Az előadás témája sok szempontból a fesztivált alapító Kelemen Barnabás és Kokas Katalin hegedűművészektől ered. – Nekik köszönhetően ismerkedtem meg ezzel a zenei anyaggal – kezdte ifjabb Vidnyánszky Attila. – A Covid alatt meghívtak magukhoz vacsorára, és eljátszottak egy Bartók-vonósnégyest. Hihetetlen élmény volt, egészen más, mint lemezen vagy egy hagyományos koncertteremben hallgatni. Amikor elkezdtem az olvasópróbát Kolozsváron, a társulatnak is elmondtam, hogy bár nagyon szeretném érteni és szeretni azokat a zenéket, amelyeket az előadásban használunk Bartók Béla és Kodály Zoltán műveiből, egyelőre távol vagyok tőlük. Aztán a próbafolyamat meghozta a közeledést is. A Kékszakállúnak például rajongója lettem, de A csodálatos mandarinnal még mindig küzdök.
Az előadásban a szereplők az elején azt kérdezgetik egymástól – és a színpadon megjelenő művészektől, például Liszt Ferenctől –, hogy mi a magyar zene. Ha nektek tennék fel ezt a kérdést, mit felelnétek? – Azt gondolom, hogy nekünk már a népzene a magyar zene, amit jelentős részben Bartóknak és Kodálynak köszönhetünk – fogalmazott Mester Dávid zeneszerző, zongoraművész, aki a produkció zenei világáért felelt. Arra a felvetésre, hogy miként alakult ki az előadás modern slágereket is felvonultató, eklektikus zenéje, Dávid azt felelte: – Azt szerettük volna megmutatni a nézőknek, hogy milyen zűrzavar volt akkor is az emberek fejében, az őket körülvevő zene rendkívül sokféle volt, és abból kellett megtalálniuk, hogy mihez tudnak kapcsolódni. Ha ma meghallgatjuk bárkinek a zenei lejátszási listáját, valószínűleg hasonló összevisszaságot találunk. Bartók és Kodály a tiszta forrást keresték, és ahhoz, hogy ehhez a zenéhez, letisztultsághoz idővel elérkezzünk, muszáj megmutatnunk azt a szennyet, a vacak zenét is, ami bizonyára őket sem kerülte el.
Kelemen Barnabás szerint az, hogy mi a magyar zene, az rendkívül összetett kérdés. – Számomra például Vittorio Monti Csárdása, Berlioz Rákóczi-indulója és Brahms Magyar táncokja éppúgy magyar zene, mint Bartók és Kodály, valamint a náluk kicsit idősebb Dohnányi Ernő muzsikája. Ehhez nem is kell magyar zeneszerzőnek lenni, mint ahogyan nem minden magyar zeneszerző írt magyaros zenét.
Ifjabb Vidnyánszky Attila az előadás születéséről is mesélt. Az Ifjú barbárok nem az első életrajzi ihletésű produkció, amelyet Vecsei H. Miklóssal közösen hoznak létre. Hat évvel ezelőtt mutatták be a Pesti Színházban az Arany Jánosról szóló, Kinek az ég alatt már senkije nincsen című előadásukat, és már akkoriban elkezdte foglalkoztatni őket Kodály Zoltán élete, éppen ezért Kodály-módszer munkacímen beszélgettek a formálódó ötletről.
– Nagyon felszínes tudásom volt Kodályról, aztán ahogy elkezdtünk az anyaggal kicsit előrébb haladni, rájöttem, hogy Bartók számomra sokkal izgalmasabb. Inspirálóbb a lénye, az egész története és a zenéje is, ezért ő került a középpontba, és így lett Ifjú barbárok a címe. Az én generációm számára ők ketten szinte ismeretlen, szoborszerű figurák, mi viszont igyekeztünk megtalálni bennük azt, ami tökéletesen rímel arra, amiben mi vagy első körben talán én vagyok, és ez másoknak is kapaszkodót adhat.
Bartók vívódása, a művészethez, a hazájához való viszonya nagyon érdekesen elkezdett összecsengeni azzal, amit mi is megélünk.
Amikor elkezdtük próbálni az előadást, akkor élesen volt jelen a háború. Számomra sokat jelentett, hogy ő nem valamiféle ködös, romantikus indíttatásnál fogva mondta, hogy a zene gyógyír lehet, hanem őszintén hitt ebben. Ez egy nagyon erős állítás, és valami ilyesmiben próbálok hinni én is a színházat illetően.
Ifjabb Vidnyánszky mesélt arról is, hogy a darab „ízét” erősen meghatározta Berecz István, aki koreográfusként dolgozott az előadásban. – Elvitt minket táncházakba, és láttam, hogy egy-egy előadás után a táncosok összeölelkezve nótáznak, táncolnak még hajnalig, a saját örömükre. A színészek nem mennének bele abba, hogy akkor még előadás után eljátsszanak valamit, mert ha összement a függöny, vége. Istvánék közegében viszont azt láttam, hogy nekik ez egy életvitel. Az az érzésem, hogy ez az életvitel – bár kicsit talán túlzás ezt mondani – megváltaná a mi feszült és állandó idegbajban lévő színházi szakmánkat. Éppen azt nem kéne elfelejteni, amiről Bartók folyamatosan beszélt, hogy a kultúránk közös – mindannyian ehhez tartozunk, ebből táplálkozunk.
