Az utóbbi egy évben két könyved is megjelent: az Apja fia című kisregényed és a közel háromszáz oldalas Holdanya unokája című írásod. Persze nem átlagos könyvekről beszélünk, hiszen az Apja fia egy tíz évvel ezelőtt olvasók elé kerülő könyved novelláiból áll össze. Mennyiben más az, amikor egy korábbi szöveget írsz át, dolgozol át, ahhoz képest, mikor új témában készül egy teljesen újnak mondható szöveg?
Régi szöveget átdolgozni kínszenvedés. Egyrészt utálok régi anyagokhoz nyúlni, a két órája megírt novellát is alig van türelmem átolvasni, ezért is iparkodom mindent készre írni. Másrészt fejlődik az ember, ami már volt, ne legyen, mert – unalmas. De a Holdanya unokája után adta magát az Apja fia. Egyrészt mert mindkét regény fő karaktere Démenotar, és valahol ők összetartoznak. A Holdanya eredeti változatában Démenotar törpe volt, törpeszindrómás, kicsinek hitte magát. Persze olcsó és eleganciátlan megoldás volt ez. Ki tudja, talán ezért is írtam teljesen új regényt a régiből, alig használva valamit az előzőből. De az Apja fia kisregénnyé írt változatában még törpe. Elég törpe ahhoz, hogy tönkrevágjon egy világot. Mert jelenleg törpeszindrómás világban élünk, azért üvöltözik mindenki összevissza.
Az Apja fia több szempontból is kiemelkedik az előző írásaid közül: ez egy limitált, összesen kétszáz példányszámban megjelent kisregény. Minek köszönhető ez a kiadási megoldás?
A pragmatizmusnak. Szerettem volna olyan könyvet létrehozni, ami összeköt az olvasóval. Éppen ezért száz példányt személyesen adok át az érdeklődőknek, névre szólóan, aláírva, ráadásul erről a száz személyről lista is készül. A másik százat a kiadó értékesíti ugyan, de azok is aláírva, sorszámozva vannak, a kiadó csak a nevet írja be. Listára viszont nem kerülnek.
Olykor jó tudni, ki az olvasó, vagy éppen így meg tudom szólítani őt. Ha netán meg antikváriumba kerül a könyv, tudni fogom, ki volt az a gézengúz, aki meg akart tőlem szabadulni. Szerencsére már láttam antikváriumokban könyveimet (nem az Apja fiát).
Kiemelted egy korábbi beszélgetésben, hogy a kisregény összeállítását a közelmúlt történései motiválták. Ez azért is érdekes, mert attól nem tekinthetünk el, hogy a legelső, a Purgatórium című könyved novelláit használtad fel. Már ezelőtt egy évtizeddel is érezted, érezhető volt, mi várható a következő időkben?
Szerencsére nem vagyok jós, bár azt hiszem, a jövőhöz mindenki ért, miként az autószereléshez, számítógép-javításhoz, bútorfestéshez, fotózáshoz is. Fene tudta, mi lesz a Purgatórium (megjelent 2013-ban) kötet után, azt meg főként nem, hogy az azt követő három évemet megkeseríti egy eléggé komoly pánikbetegség. Abból kikászálódni nagyon nehéz volt, gyakorlatilag a munkahelyem, lakásom és autóm beltere között bírtam életben maradni. A kérdéses novellák kisregénnyé gyúrását két tényező befolyásolta, elsősorban a politikai osztály totális tehetetlensége a bicskei üggyel kapcsolatosan, az egyre súlyosbodó magyar–magyar ellentét, ami egy adott ponton hetekre már-már búskomorrá tett. Tennem kellett valamit, valamit, ami belülről jön, tiszta, leképezi a bennem zajló folyamatot. Ehhez a lehető legjobb egy olyan posztapokaliptikus világ volt, amelyben a báránynak gyermekvért áldoznak. A második ok nagyon egyszerű, bár nem szokás ilyet tenni, én most megteszem: első kötetem, a Purgatórium finoman szólva is gyenge gondozásban részesült az akkori kiadóm részéről, próbáltam átmenteni – ha úgy tetszik – a jövőnek ezt a néhány írást. Mondanivalójukat éreztem annyira erősnek, hogy kijavítottam hibáikat, kisregénnyé faragtam.
S ahogy te is mondod, egy posztapokaliptikus világot társz az olvasók elé. Ilyen témákat boncolgatva azt gondolhatnánk, hogy benned, íróban is felsejlik valami a jövőt illetően. A te jövőképzeted és az Apja fiában foglaltak összefüggenek?
Meglehetősen a mának élő alkat vagyok, még nosztalgikus érzeteim sem nagyon vannak, mondhatni, olykor irtózom a múlttól. Ami a jövőt illeti, az olyan lesz, amilyen. Mesterséges intelligenciával tömött, ami néhány éven belül alaposan felrúgja a kreatív értékeket. Nem áltatom magamat, pontosan tudom, a mesterséges intelligencia egy adott ponton iszonyatosan lerombolja az emberiséget. De addig még el kell jutni. Ami a környezeti hatásokat illeti, nagyon vaknak kell lenni, hogy észre ne vegyük, lassan szétverjük a bolygót, olyan társadalmakban élünk, ahol a gazdag egyre gazdagabb, a szegény egyre szegényebb lesz. De nem nagy titok, ha azt mondom, ez mindig is így volt. És lesz. Nincs illúzióm valami ideális társadalomról, pontosan tudom, ha valaki valamire ráteheti a kezét, az rá is fogja tenni. Például, ha egy orvos elkérhet több száz eurót egy foghúzásért, meg fogja tenni, mert páciense aligha fogja kiharapófogózni az állkapcsát. Tényleg megdöbbent az emberi mohóság, a fogyasztói társadalmak kielégíthetetlensége, a tőkehalmozás.
