A háborús irodalom értékét az emlékezet terhe is alakítja

Egyes háborús művekben nemcsak az események, hanem maga az írás is mintha krízisben lenne. Hogyan tud egy szöveg megbirkózni a kimondhatatlannal anélkül, hogy didaktikussá válna?

A naplót sokan eleve a krízis műfajának tekintik. Vannak persze programszerű naplóvezetők, akik számára a napok hordalékának rögzítése az időbeli létezés kihívásával szembeszegezett intellektuális válasz, az illékony emberi tudat megragadásának eszköze. A legtöbb naplóíró számára azonban a napló a kizökkent időhöz, a mindennapi létezés valamilyen okból radikálisan megváltozott helyzetéhez kapcsolódik, betegséghez, fogsághoz, gyászhoz, utazáshoz, költözéshez stb. A történelem megrázkódtatásai is ilyenek, nem véletlenül, hiszen az éppen összedőlő világ káoszából sokszor a naplóírás rituáléjában keresik a kiutat, ahol az írott nyelv szervezettsége mégiscsak képes valamilyen rendet vinni (átgondolni a cselekvési lehetőségeket, kifejezni az aggodalmat, tárgyiasítani a félelmeket, elgyászolni a veszteségeket stb.) a zűrzavarba. Háborús körülmények között, fogságban már az írás materiális feltételeinek biztosítása is nehézséget jelent.

A Budapest ostromakor keletkezett naplókból is kiderül, hogy sokszor még az íróeszközök (papír, toll) beszerzése is nehézségekbe ütközött, nem is beszélve a magányról, ami az elmélyedt gondolkodáshoz, a bizalmas közléshez szükséges. Kifejezetten a szépírókra értve a kérdést, a fenti körülmények sokszor igazán bénítóvá válnak, a napló a napi történések repetitív, egyhangú lejegyzésévé válnak, melyben az író meg sem próbálkozik azzal, amihez igazán ért, tudniillik, hogy a kifejezés szűk mezsgyéjén rendelje alá a tapasztalatot a forma kisebb és nagyobb szerkezeteiben. Nyilván valamilyen mértékben szubjektívek az olvasmányainkról hozott ítéleteink, de nekem például kifejezetten csalódás volt Illyés vagy Nagy Lajos naplóit forgatni, ellenben hatalmas élmény volt olvasni Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni lendületes, okos, a racionális értelmezést és a lélektani (ön)elemzést ízlésesen vegyítő feljegyzéseit.

„Az üldözöttek naplóinak időtapasztalatát két tényező határozza meg. Egyrészt a folytonos készültség, a mozgásban levés, a menekülésben lét tevékenységei kitöltik a napokat és az órákat, nincs üres idő, másrészt az oroszoktól remélt felszabadítás megváltó pillanata jelöli ki az ostromidő pozitív határait” – írja az Önéletírás és fikció között: történelmi történetek című könyvében. Ezt a kettős időélményt hogyan lehet irodalmilag érzékeltetni? Milyen nyelvi vagy szerkezeti eszközök teszik lehetővé, hogy a feszített jelenlét és a várakozásra szervezett idő egyszerre legyen jelen egy szövegben?

A naplóíró időtapasztalata zárt, ám ez a zártság csak a napló olvasója számára nyilvánvaló, aki már ismeri a történet végét. Történelmi eseményekről szóló naplókat olvasva érdeklődésünket sokszor éppen az utólag sorsfordítónak felismert pillanatokra adott válasz kutatása ösztönzi. Vajon észrevették-e a történelmi pillanatok tanúi, hogy olyan eseményeket élnek át, melyek épp gyökerestül fordítják ki az ismert világot? Milyen lehetett megtapasztalni olyan eseményeket, melyek utóbb egész közösségek, sőt az emberiség egészének sorsát átalakító történésekként értettünk meg? Sokszor naivan azt gondoljuk, hogy a nagy idők tanúinak mindennapi tapasztalataira is átragad ez az utólag felismert jelentőség, a fontosságtudat, hogy világtörténelmi pillanatok részesei. Világháborús naplókat forgatva azonban hamar rájöhetünk, hogy ez nincs feltétlenül így, vagy nincs is rálátásuk arra, hogy egy fontos történet statisztái épp, vagy pedig kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy egy világtörténelmi esemény résztvevőinek tudják magukat.

