Nagymaros vonzza a József Attila-díjas költőket. Mit ad ez a környék, ha most nem a fotóst és filmrendezőt, hanem az író és költő Végh Attilát kérdezzük?
Csöndet. Azt a csöndet, amely az emberhez méltó élet alapfeltétele. Húsz évvel ezelőtt azért költöztem ide, mert elegem lett a városból. Budán születtem, a Vízivárosban, és ha arra járok, ma is teszek egy nosztalgikus sétát a Mechwart téren, ahol gyerekkoromban reggeltől estig fociztunk, vagy a Kapás utca környékén, de már nem tudnék itt élni. Nyüzsgő, idegbeteg város lett, magyar szót alig hallani. Pesten sok étteremben már rendelni is angolul kell, mert a pincér nem tud magyarul. A kulturális pezsgés, amely miatt még ma is érdemes a fővárosban lakni, már nem nagyon érdekel. Nagymaroson élek. Itt a Börzsöny, meg itt a Duna. A kettő között pedig itt vagyok én. És ezt a „között”-et most ne térbelileg értsd. Sikerült kiköltöznöm a térbeliségből. Lebegek. Olyan vagyok, mint Zarathustra a hegyen, azzal a különbséggel, hogy én nem megyek vissza a városba, hogy az embereknek elmondjam, mire jutottam. Helyette könyveket írok. Remélem, a városban is olvassák.
Van egy idézetem tőled, melyben arról beszélsz, hogyan tudsz kapcsolódni a természeti világgal, hogyan lépsz be abba, s hogyan találsz rá önmagadra. „Belőlem pedig ugyanezen a csatornán át ömlik ki, ami a mindennapi élettel együtt jár. A megélhetés, a karrier, az irodalmi díjak, a honoráriumok: minden, aminek nincs értelme.” Valóban nincs értelme a felsoroltaknak?
Nem emlékszem, mi ennek a kiragadott részletnek a kontextusa, de el tudom képzelni. A felsoroltak a költői lét hétköznapi leképeződésének paraméterei. Ezek fontosak, mert ha nincs pénz, éhen döglünk, és ha nem kapunk díjakat, egy idő után kezdjük rosszul érezni magunkat. Szellemi léte szempontjából az írónak nem fontos irodalmi díjat kapnia, de ha soha semmilyen díjat nem kap az ember, az fájó.
Hiszen minden író úgy érzi, hogy ő is megérdemelné. A legtöbb író úgy érzi, ő a legjobb író a világon. És ez így van rendjén, hiszen ezt a melót csak így lehet csinálni. Nem ismerek olyan költőt vagy írót – magamat is beleértve –, aki ne vágyna valamilyen irodalmi díjra.
Jólesik az elismerés, a díjjal járó pénz. Emberek vagyunk, az íróféle pedig általában rettenetesen hiú lény. Baj csak akkor van, ha valaki önmaga társadalmi megítélésétől teszi függővé önbecsülését. Hiszen ha saját szellemi értékem tekintetében el tud bizonytalanítani, hogy a társadalom nem becsül meg eléggé, ha tehát magamtól azt sem tudom, ki vagyok, mit érek, akkor vajon mi relevánsat tudok mondani az életről? És ha semmit, akkor minek akarok írni az embereknek? Akkor jól elvannak ők nélkülem. Szellemi értelemben tehát a karriernek semmi jelentősége nincs.
Ebben az értelemben hogyan hat az alkotói énedre a Prima Primissima díj irodalom kategóriában való jelölése?
