseiről szóló történet. Mi az, amiben a két mű hasonlít egymáshoz?
Igen, a Kicsinek a témája hasonló, bár elég más oldalról közelíti meg ezt a problémakört. Egyrészt a két fél közötti kapcsolat ebben az esetben legális, csak nem etikus, nincs tiszta origója, mert egy alá-fölérendelt viszonyból indul. Itt nem a világ érdekelt engem, hanem az a két ember, aki egymásra néz és szerelmet lát, vagy szerelmet akar látni. És ha a helyzetüket egy pillanatra kiemeljük a kontextusából, elítélendő lesz. Pedig a személy tényleg azt hitte, tiszta szerelmet érez, és úgy okozott fájdalmat, hogy észre se vette.
Van egy mondat a darabban, amit nagyon szeretek: „Véletlenül megbántani valakit talán még rosszabb, mint direkt. Az semmi mást nem bizonyít, csak hogy annyira kizárólag magamra figyelek, hogy megfeledkezem arról, hogy amit csinálok, az másnak fájhat.” Ez a történet esszenciája.
Már e két munkádból is látszik, hogy előszeretettel boncolgatsz kényes témákat. Miért fontos, hogy egy mű előhozzon olyan tabukat, amelyeket az emberek általában a szőnyeg alá söpörnének?
Ha az én szőnyegem zavaróan púposodik tőle, akkor másé is. Vagy majd fog. Egyszer úgyis elbotlik benne valaki, ezért meg kell nézni, hogy mi van ott. Ezekről a témákról általában tényekként beszélünk, felületesen. Megdöbbenünk egy pillanatra, majd lapozunk. A művészet azonban képes e történetek érzelmi feltárásra, és szerintem ez feladata is.
Mi alapján érzed egy műről, hogy ezt meg kellene rendezned? Vagy hogy konkrét művet is említsünk: Mi fogott meg Simon Longman Gundogjában?
Viszonylag sok darabot olvasok, igyekszem napi egyet, ez azért nagyon sok történet. Ezek közül azoknál kacérkodom a megrendezés gondolatával, amik visszatérnek, bekéredzkednek egy civil beszélgetésembe, újra és újra mesélek róla másnak, zenék jutnak róla eszembe. Amikor már nem megy el, akkor kezdeni kell vele valamit.
Akkor gondolom, hogy ez rendezés, amikor a darab eldugott részét én akarom megmutatni, úgy, ahogy én látom. Egy színdarab csak dialógus, minden más, a gesztusok, a helyszín, a tárgyak, a fények mind az olvasó agyában rejtőznek, és amikor ez a képi lenyomat a fejemben félretolhatatlanná erősödik, akkor azt nagyon meg akarom mutatni másoknak. Simon darabjának nagyon megszerettem a világát, a szövegének a textúráját, költőiségét, nagyon azonosultam az alapproblematikájával, a menni vagy maradni kérdéskörrel.
Hogyan építesz fel egy darabot?
Darabja válogatja. Az Örkény-ösztöndíjas darabomat, az Anya csak egyet hosszú kutatási folyamat előzte meg. A darab kerettörténete egy gyermekelhelyezési tárgyalás, ezért ügyvéddel, rendőrrel egyeztettem, megtörtént esetek jegyzőkönyveit olvastam. De például a szentivánéj című darabomat négy nap alatt írtam. Volt egy kép a fejemben két lánytestvérről, akik tornáznak egy szobában, és mindketten tudják, hogy az egyikük meg fog halni. Elkezdtem írni ezt a jelenetet, ami hozta magával a többit, és hirtelen lett egy szerkezete is.
Egy hosszú darabot azonban nem lehet így írni. Mert az írás lendülete egyszer csak elfogy. Mindenesetre végül egyik elemet sem lehet kikerülni: ha felépítesz egy szerkezetet, utána úgyis el kell kezdened jeleneteket írni, ha meg fordítva csinálod, előbb vagy utóbb fel kell építened a szerkezetet.
Melyik darab volt számodra a legnagyobb kihívás?
Egyelőre mindegyik kihívás, mert ezt a szakmát, a színházrendezést, a kevés egyetemi órán kívül, sosem tanultam. Úgy tanulom, hogy csinálom. És úgy, hogy látok másokat rendezni, és azt folyatom át a saját szűrőmön. A Rozsda volt talán eddig a legnagyobb feladat, mert ugyan csodálatos anyag, de szinte alig történik benne valami. Ami történik, az mind színen kívül, a fő konfliktus pedig az idő múlása. Ezt pedig nagyon nehéz volt érzelmileg átélhetően ábrázolni.
Hogyan dolgozol dramaturgként?
Mindenképp visszafogottabban. A dramaturg munkája minden esetben más. Van olyan rendező, aki szereti, ha a dramaturg ott van minden próbán, van, aki, azt szereti, ha az olvasópróba után csak a főpróbahéten találkozunk. Ilyenkor minden a rendezőn múlik, én pedig igyekszem a legjobb barátja lenni, anélkül, hogy meghazudtolnám önmagam, és csak arra figyelni, hogyan tudok segíteni abban, hogy ő azt a történetet mesélje el, amit el akar. A dramaturg egy alkalmazott hatásfelügyelő.
Mikor dőlt el, hogy a színház és film világa lesz a te otthonod?
Szinte az utolsó pillanatban. A gimnáziumban az összes haverom tudta már, hova megy, én meg csak keresgéltem a neten, hogy mi érdekelhet. Már akkor is nagyon szerettem a filmeket, meg írtam verseket, novellákat. Találtam egy videót, amin Radnai Annamari, Schulze Éva, Németh Gábor meg még pár későbbi tanárom beszélt a dramaturg- és forgatókönyvíró képzésről. Megtetszett, ahogy beszélnek, és hirtelen rádöbbentettek arra is, hogy a film és az írás között kapcsolat van. Becsuktam a gépet, odamentem a szüleimhez, és megmondtam nekik, hogy forgatókönyvíró leszek.
Nyilván mindenki azt válaszolta, hogy ez nem így megy, erre a felvételire az emberek éveket készülnek. De én megmakacsoltam magam. Naponta két filmet néztem meg, és elolvastam egy színdarabot vagy forgatókönyvet. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy felvegyenek. Nem volt B tervem sem. És felvettek. Nagyszerű érzés volt, hogy megdolgoztam érte és sikerült. Az egyetemen aztán borzasztó hülyének éreztem magam: pocsékul írtam, egy csomó szót nem értettem, amit az osztálytársaim vagy a tanáraim használtak. De megvolt bennem az érzés, hogy ha dolgozom érte, akkor meg tudom csinálni. Ez pedig minden bizonytalanságot felülírt.
Hogyan kerültél a Pesti Magyar Színházhoz?
Horváth Illéssel kezdtünk el közösen dolgozni a Balta a fejbe című darab szövegén. Nagyon jó munka volt, jó barátok lettünk, aztán pedig egyre több dolgon kezdtünk agyalni, hogy mit lehetne csinálni a Magyar Színházban, ahol ő már évek óta dolgozott. Egyre több dolog megvalósult, majd Zalán János, az igazgató felkért, hogy csatlakozzak a csapathoz. Nagyon jól esik, hogy az első perctől kezdve nagyon bíznak bennem, inspiráló így dolgozni.
Sok helyen találkozhatunk a verseiddel. Hogyan van jelen a versírás az életedben?
Hullámzóan. Körülbelül egy éve nem is írtam. Ahhoz különleges állapot kell, én pedig most máshol vagyok. Egyszer egy szerkesztőnek elküldtem néhány versem, és ő azzal az indokkal utasította el őket, hogy nem látja, mi az én saját hangom. Ezen hetekig agyaltam, és arra jutottam: nem akarok saját hangot. Az azt jelentené, hogy nem az adott történet vagy érzés hangját részesítem előnyben, hanem a sajátom. Akkor kicsit rosszul esett, de visszagondolva igaza volt, hogy nem közölte azokat a verseket. De legalább rájöttem, hogy én fordítva működöm. Ezért nem leszek szerintem soha igazán jó költő. De biztos, hogy fogok még verset írni.
2019-ben elnyerted az Örkény-ösztöndíjat. Mit jelent ez számodra, milyen lehetőséget ad?
Az egyik legjobb dolog, ami velem történt. Az ösztöndíj nagy alkotói biztonságot ad, ideális állapotot teremt az íráshoz. Ráadásul Lázár Balázs személyében kaptam egy szuper mentort, aki nyitottan, kritikusan és megnyugtató jelenléttel kísért végig ezen a folyamaton.
Film vagy színház?
Nagyon szeretem a film idejét, azt, hogy minimum három év az ötlettől a vászonig. Hogy rengeteg kézen megy keresztül. Hogy imádod, gyűlölöd, újra imádod, közömbös vagy vele, aztán elfogadod. A színháznak pedig a jelenidejűségét szeretem, a folyamatos megújulását, és azt, hogy mindent szabad. Ha valaki egy üres poharat nyújt a másik felé a színpadon, és azt kérdezi: Kérsz vizet?, onnantól abban a pohárban víz van. Ez a szabadság újra és újra lenyűgöz.
Egyelőre kicsit olyan, mintha a film lenne az otthonom, egy kis lakás a belvárosban, a színház pedig egy vidéki nyaraló, ami annyira csábít, hogy lassan leköltözöm.
Hogyan tudsz tervezni az elkövetkező időszakra?
Nem igazán tudok. Amit tudok, nemsokára megszületik a kisfiam. Talán ennyi biztos most az életben. És talán ennyi elég is. De írok folyamatosan, lassan kész egy új darab, amit most nagyon élvezek írni, és már van egy tervem a következőre. Szeretném lefordítani Simon Longman egy új darabját is. Nagyon szeretném, ha be tudnánk mutatni a Kicsit. Mellette hosszú távon dolgozom egy filmen és egy sorozatterven. Most úgy vagyok a tervezéssel, ahogy Fodor Ákos írja: még az sem kizárt, hogy a céltábla a nyilad útjába kerül.
Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
Ösztöndíjasokat bemutató interjúsorozatunk többi része itt olvasható.
