A cinema verité ? francia kifejezés, melynek jelentése moziigazság ? az ?50-es, ?60-as évek fordulóján kialakuló dokumentumfilmes irányzat Franciaországban, az USA-ban és Kanadában. A fogalmat elsőként Edgar Morin francia szociológus használta ?? az orosz kinopravda (filmigazság) kifejezés tükörfordításaként ? a France Observateur című folyóiratban 1960-ban megjelent cikkében. Az ő és kollégája, Jean Rouch etnográfus filmes felfogásában a cinema verité a valóság megragadásának új, az addigiaknál hitelesebb módszere, melynek során a filmrendező aktívan beavatkozik a kamera előtt zajló eseményekbe, létrehoz, megszervez a kamera számára egy, a filmezett alanyok életét sűrítetten tükröző szociodrámát.? Rouch azt vallotta: ?a fikció az egyedüli módja a valóság megragadásának?. Edgar Morin és Jean Rouch amellett, hogy egyáltalán nem tagadták dokumentumfilmjeik megrendezettségének tényét, folyamatosan jelen voltak alkotásaikban: a filmekben feltűnve reflektálnak arra, ami történik, sőt alanyaikat is reflexióra késztetik.
?A hangsúlyozott reflexivitás, a személyes hang jellemzi a francia cinema verité másik nagy alakjának, Chris Markernek a működését is. Az ?50-es, ?60-as évek fordulóján készített dokumentumesszéi, melyeket Kínától Izraelig, a Szovjetuniótól Kubáig sok helyütt forgatott, a szubjektív hangvételű naplók és az útifilmek sajátos keverékei (Vasárnap Pekingben, Szibériai levelek, Kuba, igen!).? Személye és művei fontos kapcsolódási pontot jelentettek a cinema verité és az akkoriban induló francia új hullám között is ? gondoljunk csak az Alain Resnais-vel közösen készített filmjeire (A szobrok is meghalnak) vagy az André Bazin-hez fűződő barátságára.
A korszakban az USA-ban kibontakozott cinema verité mozgalom, az úgynevezett direct cinema azonban éppen ellenkezőleg gondolkodott, mint a francia. Szigorúan elvetette a pszichologizálást, inkább újságírói indíttatású volt, az alkotó ? Robert Drew, D. A. Pennebaker, Albert és David Maysles, Richard Leacock, vagyis a Drew-csoport ? pedig pusztán megfigyelő. Az amerikai cinema verité szívesen választott tárgyául közszereplőket, elnökjelölteket, színészsztárokat vagy sportolókat, akiket aztán hosszú ideig követett a stáb annak érdekében, hogy hiteles film szülessen. A filmkészítési ?folyamat során a kamera szinte az alany életének részévé válik, de tilos minden alkotói beavatkozás az alany életébe? ? vallották. Az amerikai irányzat ezért sokszor fel sem tüntette a stáblistán a film rendezőjének nevét. Az amerikaihoz hasonló szellemben dolgoztak a kanadai cinema verité képviselői is, vagyis a Wolf Koenig?Roman Kroiter alkotópáros, valamint Michel Brault, Marcel Carrier és Pierre Perrault.
A cinema verité és a direct cinema alkotói egytől egyig arra törekedtek, hogy lefilmezzék és konzerválják a valóságot, ráadásul olyan módon, ahogy előttük senki sem tette. Épp ennek volt köszönhető az, hogy a cinema verité szemlélete megtermékenyítően hatott az akkoriban induló New York-i iskola filmjeire, valamint a filmtörténet számos későbbi alkotójára és mozgalmára.
Vasárnap Pekingben
A rendező, Chris Marker gyermekkori álma az volt, hogy egy napon meglátogatja Peking városát, melyet előszeretettel csodált a könyvek lapjain. A néző ebben az 1956-os rövidfilmben egy körutazásra indul a rendezővel az áhított városban, sőt: Marker szemén keresztül fedezi fel, milyen is Peking.
Én, a néger
Az 1957-ben készült Én, a néger olyan fiatal nigériai bevándorlókat ábrázol, akik elhagyták az országukat, hogy munkát találjanak Elefántcsontpart valamely nagyobb városában. A néző egy hétig követheti nyomon a bevándorlók küzdelmeit, szenvedéseit, és láthatja, milyen nehéz hozzájutni ahhoz a 20 frankhoz is, amely csupán egy tál levesre elég. Jean Rouch filmje azonban nemcsak ezt az oldalt mutatja meg, hanem a szereplők álmait, vágyait is.
Egy nyár krónikája
Edgar Morin és Jean Rouch 1961-ben készült filmje a filmtörténelem mérföldköve, mely arra a kérdésre keresi a választ: mi is a boldogság? A képkockákon valódi emberek tűnnek fel, akik a társadalom témáit, valamint a boldogság kérdését vitatják meg. A filmkészítők az alanyok beszámolói alapján kitalált képsorokat hoznak létre, majd a filmanyagot vizsgálva próbálnak választ adni a cinema verité legfontosabb kérdésére: a forgatott film eléri-e a valóság szintjét?
Jane
D.A. Pennebaker 1962-es dokumentumfilmje a 25 éves Jane Fonda színésznőt mutatja be élete azon szakaszában, amikor ő és rendezője, Andreas Voutsinas színpadi előadást készítenek a The Fun Couple for Broadway címmel.
Magányos fiú
A kanadai cinema verité legendás alkotópárosa, Wolf Koenig és Roman Kroiter 1963-ban Paul Ankáról készített filmet. Az alkotás bemutatja a kezdeti sikereket, a sztárrá válás lépcsőfokait, de arról sem hallgat, hogy minden sztár mögött megbújik maga az ember.
Cinéma vérité
A Loud család televíziós történelmet írt 1973-ban: az egykori rocksztár és excentrikus családjának felbukkanása a képernyőn nagy visszhangot váltott ki az Egyesült Államokban, miközben egy új tévés műfajt teremtett, méghozzá a reality tévésorozatot. Az Egy amerikai család című dokumentumfilm-sorozat bepillantást nyújtott a Loud család életébe, hétköznapjaiba. Erről szól Shari Springer Berman és Robert Pulcini 2011-es alkotása, mely bemutatja, miként készült egy film a cinema verité fénykorában.
Készítette: Tóth Eszter
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Oxford Filmenciklopédia
