A szabadság gondolata már Petőfi előtt is foglalkoztatta Júliát?
Retorikai szinten, konkrétan a szabadság kifejezésnek a használata, inkább csak Petőfi megjelenése után tűnik fel a naplóban, de maga a szabadság utáni vágy ettől függetlenül nagyon mélyen érezhető már a korábbi írásaiban is. Az egyik 1845-ös levelében például arról panaszkodott egy férjezett barátnőjének, Tomasekné Lauka Teréznek, hogy az édesanyja nem akarja elereszteni Pestre. Miután hazatért Tänzer Lilla leánynevelő intézetéből, rendkívüli hiányérzet gyötörte az ingerszegény vidéki közegben. Ez egyébként tipikus probléma volt ebben a korszakban: amikor a városi intézetben nevelkedett úri kisasszonyok hazamentek a szülők vidéki otthonába, hirtelen szélsőségesen ingerszegénynek érezték a környezetüket, ahol az egymás után sorra következő bálok sem tudták helyettesíteni a városban megtapasztalt mély, intellektuális élményeket, az utánozhatatlanul pezsgő kulturális életet. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy Szendrey Júlia egy költővel, barátnője, Térey Mária pedig egy zeneszerzővel esett szerelembe.
A könyvben megjelenik egy olyan mondat, hogy az apa tudtára adja Petőfinek, hogy nem neki nevelte a lányát. Paradox módon azzal, hogy kitaníttatta, művelt kisasszonnyá tette, mégis szinte a költő karjaiba lökte őt.
Igen, ez valóban érdekes, mivel a szülők kifejezetten olyan céllal taníttatták a lányaikat ezekben az intézetekben, hogy kedvezőbb házasságot köthessenek. Gazdasági szempontból ez egy tőke volt a házassági piacon. Fontos hozzátenni, hogy itt nem a csúcsarisztokrata lányokról van szó, mert őket többnyire otthon neveltették, de a középnemesi réteghez tartozó családok lányainak és a polgárlányoknak ezek az intézetek rendkívül nagy előrelépést jelentettek. A szülők céljai között minden esetben előkelő helyen szerepelhetett az, hogy a lányuk társadalmi presztízse emelkedjen, hogy megállja a helyét finom úri társaságokban: tudjon táncolni, zongorázni, hímezni, beszéljen németül és franciául, és valamilyen szinten tájékozott legyen az irodalom, a kultúra területén is.
Sokszor azonban mindez a szülők céljával épp ellentétesen sült el, hiszen a művészetekre fogékony lányok később már nem elégedtek meg az üres bókokkal és a gazdag udvarlókkal, hanem izgalmas és intellektuális szempontból is élménydús életre vágytak.
Ennek természetes következményeként válhatott meglehetősen tipikus esetté, hogy a tanult úri kisasszonyok művészekhez, költőkhöz, zeneszerzőkhöz kezdtek vonzódni, akikben szintén felébredt a vágy arra, hogy a feleségük szellemi értelemben is a társuk legyen. Petőfi életében szépen nyomon követhető ez a tendencia. Az 1845-ös felvidéki útja során új ismeretségeinek köszönhetően megtapasztalhatta, milyen érzés, amikor intellektuálisan is tud kapcsolódni a lányokhoz, ez pedig sokat alakított a nőképén, ahogyan erre Kerényi Ferenc és frissen megjelent kötetében Szálinger Balázs is rávilágított.
Érdemes mindig szem előtt tartani annak jelentőségét, hogy a korabeli társadalom nagyobb része ekkor még analfabéta volt. (Még az 1869-es népszámláláskor is csupán 33 százalék volt az írni-olvasni tudók aránya.) Ennek fényében válik érthetővé, hogy Petőfi – és hozzá hasonlóan számos más alkotó – miért mindig „fölfelé” udvarolt. A kortársak számára jól ismert „toposznak” számított a szegény művésztől eltiltott úrilány története, az viszont szinte példátlan lehetett, hogy egy ilyen szerelem a szülők akarata ellenére mégis beteljesedhessen.
A könyvben arról is írsz, hogy Szendrey Ignác feltehetően megbékélt volna a házassággal, ha Petőfi hajlandó polgári munkát vállalni. Valóban csak ennyi kellett volna a békés házasságkötéshez? Mai szemmel ez nem tűnik teljesíthetetlen elvárásnak.
