A hitelességhez helyi tapasztalatra van szükség

Íróként gyakran kérdezik az emberi történetek iránti érzékenységről. De mikor válik egy történet „beszélővé”? Mi az a rezdülés, ami megkülönbözteti a mesélni érdemes történetet a többitől?

Már gyermekkoromban is elutasítottam azokat a meséket, történeteket, amelyek felszínesen voltak megírva.  Mindig is fontos volt számomra, hogy olvasás közben egyfajta érzelmi utazás részesévé váljak. Fontos volt az is, hogy belülről is átéljem a történet örömét és fájdalmát, de legfőképpen az, hogy gondolkodásra késztessen, főleg akkor, ha magamra ismertem a történetben, ha összekapcsolt a saját érzéseimmel, vagyis a szövegnek meg kellett szólítania. Grendel Lajosnak köszönhetően megtapasztaltam, hogy a hétköznapi apróságok csodákra képesek, sokszor bennük  rejlik a legnagyobb hatás. Lajossal sokszor beszélgettünk az élet apró dolgairól, történeteket meséltünk egymásnak, s egy alkalommal, amikor meséltem, felemelte a mutatóujját, s  csak annyit mondott: Ezt kell megírnod, ilyen történetek kellenek! S én hallgattam rá. S jó, hogy hallgattam rá. Miután ezek a novellák kötetben megjelentek, az olvasók nagy része magára ismert a szövegekben, összekapcsolta azokat a saját tapasztalatával, érzéseivel, s ezzel a történetek személyes jelentőséget nyertek.

A határ gyakran fizikai elválasztásként jelenik meg az irodalmi diskurzusban is. Milyen belső határvonalakat érzékel a felvidéki és magyarországi irodalom között, és mit gondol, ezek a különbségek lebonthatók-e irodalmi gesztusokkal?

Sajnálatos módon az anyaországban a határon túli magyar irodalmat gyakran másodrendűnek tartják, pedig a felvidéki irodalmárok mellett az erdélyi, délvidéki, kárpátaljai írók, költők is a saját kulturális hagyományaikra támaszkodnak, vagyis szellemi és nyelvi egységben vannak a magyarországi irodalommal. Önálló jelenségek,  és semmiképp sem az anyaországi irodalom alárendeltjei, még akkor sem, ha gyakran érdemtelenül  kapnak alacsonyabb tekintélyt. Az irodalmi fesztiválok, antológiák, közös pályázatok elősegítik a találkozást és a kölcsönös megismerést, s mindez fontos szerepet játszhat a határok lebontásában.

Csak bízni tudok abban, hogy ez a megközelítés ösztönzően hat a határon túli és magyarországi irodalom közötti hidak építését illetően. Abban, hogy a közös irodalmi örökség célratörő felhasználása  a határok lebontására alkalmas irodalmi jelzéssé válhat, s így a közös kulturális eseményeken keresztül  lehetőség nyílik az anyaországi és a határon túli magyar irodalom  közötti belső határok átlépésére és inspiráló összekapcsolódására.

Amíg a felvidéki irodalom gyakran a kisebbségi létből fakadó problémákat, a helyi társadalmi és kulturális kérdéseket dolgozta fel, addig a magyarországi irodalom univerzálisabb témákat is érintett. Az egyik legnagyobb példaképem Duba Gyula, a felvidéki magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja, aki életművével és irodalmi tevékenységével jelentős színt vitt ebbe a régióba, regényeiben és novelláiban a csehszlovákiai magyar falvak életét, a kisebbségi lét buktatóit, a lakosságcserét vagy akár az életmódváltást ábrázolta hitelesen és éleslátó humorral. Felvidéki íróként nagyban hozzájárult a kisebbségi magyar irodalom identitásának megőrzéséhez és fejlődéséhez. Biztos vagyok benne, hogy egy magyarországi író nem tudta volna ugyanezt a hitelességet és mélységet elérni műveiben, ehhez Duba Gyula helyi kötődése és élettapasztalata kellett.

A szerkesztői és szervezői munkája révén látja, milyen irodalmi szövegek „érnek át” egyik oldalról a másikra. Ön szerint mi az, ami egy határon túli szöveget átjárhatóvá, sőt befogadhatóvá tesz az anyaországi olvasók számára, és mi az, ami mindig megmarad helyi nyelvűnek?

