Mélyen hiszek a tonalitásban

Nemrég öt kórusmű komponálására kapott felkérést. Hogyan áll velük, és honnan érkezett a megrendelés?

Korábban elég sokat komponáltam japán kórusoknak, jó kapcsolataim alakultak ki ott, ám a Covid megszakította ezeket. Most örvendetes módon újra érkezett Japánból néhány megrendelés. Az egyik egy régi ismerőstől, aki nagyszerű leánykart vezet. Nekik három darabot írok. A másik felkérőt nem ismertem, ő a fiú- és leánykórusának kért két művet. Az öt feladat közül eddig a harmadikat fejeztem be.

Mindig felkérésre ír?

Igen. Abból próbálok megélni, amit tanultam. Tudom, hogy ez Magyarországon egyáltalán nem megszokott, emiatt elég sok nehézséggel szembesülök. A rendszerváltozás előtt a zeneszerzők élveztek egyfajta megbecsülést, ami nem volt független Petrovics Emil, a Zeneakadémia tanszékvezetője, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke tevékenységétől. A magyar kortárs zenei szakma véleményem szerint ma nincs túl jó állapotban: igen korlátozottak a lehetőségek ahhoz, hogy egy zeneszerző abból, amit a Zeneakadémián elsajátított, el tudja magát tartani. Ezért mennek el sokan az alkalmazott zenei irányba; számos kiváló emberről tudok, aki filmzenét, színházi zenét ír, ami bizonyos szempontból egyáltalán nem könnyebb.

Forgatnak olyan, rangos nemzetközi produkciókat, amiknek magyar a zeneszerzője. Ez egyfelől jó, mert növeli a magyar zene presztízsét, másfelől – ha csupán ez jelenti a megélhetést – körülbelül arra hajaz, mint amikor valaki elmegy Londonba kávét főzni, és néhány hónap alatt megkeresi az egész évi itthoni fizetését. Keservesen, de biztosan. Úgy vélem: azok szemében, akik nem ismerik a művészet komplexitását és áldásos hatását, mi a rétegzene rétegzenéjét alkotjuk.

Ön igazán sokat tesz azért, hogy megnyissa a szemeket és a füleket. Például a honlapján elérhető, Heti zene című nagyszerű vállalkozásával. Hat-nyolc perces idézeteket kínál fel különböző műveiből. Ezt a lehetőséget széles körben ismertté kellene tenni, hiszen szép muzsikára legalább ennyi időt szánni igazán érdemes és lélekemelő. Hogyan jutott eszébe az ötlet?

Az előző honlapom sajnos néhány éve megszűnt, és hosszú ideig nem szántam el magamat új készítésére, mert tudtam, hogy nagyjából három hónapnyi intenzív munkát igényel. De roppant boldog vagyok, mert olyan lett, amilyet szerettem volna. Minden információ, amely velem kapcsolatban fontos, megtalálható rajta. Még Fazekas Gergő barátom velem készített életpálya-interjúja is. Ezt én vágtam, kevertem a hangját és utómunkáztam, a vele való foglalkozás óriási örömet adott.

A Heti zene egy-egy epizódjának elkészítése körülbelül tizenöt percnyi munka, vasárnap délután meg lehet csinálni. Néha legyártok négyet-ötöt előre, és időzítem a következő hetekre. A honlapos munka révén sok mindenhez kedvet kaptam, például szívesen megtanulnám a professzionális filmvágást, amit igen komoly művészetnek tartok.

Eszerint alkalmazkodik az influenszerek által dominált világhoz?

Én még az offline világból jövök. Mi, 1975 körül születettek hibrid generáció vagyunk. Gyerekkoromban még semmifajta mobilkommunikációs eszköz nem volt – igen furcsa, hogy ma már tulajdonképpen mindent számítógéppel csinálok. Vannak a teljesen offline generációk, például a tanárom, Orbán György korosztálya, amelynek tagjai többnyire soha nem tanultak meg számítógépes kottát írni, mert bonyolultnak tűnt a számukra. Az utánunk következők, az 1980 után születettek viszont anyanyelvi szinten beszélik ezt a nyelvet. A kislányom bármit képes megoldani, ami mobiltelefonon lehetséges, mert belenőtt ebbe a technikába. Én viszont csupán rákényszerülök arra, hogy mindent számítógéppel csináljak.