Az olvasói tudás utólagos többlete mindig meghatározza, hogy miként értékeljük a történelmi beszámolók hőseinek gondolatait, helyzetelemzéseit, de a szóban forgó ostromnaplókban, mint a kérdés is jelzi, létezik az idő megtapasztalásának és szervezésének egy belső, nem csupán az olvasó számára megnyilatkozó, az alkotás pillanatában is érzékelhető kettőssége. Az általam olvasott ostromnaplókban a jövőről való spekulációk csaknem mindig polarizált képekben öltenek testet: vagy a csodás megmenekülés és valamilyen új, boldogabbnak ígérkező élet kezdeteként jelenik meg, vagy a teljes pusztulás képe sejlik fel.

A naplóvezetés időstrukturáló szerepéhez köthető szövegek a hétköznapiság dimenzióiban mozognak, mint például a teendők, feladatok rögzítése, elvégzésük konstatálása, beszámolók találkozásokról, hírekről, az új információk következményeinek latolgatása stb. Persze léteznek olyan naplók, melyekben nagyobb léptékű időt fognak be, és az éppen történő események múltbeli kiindulópontjai is a naplóban megjelenített időtartomány részei. Márai Sándor 1945-ben hatalmas sikert aratott háborús naplójában a hétköznapi kisvilág történései közé furakodó történelmi események bemutatása csaknem mindig túlmutat a jelenbeli történések konstatálásán. Márait a konkrét történésnél jobban érdekli annak szellemi, morális következménye, ezért a háborús katasztrófa, a magyar állam összeomlása, a zsidók deportálása, a nyilas hatalomátvétel, majd Budapest ostroma és az oroszok érkezése a kollektív nemzeti felelősség és az európai szellem összeomlásáról szóló morálfilozófiai töprengésekig vezet.

Egy háborús szöveg mindig valamilyen helyzetből szól: valaki ír, valaki elhallgat, valaki megfigyel. Hogyan érdemes olvasni ezeket a műveket úgy, hogy ne csak a történetre figyeljünk, hanem arra is, milyen pozícióból született meg a szöveg?

Nyilvánvaló, hogy az olvasókat előzetes történelmi ismereteik vezetik a háborús szövegekhez. Az eseményekhez kapcsolt közös, nyilvános tudás ott van a háttérben, valamiféle viszonyítási alapként. Nem zárt műként fogadjuk be a műveket, ma mindennél egyszerűbb több információt szerezni az épp olvasott könyvben bemutatott történelmi eseményről, annak résztvevőiről. Ha az önéletrajzi műveknél (memoárok, naplók stb.) maradunk, akkor persze mindig számolni kell azzal, hogy a mű szerzője miként számol el saját szerepével az eseményekben. Az önéletrajzi művek gyakran épülnek retorikai beszédműfajokra, apológiára, vádbeszédre, melyek a közösségben kialakított publikus képet igyekeznek alakítani.

Az önéletrajzi művek ezeket a mintákat akkor is alkalmazzák, ha az írás során nincs szándék vagy lehetőség a mű megjelenésére. Leegyszerűsítve a helyzetet, az önéletrajzi művekben történő önreprezentáció nem érdek nélküli, mindig van bennük részrehajlás. Az áldozat, tanú, szemlélő vagy elkövető szerepei persze ritkán jelennek meg tisztán vagy kizárólagosan a művekben. Mindenesetre az olvasó, ha kritikai távolságot tart, akkor az eseményeket valamilyennek láttató szerző alakját is észreveszi az ábrázoltak mögött. 

A második világháborúhoz kötődő irodalom gyakran egyszerre személyes és kollektív. Az olvasó hogyan képes e kettő között lavírozni?

Azt hiszem, hogy az olvasó, aki történettudományi szakmunkák helyett önéletrajzi írásokból akar tájékozódni valamilyen történelmi alakról vagy eseményről, számít a személyes és kollektív nézőpont oszcillálására. Az önéletrajzi munkák, melyek vállaltan egyéni nézőpontból íródtak, még ha szerzőik munkáikban olykor körömszakadtáig védik is vélt igazukat, a múlt rekonstruálásának fontos részei. Olyasmit tudhatunk meg belőlük a történelmi eseményekről, ami a hivatásos történészt a legutóbbi időkig nem feltétlenül érdekelte.