Az átjárhatóvá válás több tényezőtől függ. Mindenképpen azok a szövegek nyernek, amelyek frissességet és előrelépést hoznak. A kortárs magyar irodalom hangsúlyos, a modern élet kihívásait tematizálók mellett a  személyes és társadalmi problémákkal foglalkozó művek is fontos részét képezik. Természetesen mindig akadnak olyan szövegek, amelyek nem illeszkednek a szerkesztőség vagy egy kiadó által előnyben részesített témákhoz, mint például a feltűnően merész, extrém vagy a közízlést sértő írások. Én úgy látom, tapasztalom, hogy ha egy mű úgy van megírva – legyen az vers, próza, esszé, de akár interjú is –, hogy képes átlépni az idő és tér korlátait, megszólítja az embert és kiemeli az átlagból, megállja a helyét a magyarországi olvasók körében még akkor is, ha az a kisebbségi közösség jellegzetes történelmi, nyelvi vagy kulturális szövegkörnyezetére szorítkozik. Ha valaki nem képes túllépni a sablonosságon, akkor marad meg helyi nyelvűnek a mű.

Az Elmeséled? című interjúkötetének szereplői sokszor a saját „íróvá válásuk” történetét mesélik el. Önben hogyan alakul ez a történet most? Milyen új rétegeket lát ma az írói önazonosságában, amit korábban talán még nem nevezett meg?

Az Elmeséled? és Az élet nehéz, furcsa játék című interjúköteteimben arra törekedtem, hogy jelenjen meg a szlovákiai magyar irodalmi közösséghez való kötődés,  de arra is, hogy új távlatokat és hangokat  hozzak be saját alkotói hovatartozásomba. Az írás során egyre inkább tudatosul bennem, hogy az alkotás nemcsak a történetmesélésről szól, hanem a saját belső világom, élményeim és érzéseim feltárásáról is. Kísérletezek új stílusok felfedezésével, amelyek segíthetnek abban, hogy az írói öntudatom gazdagabbá váljon, mélyebb kapcsolatot teremtve ezzel az írás és önmagam között.  Előkerülnek olyan témák is, amelyek korábban tudattalanul voltak jelen. Ezáltal úgy tapasztalom, hogy az írásaim témái változatosabbá és talán összetettebbé is válnak.

Milyen új perspektívákat nyitott meg az interjúkötet a felvidéki irodalom megértésében?

Talán azáltal, hogy személyes és közösségi narratívákon keresztül mutatjuk be a riportalanyaimmal az élethelyzeteket. Csak remélni merem, hogy az interjúköteteim jelentősen hozzájárulnak a felvidéki írók megítéléséhez azáltal, hogy személyes, életszerű történeteken keresztül mutatom be őket. Szeberényi Zoltán neves felvidéki irodalomtörténész szerint dokumentarista forrásként is értékelhetők az interjúim, hozzájárulnak a felvidéki magyar irodalmárok sokszínűségének vagy sokrétűségének jobb megértéséhez. A könyvekben megjelenő őszinte valóságábrázolás új dimenziókat nyithat meg a felvidéki irodalom olvasói és kritikusai számára.

Az interjúfolyamat néha irodalmi „együttlélegzés”. Milyen tapasztalat ez, amikor a másik története önben is folytatódni kezd?

Való igaz, hogy az interjú készítése közben nem csupán egyoldalú információátadás történik, hanem egy mély és kölcsönös kapcsolódás, amelyben a kérdező és a válaszadó történetei összefonódnak, érzik egymás rezgéseit. Így bennem, a kérdezőben a saját élményeim, gondolataim, érzéseim is megmozdulnak, kibontakoznak. A hallottakat mélyebben átélem, hiszen nem csupán kívülállóként figyelem, hanem részévé válok a történetnek. Vagyis ez az együttlélegzés lehetővé teszi azt, hogy a történet gazdagabb, árnyaltabb legyen, és mindkét fél számára új felismeréseket hozzon.

Kétszer fordult elő velem, hogy miután befejeztem az interjút, észrevettem, hogy a technika ördöge csintalankodott velem, ugyanis egyetlen szó sem rögzült a felvevőn. Pillanatnyi pánikhangulat után hamar észhez tértem, és  mivel az interjúalannyal együtt lélegeztem,  a koncentráció lehetővé tette számomra, hogy minden szó és mondat a helyére kerüljön az interjúban. Nem csupán a szavak, hanem a hangulat és a beszélgetés dinamikája is élesen rögzült bennem. Ilyenkor éreztem azt, hogy, mennyire fontos ez a különösen értékes készség. Pontosan sikerült visszaadnom a beszélgetés lényegét, minden szót hitelesen megfogalmazva, hangfelvétel nélkül is.

A felvidéki magyar irodalom gyakran olyan kettős tükröt tart, amelyben egyszerre van jelen a közösségi múlt és a személyes történet. Mikor érezte, hogy a közösségi élmény nem nyomja agyon az egyénit, hanem épp ellenkezőleg: megtartja?