Szendrey Júlia egyik levélrészlete erre utal: „ha egyszer láthattam: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának, s ekkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy, ha több neki korlátnélküli szabadsága, mint szerelmem, – mitől félek, – akkor válni fogunk örökre, s talán még nyugodt lehetek, s ha kivánják szüleim, boldogithatok mást, ki sorsát enyémhez köti.” Valóban nem tűnik nagy elvárásnak, hogy a jövendőbeli férjnek legyen biztos állása. Szendrey Ignác számára nem a nemesi származás vagy a családi vagyon hiánya volt a legaggasztóbb Petőfiben mint vőlegényjelöltben, hanem éppen az a nyíltan deklarált szándék, hogy ő bizony nem hajlandó állást vállalni. A mai kutató számára társadalomtörténeti szempontból ez lenyűgöző döntésnek tűnik, hiszen ezen keresztül forradalmasította azt, ahogyan a költőszerepről gondolkodunk, de egy aggódó apa számára nyilván a legkevésbé sem lehetett megnyugtató.
A szülők egyébként nem ellenőrizték akkoriban a lányok naplóit, levelezését?
Itt is elsősorban a társadalmi státusból kell kiindulnunk, hiszen nem egy arisztokrata famíliáról van szó, hanem egy olyan családról, ahol az apának jószágigazgatóként temérdek feladatot kellett ellátnia, így valószínűleg sem ideje, sem energiája nem lett volna arra, hogy rózsaszín selyemszalagokról és bálokról olvasgasson. Nyilván sokáig csak ilyen témákat feltételezhetett a barátnők levelezéséről, de azért nem lehetett evidensnek venni a „cenzúra” hiányát. Térey Mária olykor utalt arra, hogy nem mer mindent leírni, de Szendrey Júlia egyes megjegyzései is ezt sejtetik (például Petőfi első erdődi látogatásával kapcsolatban: „mondani igen sokat tudnék felőle, de irni, hogy kezdjek hozzá, azt nem tudom még”). Tehát azt semmiképp sem mondanám, hogy ők abszolút nem számoltak azzal, hogy más is olvashatja a leveleiket.
Megvoltak a saját kódjaik is a belső utalásrendszerükben, mondjuk abból a szempontból, hogy miként nevezik el az udvarlóikat. Ezek többnyire meglehetősen csípős elnevezések, olyanok, mint például a „Görbécske”.
Ugyanakkor kétségtelenül figyelemre méltó, hogy a szülők sokáig viszonylag szabadon hagyták egymással levelezni a barátnőket. Ez később megváltozott, a házasságkötés után Térey Máriát a szülei már nem szívesen engedték Szendrey Júlia közelébe, 1848. március 15-ét követően pedig kategorikusan megtiltották a levelezésüket.
Ha már Júlia barátainál tartunk, nagyon érdekes az is, hogy ennyire szoros barátságot ápolhatott egy fiúval, Sass Károllyal. Hogy alakult ki ez a barátság kettejük között?
Sass Károly az erdődi vár írnoka volt, Szendrey Júlia édesapjának az egyik alkalmazottja, aki csak pár évvel volt idősebb Júliánál. Az, hogy ők ennyire közvetlen baráti kapcsolatban voltak, valószínűleg annak köszönhető, hogy az erdődi várban a Károlyi-alkalmazottak speciális módon egyfajta vegyes háztartásban éltek együtt. Szendrey Júlia így nap mint nap egy csomó fiú közelében mozgott, ami nagy váltás lehetett számára azok után, hogy előtte a mezőberényi és a pesti éveiben is kizárólag lányok közelében élt. Az erdődi vár falai között azonban csak levélben önthette ki a szívét a barátnőinek.
Egészen természetesnek tekinthető, hogy mivel sokszor találkozott édesapja alkalmazottaival, sőt együtt is étkezett velük, a fiúk között is lettek barátai. Elsősorban Sass Károlyt fogadta a bizalmába, akit Petőfi ekkor már több éve ismert. A közös barátnak pedig kulcsszerepe volt a szerelmi szabadságharc sikerében.
Nagyon érdekes, hogy Júliában az elején, az ismerkedés, randevúzás fázisában még fel sem merül, vagy legalábbis nem említi meg, hogy a szülők mit szólnak majd ehhez a kapcsolathoz. Miért volt ez másodlagos a saját érzéseinek tisztázásához képest?
