Jóllehet III. Viktor Emánuel egyetlen fia születésétől fogva trónörökös volt, csak katonai nevelést kapott – a dinasztikus hagyományok szerint az uralkodóknak trónra kerülésük után kellett beletanulniuk a politikába. Rendkívüli szigorban nőtt fel, apja előtt még családi körben is térdre kellett borulnia és kezet csókolnia. Umberto azt sem tudta megbocsátani, hogy apja 1915-ben, miután a parlament akaratát semmibe véve lépett be az első világháborúba, népszerűségének növelése érdekében felajánlotta, hogy tízéves fia helyett annak unokaöccsét teszi meg trónörökösnek.
Mussolini 1922-es kormányra kerülése után hatalmi harc kezdődött az új miniszterelnök és a király között, amelyből a Duce került ki győztesen. Mussolini elérte, hogy a király esetleges halála után a fasiszta Nagytanács nevezhesse ki az új államfőt, és többször utalt rá, hogy az apja által alkalmatlannak tartott Umbertót látná szívesen a trónon. Az olasz hadsereg címzetes parancsnokává kinevezett herceg 1924-ben Mussolini megbízásából az új, fasiszta államot népszerűsítette a dél-amerikai olasz diaszpóra körében. 1929-ben Brüsszelben egy antifasiszta aktivista merényletet kísérelt meg ellene. A tettes nagy visszhangot kapott perében azzal védekezett, hogy cselekedete a fasiszta állam és nem a trónörökös személye ellen irányult. A merénylőt végül mindössze öt év börtönre ítélték, és Umberto közbenjárására két és fél év után kegyelmet kapott.
A politikától tudatosan távol tartotta magát, ritka megnyilvánulásainak egyikeként 1935-ben támogatta az Etiópia elleni háborút, sőt részt is akart venni abban, de apja ezt megtiltotta. Umberto ebben is engedelmeskedett, de bizalmasainak bevallotta, nehezen tűri a mindennapi, gyakran nyilvános megaláztatásokat. Viszonya apjával még ridegebbé vált.
A trónörökös vegyes érzelmeket táplált a Duce iránt, sokáig tisztelte vezetői képességeit, de hatalomgyakorlásának módját a kezdetektől megvetette. Idővel egyre bizalmatlanabbul szemlélte politikáját, ellenezte a náci Németországgal kötött szövetséget. Amikor Olaszország 1940-ben belépett a második világháborúba, Umberto sikertelenül próbálta rábeszélni apját, hogy vétózza meg a franciáknak és briteknek küldött hadüzenetet, sőt a király őt tette meg a Franciaország elleni támadás vezetőjének. Az offenzíva csak azért nem fulladt teljes kudarcba, mert a németek időközben fegyverszünetre kényszerítették a franciákat. A Szovjetunió megtámadása után ismét katonai szolgálatra jelentkező Umbertónak ezúttal Mussolini mondott nemet, de mintegy kárpótlásul 1942 októberében marsalli rangot kapott.
Az el-alameini és sztálingrádi csatában elszenvedett vereségek a háború ellen fordították, és a kiugrás megszervezésén kezdett fáradozni. Felesége, egy belga hercegnő a Vatikánon keresztül felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokkal, de III. Viktor Emánuel leállíttatta a tárgyalásokat – állítólag csak azért, mert azokban egy nő játszott szerepet, és száműzte menyét az udvarból.
A király végül 1943 júliusában menesztette Mussolinit, és az új kormányban akadtak, akik úgy vélték: az uralkodónak is le kellene mondania, mert személye akadályozza a tárgyalásokat a Szicíliát már elfoglaló szövetségesekkel. Ő ezt ismét elutasította, mondván, hogy fia alkalmatlan az uralkodásra. A németek szeptemberben megszállták Észak- és Közép-Olaszországot, a királyi család pedig a már felszabadított délre menekült – Umberto ekkor kritizálta először nyilvánosan apját, aki nem adott parancsot az ellenállásra a hadseregnek. Őt viszont a Mussolini vezette fasiszta bábállam sajtója pocskondiázta, többek között homoszexualitással vádolták.
A rendkívül népszerűtlen III. Viktor Emánuel 1944 júniusában a felszabadított Rómába visszatérve hatalmát fiának adta át, de a királyi címet megtartotta. A régenssé kinevezett Umberto nem keltett jó benyomást: volt fasiszta tanácsadókkal vette körbe magát, felvetette a cenzúra bevezetését, ragaszkodott a gyarmatok megtartásához. Nemsokára már a monarchisták is azt hangoztatták, hogy a királyság intézményének megőrzése érdekében neki is le kellene mondania hétéves fia javára. A legnagyobb hibát azzal követte el, hogy a The Timesnek nyilatkozva azt állította: a királyi családot semmilyen felelősség nem terheli, mert Mussolinit és rendszerét az egész ország támogatta, így apja nem fordulhatott szembe a népakarattal. A hatalmas felháborodást keltő interjú megpecsételte saját és királysága sorsát. Egyre erősebbek lettek a köztársaságpárti hangok, és Umberto 1946 márciusában kénytelen volt népszavazást kiírni Olaszország államformájáról.
A voksolás előtt egy hónappal, május 9-én III. Viktor Emánuel – belátva, hogy a monarchia léte került veszélybe – hivatalosan is lemondott Umberto javára. Apa és fia hidegen és kimérten búcsúzott el örökre. A voksoláson (hiába figyelmeztetett a katolikus egyház, hogy aki a köztársaságra szavaz, a kommunizmusra szavaz) 90 százalékos részvétel mellett 54 százalék támogatta a monarchia eltörlését. II. Umberto, aki nem is titkoltan ellenkező eredményt várt, alig 34 napos uralkodás után, 1946. június 12-én lemondott, és másnap elhagyta az országot. Apja kárörvendően jegyezte meg: erre számított, hiszen mindig is hangoztatta, hogy fia alkalmatlan az uralkodásra, hozzátéve: ha ő marad a trónon, marad a régi államforma is.
Az utolsó olasz király Portugáliában telepedett le, hazájába nem térhetett vissza, mert az olasz alkotmány 2002-ig tiltotta a királyi család tagjainak beutazását. II. Umberto 1983. március 18-án halt meg Svájcban; a Savoyai-ház ősi temetkezőhelyén, a franciaországi Hautecombe apátságban tartott temetésén az olasz kormány nem képviseltette magát.