Boldog vagyok. Ez nagyon komoly díj; nagy írókat, költőket is jelöltek már rá. Hogy miképpen hat az alkotói énemre? Nem hinném, hogy ezután másképp fogok írni. De eszembe jut egy anekdota. Valamikor egy öreg milliárdos, akit egy riporter legújabb, nála ötven évvel fiatalabb fotómodell feleségéről kérdezett, finoman utalva arra, hogy neje esetleg nem önmagáért szereti őt, azt felelte: „Miért, hát a pénzem nem én vagyok?” Ugyanezt felelem én is. Az a másik énem is én vagyok. Egyébként, amikor valamilyen irodalmi díjat veszek át, a narcisztikus pöffeszkedésen túl egy másfajta, talán szellemibb érzés is átjár. Azt érzem ilyenkor, hogy nem az én tündöklésem itt a legfontosabb, hanem annak a reménynek az életben tartása, hogy ez a manapság oly szerencsétlen sorsú hivatás azért mégis számít valamit. A Prima Primissima és a többi irodalmi díj ennek a reménynek a lélegeztetőgépe. Talán nincs még minden veszve, annak ellenére, hogy a fogyasztói társadalom médiaőrületében egyre halkul a költők szava.
Az utóbbi időben a természetfilmjeid kaptak nagyobb hangsúlyt, ezeket nemzetközi fesztiváldíjakkal is elismerték. A Prima Primissima díj talán újra fókuszba állítja költői énedet. Van erre esély?
Nem érdekel, hogy a társadalom hogyan állítgatja rajtam az élességet. Nem törekszem ilyen vagy olyan imázs kialakítására. Egyáltalán nem zavart, hogy az utóbbi években inkább mint természetfilmes jelentem meg a külvilágban. Annyira nem, hogy egészen mostanáig ez eszembe se jutott. Minden, amit csinálok, az én vagyok. Huszonvalahány éven át újságírásból éltem. Az is én voltam. Soha nem érdekeltek a műfajhatárok. Költői természetfilmeket csinálok, zsurnaliszta tárcáim, filmkritikáim annak idején valójában miniesszék voltak, és nagyon vágyom rá, hogy operát rendezhessek, amire egyébként semmi esélyem nincs.
Mióta az eszemet tudom, mindig a határátlépés érdekelt. Minden szempontból. A mai kor az ilyen csávókat reneszánsz embernek nevezi, ami nemcsak történelmileg találó, hanem azért is, mert ha az ember fölfedezi magában a határtalanságot, az felér egy újjászületéssel.
De hogyan fér meg egymás mellett ez a két, látszólag teljesen különböző alkotás- és gondolkodásmód: a filmrendezés és az írás? Ráadásul a természetfilmjeid operatőre is te vagy.
A filmet is meg kell írni. Persze természetfilmet nem úgy írunk, mint egy játékfilmet, amelyet azután valakik eljátszanak. Előre soha nem tudhatjuk, hogy az állatok mit játszanak majd el. Persze finoman befolyásolhatjuk őket. Amikor nekiállok egy természetfilmnek, először egy vázlatos tervet írok. Ebben az áll, hogy az adott filmhez melyik hónapban körülbelül milyen élőlényeket szeretnék becserkelni, meg hogy milyen lenne az íve az egésznek. Aztán megindul a munka – ami persze nem munka, hanem tömény élvezet –, és a terv szép lassan változni kezd. Amit akartam, nem sikerült, közben eszembe jutott más, váratlanul „beesett” a képbe egy másik faj, egy másik történet, és így tovább. Amikor elég sok jelenet megvan, elkezdem írni a narrációt. A szöveg újabb képeket kíván, a képekből újabb szöveg sarjad. Közben a zeneszerző is beindul, hangulatok születnek, és így egymást terelgeti-gyúrja a kép, a szöveg és a zene, míg ki nem alakul a végső verzió. Ez az összegyúrás hasonlít leginkább a szépíráshoz, amely egyébként sokkal egyszerűbb: ülök a kert végi kis házamban a fal felé fordulva, elmerülök magamban, és írok, mint a güzü.
Ha végignézzük az alkotói pályádat, fotózással kezdted, majd verseket kezdtél írni, filozófiát tanultál, aztán, ahogy említetted, jó pár évig újságírással kerested a kenyered, most pedig beleszerettél a filmrendezésbe. Tudom, hogy ez mind te vagy, de melyik közülük a legfontosabb?