Úgy gondolom, hogy ezt a két aspektust nem lehet ennyire élesen szétválasztani. Szendrey Júlia azonnal tisztában lehetett azzal, hogy a családja ellenezni fogja ezt a kapcsolatot, vagyis azzal, hogy milyen óriási tétje van a döntéseinek. Ugyanakkor érdemes abba is belegondolni, hogy ma mennyi időnk van azon gondolkodni, hogy kivel akarunk párkapcsolatban élni, arra meg pláne, hogy kivel akarunk házasságra lépni. Ő pedig nem egy ilyen „randifolyamatban” volt benne, hanem tudta, hogy a döntése visszavonhatatlan, és ennek következtében szó szerint mindent elveszíthet. És ha már ez forog a kockán, akkor az egy természetes reakció, hogy szeretne biztos lenni a másik fél érzéseinek őszinteségében és stabilitásában, ahogyan az is, hogy attól tartott, Petőfi fellángolása nem fog tartósnak bizonyulni. Ennek fényében különösen abszurd, hogy a visszaemlékezések, a nyugatosok írásai vagy akár komoly irodalomtörténészek is Szendrey Júlia szemére vetik, hogy miért nem tudta már a harmadik találkozáskor, hogy mit akar.
Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy a lánykérés előtt Júlia azt írja, tisztában van azzal, hogy a jövő bármit hozhat, így csupán abban szeretne biztos lenni, hogy most tiszták-e Petőfi érzelmei, és most hiszi-e, hogy „életével egy határú szerelme”.
Konkrétan Petőfi volt a félelem tárgya vagy úgy egyáltalán a költőkről kialakult kép?
A kettő szervesen összefüggött. Alapvetően hatott a gondolkodásmódjára az a tipikus kép is, ami a költőkről élt a köztudatban: hogy megbízhatatlanok, ingatagok, az érzelmeik hullámzóak, és nem lehet stabil kapcsolatot kialakítani velük. Petőfiről pedig személyesen is tapasztalhatta, hogy mennyire szenvedélyes alaptermészete van, ami megerősíthette az ez irányú félelmeit. Így az általánosan elterjedt „költőimázs” és a saját tapasztalat egyaránt befolyásolta azt, hogy milyen kételyeket táplált Petőfivel kapcsolatban. Nagyon jelentőségteljes, amikor Szendrey Júlia azt írja, „inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közönbösséget egymás mellett!”.
Júliának a vívódásai, a küzdelme a szabadságért sokkal érzékelhetőbb, látványosabb a könyvedben. Ezzel szemben Petőfinek mi mindennel kellett megküzdenie?
Ebben a folyamatban Szendrey Júlia küzdelme volt az összetettebb, ennek ellenére ebből a szempontból még soha nem írták meg a történetüket, ezért is akartam erre különösen nagy hangsúlyt fektetni. Nyilván Petőfi helyzete sem lehetett könnyű, hiszen az udvarlás első szakaszában még sok esetben nem értette Szendrey Júlia reakcióit, bizonytalan volt azzal kapcsolatban, hogy a lány viszontszereti-e, nem tudott eligazodni a hullámzó viselkedésén, így egyszer dühében még azzal is megvádolta, hogy csak hiúságból engedi közel magához. A hosszú távollét hónapjaiban az állandóan keringő téves információk és pletykák zavarták össze, hiszen egyszer azt mesélték neki, hogy egy osztrák dzsidáshadnagy udvarol Szendrey Júliának, máskor azt, hogy Uray Endréhez fog feleségül menni, ő pedig naivan, gyerekesen és indulatosan reagált ezekre a rémhírekre.
A házasság intézménye is riasztotta, félt a nyárspolgári életformától. Nagyon szerette Dumas Kean című darabját, amelyben a címszereplő színész kifejti, hogy felül kell emelkednie a társadalmi konvenciókon és a hétköznapi morálon, és amikor arra intik, hogy rendessé kellene válnia, így reagál: „Legyek rendes… és mi lesz a zsenimmel, miközben én rendes vagyok?” A darab alcíme is beszédes: Désordre et génie, vagyis Rendtelenség és zsenialitás. Hasonló felfogást sugároz Petőfi 1844-es Javulási szándék című, erősen önironikus verse is, amelyben felsorolja a „rendes élet”, a hagyományos, jóravaló polgári lét attribútumait, köztük a feleséget is, de végül mégis a „rendtelen” élet programja mellett áll ki.
Szendrey Júlia személyiségében megérezhette, hogy egészen formabontó feleség lesz, és ez nagyon felvillanyozó lehetett a számára, de azért még a koltói úti leveleiben is szívesen tette humorforrássá azt, hogy a házasságban óhatatlanul „filiszterré”, vagyis nyárspolgárrá válik az ember.
Szerencsés egybeesésnek tekinthető, hogy tulajdonképpen mindketten ugyanattól féltek, éppen ezért ugyanarra is törekedtek: arra, hogy a házasságukban ne a hagyományos nemi szerepelvárásoknak engedelmeskedjenek, hanem mindketten önállóak, szabadok, szenvedélyesek maradjanak, és inspirálják egymást.
Miben volt különleges a kapcsolatuk?
A kortársak számára meglepő volt, hogy mennyire szabadon kezelték az intimitás és a nyilvánosság közötti határvonalat. Tompa Mihály egyik leveléből kiderül, hogy Arany János arról számolt be neki, hogy az ifjú házasok „rettentő csókolóznak”. Ugyanakkor fontos, hogy nemcsak a szerelmi házasság műfajában, hanem az „értelmiségi” házasság műfajában is radikális újdonságnak számított a viselkedésük: Szendrey Júlia szabadon és aktívan vett részt a férfiak vitáiban, minden témában tájékozott volt, okosan érvelt, a kortársak rendszerint szellemdús társalgóként jellemezték. Szintén formabontó volt a részükről, hogy a koltói nászút ideje alatt elküldték két folyóiratnak is Szendrey Júlia egyes naplófeljegyzéseit, amin nagyon meghökkentek a kortársak. Még a legkedvesebb barátnő, a nagykárolyi Térey Mária sem tartotta helyesnek a publikálásukat.
Szendrey Júlia egyébként éppen ezekkel a naplófeljegyzésekkel robbant be az irodalmi köztudatba, bár ez nem teljesen fedi le alkotói énjét, hiszen eleve Jókai és Petőfi szerkesztette meg az írásait. Miért és milyen pontokon volt szükség a változtatásokra?
Petőfi és Jókai szerkesztői beavatkozására nem stilisztikai szempontból volt szükség, hanem mai szóval élve marketingszempontból. Jókai az Életképekben kizárólag azokat a naplórészleteket publikálta, amelyek közvetlenül a szerelemre és Petőfire vonatkoztak, míg az elvontabb eszmefuttatások és természetleírások a győri Hazánkban jelentek meg vagy kéziratban maradtak. Jókai a napló címadásával (Petőfiné naplója) és az előszavával is erősen irányította az olvasók figyelmét. Nem csoda, hogy ennek következtében az irodalomtörténet a Petőfi-szerelem termékeként kezelte Szendrey Júlia feljegyzéseit, pedig érdemes észrevenni, hogy mennyire speciális a naplóírói technikája és ez milyen erős íráskészséget sejtet.
Petőfi egy ponton George Sandhoz hasonlítja jövendőbeli feleségét, később mégis szerénységre inti őt. Hogyan viszonyult Petőfi Júlia alkotói énjéhez?
Nagyon fontos az az idézet, amit említesz. Ebben azt írja Petőfi, hogy „George Sand esze s Shakespeare Júliájának szive egyesűlt az én Juliskámban”. A koltói úti leveleiben viszont arról is ír, hogy „George Sand az új világ csodája és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem”. Tehát elismeri az intellektusát, de a kortársak által túlzottan radikálisnak és férfiasnak tartott gesztusai miatt még ő is idegenkedik tőle. Júliát kifejezetten és kizárólag az intellektusa szempontjából hasonlítja George Sandhoz, ugyanakkor az első idézetből az is érezhető, hogy örül annak, hogy a „szív” szempontjából szerelme nem a francia írónőhöz, hanem Shakespeare hősnőjéhez hasonlít.
Egyébként eredetileg Jókai ötlete volt, hogy adják ki Júlia írásait, amin Petőfi először nagyon felháborodott. Ekkoriban írta egyik versében azt is, hogy: „Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem, / A múzsa tett, a múzsa ringatott”, majd zárásként mégis szerénységre intette őt. Vagyis élesen megkülönböztette magát az alkotói munkát és a nyilvánosság elé lépést.
Elismerte menyasszonya tehetségét, de a nyilvánosság elé lépéstől vissza akarta tartani, mert mint mindenki más a korban, a nyilvánosságot Petőfi is csatatérként fogta föl, és úgy gondolta, hogy ez a csatatér a férfiak terepe. A következő hónapokban viszont bizonyára meggondolta magát, mert a koltói mézeshetek idején ő küldte el a felesége naplójegyzeteit Jókainak.
Költőként mikor lépett be az irodalmi köztudatba Júlia?
1857-ben lépett először költőként a nyilvánosság elé. A kéziratai alapján 1854-ben írta az első versét. Petőfi feleségeként még „csak” prózaíróként volt ismert.
A koltói nászúttal lezárul a könyved, viszont említetted, hogy lesz folytatás is. Ez miről fog szólni, melyik időszakot öleli majd fel?
A következő könyvem középpontjában az fog állni, hogy milyen volt ez a házasság a szabadságharc idején, hogyan feszültek egymásnak a magánéleti és a közéleti szerepek. 1847 őszétől 1849 őszéig fog tartani, vagyis két forrongó év történetét dolgozza fel.
