Tudományos kuriózum vagy antropológiai látlelet a sziámi ikerpár csontváza?

A Magyar Tudományos Akadémia 200. évfordulója alkalmából rendezett Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia. kiállításban a magyar tudomány történetének számos emléke és fordulópontja tárul fel a látogatók előtt (mi is írtunk róla – a szerk.). A Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett időszaki tárlat egyik legkülönösebb darabja egy 1844-ben készült orvosi preparátum: egy méhen belül elhunyt sziámi ikerpár csontváza, amelyet Lenhossék József, a hazai anatómia egyik legjelentősebb alakja állított elő. A tárgy nem csupán anatómiai ritkaság, hanem a másság történeti megítélésének és bemutatásának lenyomata is.

A Lenhossék család neve mélyen beleíródott a magyar orvostudomány történetébe. Lenhossék József nemcsak a híres anatómus Lenhossék Mihály apja, hanem a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert nagyapja is volt. A családi örökség azonban nem csupán a genetikai kapcsolatok révén vált jelentőssé, hanem a kutatás, az oktatás és a bonctani módszerek fejlesztésének terén végzett úttörő munkásságuk révén is.

József maga is szembesült saját testének korlátaival: orvostanhallgatóként elveszítette hallása nagy részét, ezért az elméleti kutatói pályát választotta. Szenvedélyesen kutatta az emberi testet, különös figyelmet fordítva a rendellenességekre, az eltérésekre, amelyek anatómiai szempontból magyarázatra vártak.

Az olyan emberek, akik testileg eltértek a megszokott normáktól – például a sziámi ikrek, törpék, albínók, végtag nélküli emberek vagy szellemi fogyatékossággal élők – a 19. században egyszerre kerültek a tudományos kíváncsiság és a közönségszenzáció fókuszába. Jelenlétük a vásárokon és cirkuszokban egyrészt kielégítette a nagyközönség kíváncsiságát, másrészt megerősítette a mássághoz társított előítéleteket és stigmákat. Népszerűségükben fontos szerepet játszott a korszak darwinista világnézete is: sokan az evolúció állítólagos elakadt vagy átmeneti állapotait vélték felfedezni ezekben a testekben, olyan biológiai különlegességeket, amelyek egyszerre keltettek csodálatot és félelmet.

Bár ma már az ilyen freak show-kat joggal tekintjük a másság ízléstelen kiárusításának, a 19. századi viszonyokat vizsgálva a kérdés összetettebb.

Ugyanez igaz lehetett más testekre is: a szakállas nő a nemi normák, a törpe és az óriás a méretarányok kérdéskörét feszegette.

A modern tudomány viszont másként viszonyul a különleges testekhez, és az orvosi diskurzus átalakította a rendellenességekről szóló beszédet: latin kifejezések, pontos diagnózisok és patológiai rendszerezés váltotta fel az egzotikus címkézést. Ennek ugyanakkor ára is volt, a személy eltűnt a szakkifejezések mögött, helyére a betegség vagy kórkép lépett. Lenhossék József preparátuma viszont mintha még az átmenet pillanatát rögzítené: tudományos igényű vizsgálat és antropológiai kíváncsiság találkozik benne, miközben nem feledteti el az emberi sors tragikumát sem.