A filmben is elhangzik, hogy ha visszautazhatna az időben, szívesen lenne Mozart kortársa. Lúdtollal és gyertyafény mellett komponálna?

Fiatalkoromban még írtam kottát tollal, ezért számítok hibridnek.

Továbbgondolva: 20. vagy 21. századi a zenei nyelve? Az ezredforduló múltán hogyan alakult az alkotói attitűdje?

Köszönöm a kérdést, mert engem ez régóta foglalkoztat. Szerintem 21. századi a nyelvem, mert ez a mai kor megenged magának olyasmiket, amiket a 20. század még mélyen elutasított. Abban hittek, hogy a tonalitás megszűnt. Vissza nem hozható, konzervatív stíluselem, nem kell vele foglalkozni. Az 1980-as évek végén azonban Orbán Györgyék generációja révén változás történt. Ők azt mondták: ronda zenét írunk, ami senkinek nem kell – miért nem írunk egy kicsit szebbet?

Ez igen érzékeny dilemma, ezért igyekszem finoman fogalmazni, de beszélnem kell róla, mert bánt ez a dolog. Ami a zenei nyelvben probléma, az az irodalomban nem mutatkozik. Az ember bármilyen kortárs regényt el tud olvasni. Lehet, hogy furcsállja a stílusát, például azt, hogy nincs központozás, vagy hogy a mondatoknak nincs végük, mint például Visky András, atyai jóbarátom Kitelepítés című szenzációs regényében. De mivel rövid fejezetekre oszlik, áttekinthető és érthető. A kortárs zenében ez nincs így.

Véleményem szerint a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben lábon lőtte magát a kortárs zenei világ  azzal, hogy szakított a tonalitással.

Ma hiperműveltség kell ahhoz, hogy valaki egy kortárs darabot meg tudjon hallgatni, mert magát a nyelvet sem érti. Ez nincs jól így. Én egy dolgot próbálok tenni: olyanfajta zenei idiómákat használok, amelyekre a hallgató régebbi zenei élményei alapján ráismerhet, és amelyek reményem szerint az otthonosság érzetét nyújtják a számára. De soha nem használok direkt idézetet, soha! A hangulatot próbálom megidézni, és a hangulat vélhetően jelent valamit, amiben egyet tudunk érteni, amely ugyanolyan vagy hasonló hatást vált ki bennem és a hallgatóban, aki esetleg zeneileg nem képzett. A zenei nyelvem nem 20. századi, mert azzal csaknem teljesen szakítottam. Természetesen én is használom az atonalitást, de ritkán és valamilyen konkrét céllal. Nagyon mélyen hiszek a tonalitásban.

Említette, hogy szívesen megtanulná a professzionális filmvágást. Ismer olyan filmrendezőt, akivel szívesen dolgozna együtt?

Igen, de még nem írtam filmzenét. Másfajta képességeket igényel, mint egy saját mű megkomponálása. Azt tapasztalom (és hallom is a filmvilágban dolgozó zenész barátaimtól), hogy a rendezők számára – általánosítva – ma egyre kevésbé fontos a zene. A régi, klasszikus filmzenék, például John Williams Harry Potter-zenéi vagy kedvencem, Howard Shore A Gyűrűk Urához írott kitűnő filmzenéje nagyon jellegzetesek, motivikusan is izgalmasak, ezért játsszák őket koncerteken. És a filmekben van terük: többször is feltűnnek, felfigyelünk rájuk. Nemcsak hozzáadnak a filmek hangulatához, hanem időnként működtetik is. Ilyenfajta filmzenét szívesen írnék, de úgy tűnik, ma egyre kevésbé van igény hasonlókra.

2018 óta a Budafoki Dohnányi Zenekar rezidens zeneszerzője. Ez mit jelent az ön számára?