Az utóbbi években tényleg inkább természetfilmesnek éreztem magam. De idén júniustól szeptember végéig be sem tettem a lábam a Börzsönybe. Nagy volt a szárazság, csörgött az erdő, végül az alsóbb régiókban a lomb is kiégett. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ezt lássam. Helyette megint író lettem. Írtam egy regényt, és amikor elkészült, belefogtam egy esszékötetbe. Aztán megkezdődött a szarvasbőgés, egy kis eső is esett, az esszékötetet is befejeztem, hát itt volt az ideje, hogy megint természetjáró legyek. Júniusban, amikor „újra szellemi életet éltem”, úgy éreztem, valójában mégiscsak író vagyok. Amikor először megmerültem az őszi erdőben, akkor pedig úgy, hogy mégis a Börzsöny az én világom. Közben persze tudom, hogy – amint már többször is kilyukadtunk ide – ez mind én vagyok.
Azt írtad valahol: „A természetben kilépek magamból egy olyan szellemi térbe, amely tőlem teljesen független, és ott fölismerszik legmélyebb otthonom.” Az önmegismerés útja a természetben keresendő?
Például ott. Ha minden igaz, a Magyar Naplónál nemsokára megjelenik A belső őserdő című esszékötetem, amelyben igyekszem a végére járni annak, mit jelent számomra a természet, mit érzek az erdőt járva. Egyedül lenni az erdőn: más magány ez, mint a négy fal között. Mert itt így is érzem, hogy része vagyok a szövedéknek. Sőt, ha nem magamban vagyok az erdőn, akkor nem is érzem. Furcsa módon a természetben a magány szüli a teljességérzést. Az egymást érző növények és állatok alkotta hatalmas televény ilyenkor mélyebben fogad be, mint ha kettesben vagy egy csoport tagjaként járnám az erdőt. Itt igaz a buta közhely, hogy minden összefügg mindennel. Kilép a tisztásra egy bőgő szarvasbika. Próbálok közelebb kúszni hozzá. Érzem a földet, harmatos levelek áztatják a ruhámat, előttem a fűben egy bogár keresgél, ma még nem evett, gombaszagot hoz a szél, két holló károg fölöttem, aztán fordul a szél, most a tarkómon érzem, a bika megugrik, szagot kapott, csörtetve rohan a fák közt, ahol már kel a nap. Na, valami ilyesmi a szövedék, amiről beszélek. Ilyenkor mindent érzek. Eszembe jut Fernando Pessoa, aki így kiált föl a A kétségek könyvében: „Hányszor meghalok, ha minden helyett érzek!” Igen, kicsit olyan ez, mint a halál. A legsajátabb, meghaladhatatlan érzés. Beleszövődni a tájba, elveszíteni máskor annyira őrzött önmagam. Kilépés ez, eksztázis.
„A mai életformába csak belebetegedni lehet. Egyre több az információ, és mégis – vagy tán épp ezért – egyre hülyébbek vagyunk” – írod. S ehhez a gondolathoz hozzákapcsolhatjuk a szintén nagymarosi Győrffy Ákos költő verssorait: „Minden a romlás jegyében áll.” Pusztul a világunk?
Azért hülyülünk, mert összetévesztettük az információt a szellemmel, az automatizmust az élettel, a karriert a kiteljesedéssel, a birtoklást a létezéssel. Az információ szellemtelen, a karrier kiüresít, birtokunk halott tárgyak tömege.
És most már a verset is a számítógépek írják: ennél lejjebb már semmi nincs. A világunk tehát pusztul.
Mindig is pusztult, és mindig is voltak aranykorok, amelyekhez a bölcsek hozzámérték a romlást. Az eredmény mindig lesújtó volt. A világunk élete az, hogy pusztuljon. Írtam valamikor egy dialógust, melyben Rilke és Heidegger beszélgetnek a duinói rózsakertben. Arról folyik a szó, hogy a felejtés nem az emlékezés ellentéte, hanem inkább úgy áll a dolog, hogy a felejtés az emlékezés módja. A megőrzöttet homályosulón őrizzük. Ez is egy szövedék: ahogy az ellentétesnek hitt jelenségek átoldják egymást. Életünk pusztulás, de ez így természetes. A felejtés ellen pedig nem kell küzdeni. Szépek a ködös tájak.