Hogy érthető legyek, egy példával illusztrálom a választ. Egy közösségben hárman vagyunk, egy dalszerző, egy gitáros és egy énekes. Együtt dolgozunk egy dalon, vagyis mindenki hozzáteszi a saját egyéni tehetségét. A dalszerző megírja a szöveget, a gitáros kidolgozza a dallamot, az énekes pedig életre kelti a dalt a hangjával. Az eredmény sokkal gazdagabb, mint amit egyedül értem volna el.

A közös cél vezérel mindannyiunkat, mégpedig egy nagyszerű mű létrehozása. Közös az érdekünk, ösztönözzük egymást. Az ilyen közösségi élmény mindenkinek előnyös, de figyelni kell a saját érzelmekre, arra, hogy mások elvárásai miatt ne kerüljön senki sem háttérbe.

A magyarországi és felvidéki irodalom közötti kapcsolat sokáig intézményes formákon múlt. Látja a jeleit egy új, közvetlenebb kapcsolódási módnak akár személyes, akár szövegszintű párbeszédek formájában?

A felvidéki és anyaországi irodalmárok között ma már többcsatornás, rendszeres és élő kapcsolatrendszer működik.  Közös rendezvények, pályázatok, díjak és publikációk adnak teret a személyes találkozásoknak, segítve ezzel  a magyar irodalom határokon átívelő kapcsolatát, gazdagodását. Annak ellenére, hogy számos irodalmi folyóirat jelenik meg Magyarországon, mi is fogadjuk az anyaországi szerzők munkáit az Opusban, ahogy a szlovákiai magyar szerzők is szép számmal publikálnak az ottani lapokban.

Irodalmi estek, fesztiválok, konferenciák, amelyek lehetőséget adnak a személyes találkozásoknak. Az online tér lehetővé teszi a gyors és közvetlen kommunikációt, a szövegek megosztását, kommentálását, ami egy új, dinamikus párbeszédet hoz létre. Elmondható, hogy a fiatal írókat összefogó táborainkban, könyvbemutatókon, rendezvényeken itt Felvidéken, az elmúlt két évtizedben megközelítően száz anyaországi ismert és elismert irodalmár vett részt mint előadó, beszélgetőtárs vagy mentor. Ezek a táborok, összejövetelek nemcsak a helyi, hanem a határon túli magyar irodalom képviselőit is összefogják, így az erdélyi, vajdasági és kárpátaljai írók is bemutatkozhatnak és tapasztalatokat cserélhetnek.

Vannak szövegek, amelyek mintha nem bírnák el az átlépést – „ott maradnak”, nem kelnek át a határon. Mit gondol: ezek a szövegek csöndesebb, lokálisabb természetűek, vagy egyszerűen még nem találták meg a megfelelő befogadó közegüket?

Nyilvánvaló, hogy vannak olyan irodalmi művek, amelyek valóban szorosabban kötődnek egy adott kultúrához vagy nyelvi közeghez, szűkebb társadalmi réteghez. A befogadónak így hiányzik a szöveg megértéséhez szükséges háttértudás, érzelmi kapcsolat. De az is lehet, hogy a szerző nem tud vagy nem akar beilleszkedni az irányító irodalmi nyelv, az értékítélet kereteibe. Gyakran hallottam olyan esetekről, amikor verseket, novellákat, regényt lelkesedéssel író szerző, aki a környezetében élő emberek sorsát vagy éppen a saját belső vívódásait jeleníti meg, és elküldi egy anyaországi kiadónak, válaszként azt kell elkönyvelnie, hogy a nyelvezete tájjellegű, hogy nem illeszkedik a jelenlegi irodalmi trendekbe. Így ezek a szövegek nem lépik át a határt, vagyis „itt maradnak”.

A határ mentén élni gyakran köztes állapot. Milyen írói vagy emberi tapasztalatokat adott ez a „köztes lét”, amely nem mindig nyelvben, hanem hangulatban vagy időérzékelésben mutatkozik meg?

E miatt a köztes állapot miatt én szerencsésnek tartom magam. Szerencsésnek, mert egyszerre két ország kultúrájában és társadalmában vagyok jelen, s ez számos előnnyel is jár. Ez lehetővé teszi, hogy megismerjem mindkét ország kulturális örökségét, hagyományait, ami nagyban tágítja a látókörömet. Mindkét országból érnek ingerek, vagyis a gyakran tapasztalt életérzési kettősségben élem napjaimat a különleges lehetőségek és kihívások közepette. A „köztes lét” hangulatát például Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye is megidézi a szereplők identitásával, történelmi eseményeivel. Ajánlom mindenkinek olvasásra, aki érdeklődik a a határ menti lét, a köztes állapot témája iránt.