Nagyon komoly dolgokról írsz: egy primitív, túlélésre redukált világot mutatsz be, melyben az emberi ösztönök olyannyira lecsupaszodva látszanak, hogy még a szeretteink, családtagjaink feláldozására is képesek vagyunk a saját életünk megmentése érdekében. Eljöhet ez a világ?
Csak idő kérdése.
Ez a könyv olyannyira nem a megszokott formában jelent meg, hogy még kötetbemutatót sem terveztél neki. Miért?
Úgy éreztem, ez a könyv az én és az olvasóm dolga. Próbáltam megőrizni ezt az intimitást. Ha netán valaki igényel némi magyarázatot, megosztaná velem gondolatait, készséggel állok rendelkezésére. Legyen ez egy belső könyvbemutató, ne a szokásos „ülök a pódiumon, mondom a magamét” dolog.
Amint azt te is kiemelted, a Holdanya unokája és az Apja fia több szempontból is összekapcsolódik: az egyik legszembetűnőbb a Démenotar névre hallgató szereplő. Ki ez a figura?
Két Démenotar van. A Holdanyában valójában örök gyerek, aki főként az olvasmányai szülötte, sorsát már az ukrajnai hadifogolytáborban megszabták azzal, hogy nagyapja 1948-ban egyáltalán hazajött ebből a táborból. Ha nem jön haza, nem születik meg Démenotar anyja, de ha anyja ahhoz a Gézához megy feleségül, akinek (eredeti) leveleit betű szerinti pontossággal idézem a regényben, akkor – hm – nem írnám ezeket a sorokat. Egyszerűen elképesztett, micsoda véletlen az, hogy azok vagyunk, akik, hogy létünk ez, és nem valami más. Az esélyek mondhatni billiókban mérhetőek. Ebben mondhatni a magam Démenotar-jellegét dolgoztam ki, ezt a csodálatos valamit próbáltam elmondani, na meg azt, hogy az univerzum létre tudott hozni bennünket, és bennünk magára csodálkozik. Hihetetlen, hogy ez megtörtént, számomra ez a világ, a kozmológia egyik legnagyobb szépsége. Nem is tehetett mást a Holdanya Démenotarja, mint egyesüljön a mindenséggel, és újra a világra hozza önmagát. Tudom, kissé mágikus, fonák elbeszélés ez, de nem igazán magyaráznám ennél jobban a regényt.
A második Démenotar ugyan részben összefügg az elsővel, a kissé gyereki Démenotarral, de őt a körülmények úgy determinálják, hogy kénytelen azt tenni, amit. Hogy ezért érdemel-e sajnálatot vagy sem, nem az én tisztem eldönteni. Az a posztapokaliptikus világ ellentéte a Holdanyának. Éppen ez köti össze őket.
Ugyanakkor mindkét regényben ott rejtőzik a halál – szinte már fizikai, testet öltött formában. Persze a létezés kérdései és a halál gondolata mindig központi helyen szerepeltek az íróknál, de nálad most miért ennyire erőteljes?
Unalmasok azok majdnem mindenkinél, talán nekem sem kellett volna belebonyolódnom ennyire. Igaz, a Holdanya nem a halál könyve, inkább egyfajta ébredésé, de ez az ébredés sem metafizikai. Inkább a tagadásé, hiszen a főhős sok évig tagadja a vele történteket. A valóságra ébredés itt maga a halál, nem több, nem kevesebb. De ehhez a halálhoz elvezetett a Holdanya lánya, annak a férje, a föld alatti nép, elvezetett egy szobrász, egy vadász, egy diktatúra és így tovább.
Az Apja fia jóval egyszerűbb, miként mondtam, itt csak következményekről van szó. De le is fordíthatom, ha gondolod: ha tovább gyűlölködünk, pusztítjuk gyermekeink lelkét, akkor akár felesleges is élnünk, mert a lényeg valahol nagyon elsikkadt.
Nyeste Emőke szerint a Holdanya unokája „megbolygatja az önértelmezést és valóságképzetet”. Erről mit gondolsz?
Mikor olvastam a kérdéses sort, meghökkentem, és – mi tagadás – nagyon jólesett! Tényleg féltem, hogy a diliházas regényem valamifajta ponyvapszichológiai kategóriába kerül, mert a Száll a kakukk fészkére és a Virágot Algernonnak után valóságos őrült az, aki ilyen regényt akar kimorfondírozni. Hogy az Egy őrült naplóját ne is említsem. Nyeste Emőke megállapítása világosan megfogalmazta számomra, sikerült elérnem, amit akartam: a szanatórium csupán a kerete az elbeszélésnek, annak az elbeszélésnek, ami nem is benne játszódik.
„Képtelen vagyok felfogni az életet, csak megélni tudom” – mondja Démenotar a Holdanya unokája című regényben. Mit jelent ez pontosan?
Hogy bolond, aki azt hiszi, az életben csupán racionalizmus van. De a ráció nélkül belebolondulnánk a világba. A dolgok olykori elengedése azért fontos, hogy túléljük azokat. Van a szólás, hogy homok került a gépezetbe. No, kérem szépen, ha egy kis kotyogás is van a gépezetben, a homokszem akadály nélkül áthalad rajta. Vagyis: kottyosnak lenni nem kell félnetek.