Rendkívül megtisztelő, ha egy zenekar Magyarországon annyira fontosnak tartja valamely zeneszerző stílusát, hogy a zenekar egyik arcának tekinti. Hollerung Gábor zeneigazgató-karmesterrel réges-rég, már a 2000-es évek elején egy hullámhosszra kerültünk: az első operámat, A gólyakalifát ő vezényelte. E kapcsolat logikus meghosszabbítása volt a felkérés a rezidens zeneszerzői szerepre. Kitűnő az együttműködésünk.

Ír-e új operát?

Nagyon szeretnék, mert az operát mindig is a zenei műfajok csúcsának tartottam. Visky Andrással Madách-adaptáción, Az ember tragédiája érdekes feldolgozásán dolgozunk. Olyan szereplője is van, aki Madách drámájában nincs benne: egy angyalgyermek, aki az egész történetet átéli. A négyfelvonásos opera címe Tragoedia temporis (Az idő tragédiája). Az ötven perc körüli első felvonás már készen van, 2023-ban el is játszottuk a Müpában. Valamikor késő ősszel kezdem majd írni a másodikat.

Jó kemény fába vágta a fejszéjét, mert a Tragédiát manapság nehéz sikerre vinni színházi előadásként. Különös, hogy a zeneszerzőket mégis annyira foglalkoztatja a téma. Eötvös Péter kétszer is földolgozta, Bozay Attila az utolsó öt színt választotta műve alapjául. Mi van Madáchban, amit a színházi rendezők nem, a zeneszerzők viszont képesek hatásosan interpretálni?

Ez így nem igaz. Silviu Purcărete rendezésében csodálatos Tragédia-előadást láttam. A Temesvári Színház produkciója fantasztikus volt, és rengeteg zenével fűszerezték; a színészek időnként kórusban énekeltek. Akkor végképp leszámoltam a régi tévhittel, hogy a Tragédia alkalmatlan színpadra. Persze a rengeteg színváltozás kissé nehezíti a helyzetet, de egy jó rendező tud a feldolgozásával nagyszerű, összefogott, egységes és katartikus élményt teremteni. Azért külön hálás voltam, hogy egy román rendező mutatta meg nekem, magyarnak, hogy Madách műve mindig az európai fősodorba tartozott, és semmivel sem rosszabb, mint Goethe Faustja, amelyhez egyébként ezer szállal kötődik.

Ezt a darabot kinek írja? Ezt azért is kérdezem, mert a második operáját, A Mester és Margaritát nem találtam a Magyar Állami Operaház 2025–26-os repertoárjában.

Mivel a Müpa pályázatán ezzel a tervvel nyertem díjat; bízom benne, hogy ebben az intézményben az egészre is lesz fogadókészség. Az én Mesterem műfaji határmezsgyén mozgó hibrid mű: félig rock-, félig pedig kortárs opera. Nem bántam volna, ha ez a rendezésben is tükröződik.

Gondolt-e rá, hogy koreográfussal/koreográfusnak dolgozzon?

Jó lenne, de olyan rendezővel szeretnék együtt dolgozni, aki nem érzi felesleges tehernek a közös munkát, hanem alkotótársnak tekinti a zeneszerzőt. Ha sikerülne rávenni, hogy a zene irányítsa azt, mi történjen a színpadon, ne valamilyen működésképtelen prekoncepciót próbáljanak ráhúzni a zenei világra. Peter Sellars Händel Theodorája alapján készült csodálatos rendezése reveláció volt számomra, és minta, hogyan lehet, hogyan tud modern rendezés megoldani, felerősíteni, új szintre emelni zenei gesztusokat és mondanivalót.

A Facebook-posztjait nézve látható, hogy milyen pompás az összhangjuk a kislányával. Nyáron együtt kirándultak a szülőföldjére.

Keletkezett egy kis szabadidőnk, így hát elutaztunk Kolozsvárra és környékére vakációzni, kedves ismerősökkel találkozni. Nagyszerű élmény volt.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu