A betűszedő szakma nem előzmények nélküli az ön életében, hiszen már a nagyapja, sőt a dédapja is ezzel foglalkozott. Már egészen fiatalon, gyerekként volt alkalma megismerkedni a nyomdászat világával? Milyen családi történetek, emlékek jutnak eszébe ezzel kapcsolatban?
Amiket a családomról hallottam, azok főként anekdoták voltak, semmint tudományos ismertetők vagy valamiféle beavatás a szakmába. Emberi kapcsolatokról meséltek, a szerzők és a nyomdászok közötti viszonyról.
Ezek az emberek ugyanis rengeteget találkoztak, egy mű kiadásakor össze kellett ülniük, hogy a javításokat elvégezzék, így a dédapámnak például jó barátja volt Krúdy Gyula, Donászy Ferenc és sok-sok író, tudós, művész, akik mind egy társaságot alkottak.
Együtt jártak az Orfeumba meg ide-oda. Ezek az emlékek maradtak meg, illetve az, hogy a könyveket és a grafikákat mindig, mindenki szerette a családból.
Már akkor is evidens volt, hogy a későbbiekben ön is ezzel szeretne foglalkozni?
Tizenhárom-tizennégy éves korom táján döntöttem úgy, hogy nyomdász leszek. Ennek az oka egyszerű: mindig is szerettem a papírokat, szerettem rajzolgatni; ráadásul nekünk volt rajz- és zenei képzésünk is gyerekként. Korunk meglehetősen nagy tudású, művelt emberei voltak a nyomdászok, többnyire zenéltek, de más művészetekkel is foglalkoztak. Mi meg nagyon szerettük a könyveket, az olvasmányokat, és már kicsi koromban is sokszor megfordultam a nyomdában, szóval nagyjából ez a miliő volt, ami erre vitt.
És ez a miliő, valamint maga a nyomdai technológia milyen mértékben változott meg?
Teljesen átalakult. Ma már egységes rendszereket használunk – színtanban, gépekben és minden egyébben –, ezért az ember beavatkozási lehetősége teljes egészében megszűnt. Ezáltal a nyomtatók bár színeikben helyesek, de lelketlenül csúnyák egy 1800-as vagy 1900-as évekbelihez képest, amin látszik, hogy ugyan nem tökéletes, de minden erejükkel törekedtek rá, hogy az legyen. Ma meg már tökéletes, de látszik, hogy nem törekednek rá.
Tehát, ha jól értem, a nyomda átalakulásával egy egész kulturális, szellemi közösség veszett el.
Pontosan, a nyomdászok és a szerzők közötti kapcsolat teljesen megváltozott, ellaposodott. Persze fontos hozzátenni, hogy a nagyjából 27 vagy 37 teljesen különálló nyomdászati szakmából már csak egy maradt, ezt nevezik nyomdai gépmesternek. A kötészetet például soha nem is tartotta a nyomdászat saját kebelén belülinek, önálló mesterség volt mindig. Bár a nyomdához csapódott, de nem tartozott a nyomdászathoz.
Ön nemcsak betűszedő, hanem vándornyomdász is egyben. Mit takar a vándornyomdász megnevezés? Mit a betűszedő? Mit jelentett annak idején és mit jelent ma, az ön életében?
Először is azt mondanám, hogy az én életemben a vándornyomdász szakmát határozottan a folytatásának tekintem az egykori vándornyomdászatnak. És ez nem csupán titulus, hanem valóban úgy is ténykedek, az életemet is eszerint élem. Vándornyomdász egyébként az volt, aki időnként útra kelt és itt-ott, már meglévő sajtókon vagy nyomdaalapítással nyomdákat indított, aztán egyszer csak odébb állt. Így járta az útját, míg végleg meg nem állapodott valahol. Nyomdásznak pedig, a magam olvasatában, én azt az embert tekintem, aki, ha kell, meg tudja írni a művet, a betűit meg tudja csinálni, ki tudja nyomtatni és be tudja kötni. Mivel ezt a tudást én birtoklom, úgy gondolom, jogos utódja vagyok a régieknek.
Emellett egy művészeti egyetemen tanítok sokszorosítást, illetve tipográfiát a betűszedésen keresztül – mert az abszolút tipográfia, a mindenekelőtti, az a betűszedés –, ezt a tudást elsajátítva a hallgatók sokkal finomabb módozatait értik meg a szövegalkotásnak vagy akár a képekkel való összeegyeztethetőségét a szövegeknek.
Egy korábbi interjújában említette, hogy nagy az érdeklődés a hagyományos nyomdászat iránt, és ami számomra a legmeglepőbb, hogy állítása szerint még a fiatalok közül is sokan kíváncsiak erre a mesterségre, sőt igénylik is a kézzelfogható dolgokat. Ezek szerint kezdenek újra felértékelődni a saját kezünkkel elvégzett, átlátható dolgok. Miért lehet ez? Túl sok volt már a digitális technológia átláthatatlanságából?
Ezek a fiatalok a virtuális világban élik a tanulmányaikat, a munkájukat, a kapcsolataikat, és ettől szép lassan kezdenek besokallni. Van egy telefonom, egy régi nyomógombos, az ötlet, hogy beszerezzek egy ilyet, nem is saját kútfőből jött, hanem a hallgatóimtól láttam. Nagyon sokan használnak ilyen telefont, mert elegük van ebből az állandó virtuális jelenlétből, abból, hogy bármikor és bárhol elérhetők.
A kézzel készített rendszerek ismerete pedig kiválóan hasznosítható a digitális munkavégzésben is. A legnagyobb hozadéka talán az, hogy a régi nyomdákban csak egyetlen egy készletből lehetett gazdálkodni. A tipográfia is olyan, hogy van egy készletem, egyetlen egy lehetőségem, amit úgy kell alakítanom, hogy abból a lehető legértelmesebb, mellette pedig a legszebb dolgot hozzam ki. Hogy a végeredmény szép legyen, ahhoz vázlatot kell csinálnom, végig kell gondolnom, meg kell tervezzem. A digitális technológia viszont rengeteg lehetőséget felkínál, és ez a sok-sok lehetőség egy idő után rádöbbent, hogy csupán tapogatózom, hogy mi is lehet a jó. Ekkor jönnek a rossz megoldások: borzalmas megjelenítések, arányok és színhasználatok.
Tehát az analóg, régi rendszerek a gondolkodás, az előre gondolkodás lehetőségét kínálják fel, amit utána digitális módszerekkel, virtuális módon remekül lehet hasznosítani.
Hány szegmensből épült fel ez a folyamat? Milyen gépek és technológia, milyen szakemberek kellettek ahhoz, hogy a végén elkészüljön a nyomtatvány?
Az első a betűszedő tipográfus volt, aki a könyvkötészeti tapasztalatai alapján megtervezte a kiadványt: vagyis a papír méretéhez, a margóviszonyokhoz, a kötési módokhoz igazodva kialakította a könyv oldalait. Ezt kompressz-szedésnek nevezzük, amikor csak szedték-szedték a hasábokat egymás után, majd félrerakták őket. Ezt követte a ma is ismeretes tördelés, amikor a szöveget oldalnagyságokra tördelték – ezt abszolút a szöveg milyensége határozta meg: mekkora és milyen típusú betűket kell használnunk, mekkora szóközöket, mert más egy tudományos műnél és más egy regénynél. A legtöbb ember nem is sejtette, de ezeket mind a betűszedő csinálta meg.
Ezután következett az ívek kinyomtatása, ezek többnyire hatalmas gépeken készültek. A gépek meglehetősen lassúak voltak, de hogy haladjon, hatalmas íveket használtak. Olyanokat is akár, amiket ma már nem nagyon. Ezekből aztán füzetkéket (lagokat) hajtogattak, amelyeket utána valamilyen módon egymáshoz kellett fogni – ez varrással, kapcsozással, ragasztással vagy valamilyen egyéb módon történt és utána következett a könyvnek az úgynevezett beakasztása, amikor védőtáblát kapott.
Ma ez a folyamat úgy néz ki, hogy a szerző megcsinálja a gépelést, azaz felviszi a szöveget a számítógépre, valamilyen módon még címeket, alcímeket és ehhez hasonló szegmentálásokat is elvégez, amit a tördelő – akit ma tipográfusnak és mindenféle még nem rendszerezett módokon ismerhetünk –, munkája követ, ő készíti el belőle az oldalakat. Ezt követően pedig a stúdió végzi el az előkészítéseket, hogy a szövegből nyomdai lemezek készülhessenek. A stúdiós munkások képzése egyébként nem iskolaszerű, nincs külön képzés erre, mint a grafikusi szakmára, pedig nagy szükség volna rá. Akik stúdiósként dolgoznak, egymást tanítgatják ilyen-olyan módon, és mivel lelkesek, többnyire jól végzik a dolgukat.
Ezek a régi nyomdai gépek, ha jól értem, még mindig működnek, ma is használhatók?
Örök időkre lettek tervezve és vagyonokba kerültek. Egy pici, egyszerű nyomdai gép egy kastélyszerű ház árába került. Egy nyomdagép ára egyébként még ma is milliárdos nagyságrendű.
De ha ezek a gépek még ma is ilyen jól működnek, és még ráadásul szebben is dolgoznak, mint a korszerűsített technológiák, miért kellett lecserélni őket?
Ezeket a régi technológiákat el kell különítenünk a mostani, korszerűnek mondott nyomdászati rendszerektől, mert a működésüket tekintve teljesen eltérők, illetve ebben egy nagy forradalom van kialakulóban, ugyanis a tintasugaras, hatalmas teljesítményű nyomtatók hamarosan szerintem teljes egészében ki fogják szorítani a ma működő nyomdai ágakat is. A régi gépek rákfenéje – hogy melyik nyomtatási ág hogyan terjedt el – kizárólag a formakészítés költségein múlott.
A mélynyomtatás volt a legdrágább, utána jött a magasnyomtatás. A legeslegszebb képet, értelemszerűen, a mélynyomtatás adja, a másodikat a magasnyomtatás, a Gutenbergi találmányú rendszer, a harmadik pedig az ofszet, ami nyomába sem érhet az előzőeknek, viszont olcsó volt a nyomóformája.
A magasnyomás szedőrendszerei egyébként vetekednek a mai számítógépes technológia sebességével, sőt még akár meg is haladják azt.
Ez azért van így, mert a magasnyomású gépeknek olyan klaviatúrarendszereik vannak, amelyek sokkal gyorsabbá teszik a szedést, mint a számítógépeknél. Tehát külön vannak a kisbetűk, külön a nagybetűk és külön a számok, ezért a sebesség a szövegbegépelésnél akár a számítógépesnek a kétszerese is lehet.
Milyen gyorsan készült el akkor egy nyomtatvány?
Pár évszázadon keresztül, szinte az 1800-as évek elejéig változatlan volt a rendszer. Egy úgynevezett Gutenberg-présen nyomtattak, és kézi szedéssel szedtek. Mivel sok betűszedő volt és óriási gyakorlattal bírtak, ezért viszonylag gyorsan készültek a könyvek. Az is hozzátartozik, hogy nem voltak szabad szombatok, és a munkaidő sem nyolc, hanem tizenkettő vagy tizennégy óráig tartott.
Milyen presztízsű pozíciónak számított az, ha valaki nyomdában dolgozott?
Különböző rendszerek voltak, én nyilván a családomról tudok leginkább beszélni, ugyanis legalább húsz vagy ötven rokonom is nyomdászként tevékenykedett. A dédapám faktor volt, a betűszedők felettese, és az Állami Nyomdában, a várban dolgozott, ott is laktak. A fizetéséről tudjuk, hogy mai árfolyamon olyan ötmillió nettó körül keresett havonta. Emellett dalárdába jártak, zenész emberek voltak, a gyerekek pedig művészeti és tudományos neveltetést kaptak. Munkás arisztokráciának nevezték ezt a réteget, aminek később meg is lett a böjtje.
Mármint?
A kommunista hatalomátvételkor rettenetesen megalázó fizetést kaptak, és a szervezettségük miatt szétbomlasztották ezt a közösséget, hogy ne lehessenek sztrájkok.
A nyomdai munkálatok azért tudtak olyan jól működni, mert a nyomdászok szoros kapcsolatot ápoltak az alkotókkal?
Igen, biztos vagyok benne, hogy ez is közrejátszott.
Egy minden szempontból kifogástalan könyv előállításához feltétlenül kellett több, nagyon magas szinten képzett ember tisztességes együttműködése.
Arra, hogy a képzettség valóban nagyon magas szintű lehetett, nyilván csak a saját életemből, a saját tapasztalataim által tudok következtetni. A kisfiam nagyon sokszor járt már velem nyomdászkodni, ilyenkor rézkarcszerű alukarcolatokat csinálunk, és észrevettem, hogy ez a kisfiú körülbelül negyven órát dolgozott egy kicsi képnek a kikarmolásán: a képrészeket úgy egészítette ki, hogy azok harmonikusak voltak, és még a vonalból sem ment ki. Ekkor jöttem rá, hogy ez valószínűleg régen is így történhetett; az apa elvitte magával a gyerekét, látta, hogy ügyes és a nyolcéves gyerekből tizennyolc éves korára egy hiperprofi szakember vált.
Ezeket a gépeket egyébként ön gyűjtötte össze, és ha jól tudom, ön is szerelte meg őket. Mikor kezdte a gyűjtést, minek a hatására és mi volt az alapkoncepció?
Kijelenthetem, hogy nem volt semmiféle koncepció. Egyszerűen csak nagyon tetszettek ezek a csodás mechanikai megoldások. Emellett volt egy öreg úr, Kalmár bácsinak hívták, aki egyszer eljött hozzám és hozott nekem egy érdekes szerkezetet arra hivatkozva, hogy ezt azért adja nekem, mert az én dédapám, amikor még annak idején kis siheder gyerekként a nyomdában tanult, nagyon jó volt hozzá.
A gyűjtés során hamar rá kellett jönnöm, hogy ezeket a nagy súlyú, öntöttvas gépeket nem fogom tudni sehová magammal vinni, ezért elkezdtem megtervezni ezeknek a gépeknek a fából készült, hordozható változatát. Rengeteg bemutatón vettem részt ezekkel a gépekkel, december 15-én, vasárnap pedig ismét bemutatót tartok Budapesten, az Akváriumban. Mivel nincs konkrét helyiségem, és módomban sem áll, hogy előállítsak egyet, rájöttem, hogy ez az egyetlen járható út.
Mi lesz azokkal a gépekkel, amiket nem tud magával vinni?
Amennyiben rövid időn belül nem születik megoldás, kidobom vagy eladom őket. Egyedül a fából készült gépeket fogom megtartani, azokkal járom majd az országot és nyomtatok: utcán, szántóföldön, múzeumban vagy ahol épp kell.
Méltatlan sors ez ekkora kincseknek.
Főleg, hogy ezek többnyire mind magyar gépek. Magyarország a hatodik ország volt a földkerekségen, ahol nyomdát állítottak elő.
Elképesztő az a tudás, amit magáénak vallhat: nemcsak érti, használja és megszereli, de még meg is tudja építeni ezeket a gépeket. Elmondhatjuk, hogy ön mindent tud erről a szakmáról?
Nem, az mondható el, hogy minden áldott nap tanulmányozom.
Szóval még mindig van mit tanulni?
Persze! Tény, hogy nagyon sok szegmensét ismerem a szakmának, és mind öröm, mert a nyomdászat mint mesterség – de különösen a betűszedésre érvényes –, bár abszolút szellemi munka, de mégis fizikailag kell elvégezni.
Akár a saját könyvét is ki tudná valaki nyomtatni ezekkel a régi gépekkel?
Igen, csináltunk is ilyeneket, és még van néhány tervünk a jövőre nézve. Például mindenképp szeretnénk kinyomtatni a Chronica Hungarorumot, ugyanis ez volt az első magyarországi nyomdai termék, aminek 1900-ban készült egy csodálatos minőségű fakszimile reprintje, azonban az utána következők már szörnyűségesen siralmasra sikeredtek. Mindezt a hagyományos, magasnyomtatási eljárással szeretnénk előállítani, úgy, ahogy eredetileg kinézett.
Nagyon régóta űzi ezt a mesterséget, ezért kíváncsi lennék, hogy ennyi év távlatából hogyan tekint vissza az életére és erre a rengeteg munkára?
Nemrég megjelent egy könyv, az egyik kollégánk írása, amelyben olyan emberekről van szó, akik valamilyen más területen nagyon sikeresek lettek, és egyébként még nyomdászattal is foglalkoztak.
Ilyen volt például Petőfi is, aki nyomdai korrektorként is tevékenykedett, amikor épp nem volt pénze. De rajta kívül még egy csomó más ember, színészek, tudósok, írók; a világirodalomból Benjamin Franklin vagy Edgar Allan Poe, tehát sok-sok művész, tudós és író volt a kollégánk vagy mi az övéik.
A nyomdaipar egyébként mindenféle területtel foglalkozott, és így mindegyikbe volt szerencsém egy kicsit belekóstolni. Hatvankét évesen elmondhatom, hogy boldog ember vagyok, mert egész életemben játszottam, és néha még fizettek is érte.