Az érzelmi dimenziók előtérbe helyezése persze nem újdonság a második világháború ábrázolásaiban, hiszen a fikcionalizált tömegkulturális ábrázolások mindig is éltek vele. A háborúról szóló filmekben, televíziós sorozatokban, ifjúsági irodalomban, kissé talán sablonos módon, olykor kifejezetten didaktikus célzattal, de mindig megvolt a hős életét a történelem viharai közepette a maga személyességében bemutató dimenzió. Nagy különbség azonban – azon túl, hogy nem katonatörténetekről és háborús hősökről van szó –, hogy a mostanában előkerülő személyes munkák vagy a személyességet a fikcióban kidolgozó mai művek nem törekszenek heroizálásra, nem akarnak feltétlenül nagyszabású, fordulatos, katarzissal végződő történeteket mesélni. Az önéletrajzi és dokumentumirodalom iránt megnőtt érdeklődés a sokszor konklúzió nélküli forrásokhoz vezeti vissza az olvasókat, s arra készteti őket, hogy a már említett kritikai távolságtartással ugyan, de az értelmezői-kutatói munka felelősségét vállalva maguk rakjanak össze egy sok apró, személyes történetből álló, a háború megélt valóságát számtalan személyes nézőpont mozaikdarabkájából álló képet.  

Mit lehet kezdeni azzal, ha egy szöveg nyelvileg gyenge, viszont történetileg fontos? Ilyen esetben mit kezd az irodalomtudomány az értékeléssel?

Korábban már esett szó a történettudomány mikrohistóriai fordulatáról, vagyis arról a jelenségről, hogy a történészek immár nemcsak az uralkodók és hadvezérek, vagy tágabban, a történelmet mozgató nagy emberek történelmét akarják megírni, hanem átlagemberek átlagéletén keresztül, sok dokumentumot vizsgálva, a múltbeli élet hétköznapi működését is. Ha nem is az irodalomtudomány egészében, de az önéletrajzi művek kutatásában hasonló szemléletváltás zajlott le. Mindez azt jelenti, hogy megélénkült a kritikai és irodalomtörténeti figyelem a szélesebb értelemben vett önéletrajzi produkciók iránt, még ha azok esztétikai kidolgozottsága, tudatossága nem feltétlenül legnagyobb erényük is.

Nem hivatásos írók önéletrajzi munkáit forgatva az olvasót megérinti az a komolyság, ahogyan a formákat, a kompozicionális megoldásokat nem tudatosan használó emberek megküzdenek a nyelvvel és az írással, hogy életük egy szakaszának fontos eseményeit mégis el tudják beszélni, hogy az írással adjanak választ létezésük kihívásaira. A könyvemben jó néhány ilyen művet elemeztem, például Gyarmati Fanni korábban már dicsért munkáját, de eredeti olvasmányélmény volt Dévényi Sándorné Kismama sárga csillaggal címmel kiadott naplóját olvasni, mely egy várandós, kisgyermekes zsidó asszony viszontagságos történetét meséli el a vészkorszakban. Ezekből az erőfeszítésekből akaratlanul és szándékolatlanul is születhetnek olyan szövegek, melyeken a professzionális irodalmár is elámulhat, melyekből tanulhat írás és megélt tapasztalat kapcsolatát vizsgálva.

Van-e olyan forma vagy nyelv, ami ma már nem alkalmas arra, hogy hitelesen szóljon a második világháborúról?

A korszak iránti nem szűnő érdeklődés miatt folyamatosan születnek új munkák, ugyanakkor megfigyelhető egyfajta telítődés is az emlékezés terhe miatt. Értelmezői közösségek, életkor, műveltség, politikai beállítottság, személyes családi érintettség okán nagyon különböző lehet, hogy ki mit tart alkalmatlannak a második világháború hiteles ábrázolására. Számomra például a pátoszos és a didaktikus formák kevés izgalmat tartogatnak, de el tudok képzelni olyan pedagógiai helyzetet, amikor éppen ezeken a műveken keresztül lehet megérteni valami lényegeset a második világháborúról. A kutatói érdeklődés irányítja a felszínre kerülő régebben írt, kiadatlan vagy elfeledett szövegeket és a fikciós feldolgozások témáit. Megfigyelhető a partikulárisnak tekintett csoportok tagjai által írt művek iránti érdeklődés, tehát hogy milyen lehetett gyerekként, kamaszként, anyaként átélni a háborút, az üldöztetést, az ostromot, mint ahogy azt az előző kérdés során említett néhány napló is példázza.