Bartók hite abban, hogy egységet kell teremteni, számomra példaértékű. Ha csak egy százalékban is tudok hozzá közeledni, akkor már megérte ez a találkozás és a közös munka, amely során kiderült, hogy bár a táncosok, zenészek, színészek egészen különbözőféleképpen gondolkodó emberek, mégis tudnak egy irányba haladni. Nekem a bartóki elképzelés iránytű lett. Valahogy el kéne ültetni mélyen a színházi tudatunkba azt, hogy a zene az ugyanolyan fontos alkotóeleme a színháznak, mint a szöveg, és a különböző irányzatok együtt, egymást inspirálva még erősebben hatnak.
Kelemen Barnabás már sokszor látta az előadást, ám megjegyezte: minden alkalommal felfedez benne valamilyen új összefüggést, kapcsolódást. Arról is beszélt, hogy újra és újra lenyűgözi, hogy a színészek sokszor az aznapi közönség reakcióit hallva improvizálnak. – Amikor Kolozsvárott másodszor néztük meg az előadást két idősebb gyermekünkkel, Hannával és Gazsival, a Főtér felé sétálva arról beszélgettünk Katival (Kokas Katalin hegedűművész, Kelemen Barnabás felesége – a szerk.), hogy milyen kár, hogy ők nem értik azt a sok-sok utalást, amihez évtizedeket kell élni. De milyen szép lesz, hogy ha majd felnőnek, és újranézik, vagy visszagondolnak rá, akkor megértik. Aztán mellénk csapódtak a gyerekek, és egymástól függetlenül azt mondták nekünk, hogy: – Jaj, drága szüleim, mennyire sajnáljuk, hogy azt a nagyon sok utalást, amit a fiatal generációnak tettek bele, ti nem érthettétek…
Mester Dávid mesélt arról, hogy az előadás zenéje a próbafolyamat során alakult ki. – Nagyon fontos szerintem akusztikailag is olyan komplex élményt adni, amelyben differenciált dolgokat lehet létrehozni: apró, halk szösszenetekkel és szinte kellemetlenül hangos részletekkel. Megjegyezte: sokan megkérdezik, hogy ez vagy az a fontos mű miért nem került bele, de az efféle válogatás sosem lehet teljes.
Bartókot Imre Éva színésznő játssza. Ifjabb Vidnyánszky Attila a kérdésre, hogy miért választott színésznőt a szerepre, azt felelte: – Először ismerkedtem a társulattal, már korábban dolgoztam velük a Rómeó és Júlia színrevitelén. Sokat gondolkodtam azon, hogy Bartók kívülállósága miként mutatkozhatna meg az előadásban. Ezt Éva lényében láttam leginkább, és ő hősiesen tűrte az első pár hetet, hogy megértse a szándékot, aztán egyszer csak elkezdett többet tudni a szerepről, mint én magam, és akkor rájöttem, hogy ez nagyon jó döntés volt, amiben azóta többször megbizonyosodtunk. Persze tudom, hogy akik „szentként” tekintenek Bartókra, azok nem fognak ezen túllépni. Mi mégis vállaltuk ezt a kockázatot, mert én abban hiszek, hogy Bartók lénye a fontos, és ez egy ilyen típusú színházi előadásban Éván keresztül tud a leginkább megmutatkozni.
Bodolai Balázs színművész, aki afféle narrátorként, javarészt Bartók „hangjaként” kíséri végig az előadást, mesélt a próbafolyamatról. – Általában van előtted egy darab, egy szereposztás, és tudod, mit fogsz játszani, hogyan építed majd fel a szerepet. Attilával ehhez képest volt egy telefonkönyvi szövegkönyv, ami kiindulási alapként szolgált, de egy hónapig nem értettük igazán, merre tartunk. Amikor az ember nem tudja, hogy mikor fog sorra kerülni, és hogy milyen formában fog színpadra lépni, az kicsit megviseli. Elkezd azon gondolkodni, hogy miért is lett színész… Közben meg amikor a színpadon improvizálunk, ötletelünk, az nagyon inspiráló.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház augusztus végén mutatja be az Ifjú barbárok ötletére, formanyelvére épülő új előadását, a Janovicsot, amelynek előbemutatóját nemrég tartották meg. – Janovics Jenő a kolozsvári színház igazgatója volt, nagyon-nagyon zűrös és megható életút az övé – fogalmazott a rendező. Ifjabb Vidnyánszky Attila hozzátette: A barbárok után úgy érezte, hogy olyan hangnemet és stílust sikerült elkapniuk, amivel elégedett és tud vele menni. – Amikor a színházzal azon gondolkodtunk, hogyan folytathatnánk, eszembe jutott, hogy Janovics Jenőnek van egy naplója, amelyben részletesen leírja, hogy milyen volt, amikor a kolozsvári színházat tulajdonképpen elvették tőlük a románok. Ebből a naplóból már készítettem egy táncelőadást a Covid alatt, amelyet talán háromszor tudtunk eljátszani a Hagyományok Házában. Most ezt a történetet dolgoztuk fel, gondoltuk újra. Még nem tudom pontosan, hogy méltó folytatása-e nemcsak az előadásnak, hanem a bartóki életútnak, de talán egy jó lépcsőfoka.
Fotók: Posztós János
