Jelenlegi témáink között leginkább az utazáson van a hangsúly, amely, ha ráközelítünk az életedre, látjuk, hogy egyáltalán nem áll távol tőled. Mi számodra az utazás?
Menekülés és drog. Van egy ide kívánkozó Tolsztoj-idézet a Háború és békéből: „Az olyan embereken, akik képesek megfontolni a cselekedeteiket, az elutazás és az élet változásainak a pillanataiban rendszerint komoly hangulat szokott erőt venni. Az ember az ilyen pillanatokban rendesen számot vet a múltjával és terveket csinál a jövőre.” Én pedig, noha ennek a tolsztoji állításnak legfeljebb a fele igaz rám, erre az időben előre-hátra cikázó érzésre voltam kiéhezve.
Tolsztoj idejében az utazás lassú volt, hosszadalmas rákészülés előzte meg, fáradtságos és kényelmetlen napokat jelentett, ma meg gondolsz egyet, és már fél óra múlva egy taxiban ülsz a repülőtér felé, két alsógatyával, egy pulóverrel és egy bankkártyával. Ezzel együtt az elutazás soha nem vált számomra rutinná, a hozzá kapcsolódó érzések pedig megszokottá: az egyhelyben levés, az itthon levés hamar túl szokott csordulni bennem, és akkor kevés gondolkodás után indultam is, legalábbis az elmúlt 20-25 évben. Amikor már a reptéren vagyok vagy félálomban a repülőn, hatni kezd a drog, megnyugszom, előveszem a jegyzetmappámat, és elkezdem írni a szembenézéseimet, amire otthon képtelen voltam.
Amikor csak tehettem, úgy néztem szembe a problémáimmal és a traumatikus élethelyzeteimmel, hogy elmenekültem előlük. Ehhez pedig az utazás volt a legkézenfekvőbb. Így lett az utazás a drogom. Két évtizedig eszembe sem jutott lejönni róla.
Ilyenkor ugyanaz a Pál Dániel Levente utazik különböző kontinensek nagy- és kisvárosaiba, aki itthon Budapesten él, magyar költő, szerkesztő és a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja?
Elég gyakran munka vagy fellépés miatt utaztam. Ilyenkor elsősorban nyilván az vagyok, akit hívtak. Ha a könyvem bemutatójára hívnak, akkor fiatal magyar/európai költő. Ha egy előadást tartani, akkor előadó. Egy cirkuszfesztiválon meg egy cirkuszi dramaturg. Minden másra meg ott van a pazar Esterházy Péter: „Egy város, egy hely valóban azért méltó az említésre, mert ott úgy tudunk önmagunkra pillantani, ahogy máshol nem.” Egy önmagamra pillantás közben pedig nincs se kosztümöm, se névjegykártyám.
Az utazásaid alatt voltak olyan pillanataid, amelyek nem feltétlenül a térbeli helyváltoztatásra irányultak, hanem egy belső útkeresésről szóltak?
Sajnos voltak. Nem is egy. Például amikor rommá ment az első házasságom, 2012 elején, és nagyon magam alatt voltam, nagyon kerestem, hová meneküljek. Aztán Libanonba mentem, egy jó barátom invitált, fel az északi részre, ahol napi gyakorisággal lőtték egymást a különböző frakciók, és pár mérföldre már a polgárháborús Szíria volt. Gondoltam, hogy ha „inter arma silent Musae”, akkor az enyémet is elhallgattatja végre a fegyverropogás. Ez így is történt. Amikor térden állva kukucskálsz be egy AK–47-es csövén, miközben a telefonodon keresik a fotókat, akkor kitisztul az ember lelkéből minden salak.
Számomra nagyon érdekes, ahogyan a számtalan különböző és „hétköznapi” sorsú ember életét megörökíted a verseidben. Ha jól tudom, sokat beszélgetsz emberekkel, interjút is készítesz velük. Ezek nélkül a beszélgetések nélkül nem jönnének létre ezek a versek? Vagy nem ilyen formában?
Azt nem tudom, mi lenne akkor, ha nem ez lenne, de nem is érdekes. Beszélgetős fajta vagyok, szívesen hallgatom az emberek dolgait, meséit, életeit, örömeit, felismert tévedéseit és kikezelhetetlen hazugságait. Valaki hallgatása közben tud a figyelmem maximálisan odareflektorozni. Amikor valakivel beszélgetsz, de úgy igazán, órákon vagy napokon keresztül, akkor maximálisan és intenzíven egymáséi lesztek.
Ha az olvasáshoz hasonlítom, akkor ez egy belemerülős és zavartalan regényolvasás, ami talán a legjobb kamaszélménye mindenkinek: nyár van, azt sem tudod, milyen nap, és az árnyékban ott vagy egy limonádéval és egy izgalmas regénnyel… Éppen azért térek vissza rendszeresen a beszélgetésekhez, amik a mégis különbségek a kettő között. Nem lapozhatsz vissza, ha kikapcsoltál pár percre, és nem figyeltél. Cserébe azonnal visszakérdezhetsz, ha valami nem érthető vagy másfelé kalandozott. Nem viheted haza, csak amit megjegyzel, a többi elveszik „örökre”, cserébe viszont beépíted magadba, átgyurmázod, esetemben: használom, írok belőle, írom tovább vagy egyáltalán.
A beszélgetés közben nem tudom még, ami a beszélgetés után összeáll bennem a beszélgetésből. És ez benne a roppant izgalmas számomra, hiszen nem életrajzíró vagy újságíró vagyok, hanem más jellegű szövegalkotó: azt teszek a hallott anyaggal, amit csak akarok, elválasztva a konkrét forrástól és az adatközlő személyétől. Ebből lettek a nyóckeres könyveim szövegei is és legutóbb a balladáim.
Mindebben persze benne van a tolvajlás gesztusa is, ami kivétel nélkül minden író sajátja. És ez innentől kezdve nagyon messze vezethet, egészen addig a kérdés-válaszig, hogy mit jelent írónak vagy művésznek lenni. És most hosszan moralizálhatnánk-filozofálgathatnánk pró és kontra, de inkább ide rakok megint egy idézetet, és részemről most ennyi is lenne.
Most olvastam Murakami Haruki magyarul nemrég megjelent Mesterségem a regényírás című önéletrajzi esszékötetét, ebben szerepel, hogy egy író számára a rengeteg olvasás után a második legfontosabb dolog a figyelmének (ki)fejlesztése és folyamatos edzése: „Utána következhet – még azelőtt, hogy ténylegesen akár az ujjunkat mozdítanánk a szövegírásért –, hogy rászoktatjuk magunkat a dolgok, jelenségek aprólékos megfigyelésére. amelyeknek szemtanúi vagyunk. Egyszerűen csak megtanuljuk alaposan, figyelmesen szemlélni az embereket magunk körül, a környezetünkben zajló kisebb-nagyobb eseményeket. Aztán jól elgondolkodunk rajtuk. De az »elgondolkodás« nem azt jelenti, hogy hirtelen ítélkeznünk kellene a dolgok milyenségét vagy akár értékét illetően. Amennyire csak lehet, ne vonjunk le elhamarkodott végkövetkeztetéseket, és igyekezzünk ezt minél későbbre halasztani. Nem az számít, hogy egyértelmű végeredményt kapjunk, hanem hogy a dolgokat a maguk valójában mint alapanyagot (amennyire lehetséges) a tapasztalthoz közeli formában frissen megőrizzük az emlékezetünkben.”
Ez a figyelem az, ami folyamatosan a mások élete felé irányul egy íróból, belőlem is.
A budai anyák kelet felé indultak el kötetcímadó versed Háy János Boldog boldogtalan című regényét juttatja eszembe. Lehet csak azért, mert még friss az élmény, nemrég olvastam – de az igaz, hogy a regényíró is különböző nők (és férfiak) sorsait, lehetőségeit mutatja be, illetve az életszerűségükből adódóan kikerülhetetlen akadályokat görget eléjük. Ezeket a mozzanatokat nem lehet nem felismerni – szinte látjuk magunkat vagy a közeli ismerőseinket az adott szituációkban. Ez volt a cél?
Háy könyvét még nem olvastam, de már annyian mondták, amit most te is, hogy hamarosan megveszem, aztán átbeszélgethetjük azt is. Ez nem a célom volt, hanem maga az alapanyagban lévő közelség. Mindenkihez. Hozzám is. Hozzád is. A kortársainkról írtam, a korosztályomról, tágabban a korosztályunkról. És hát ilyenek vagyunk, szerintem. Vagy így tudtam megírni. Ha meg még rá is ismertél ezekre, másokra, magadra, akkor jól sikerült sűrítenem, megragadnom pár szóval, sorral valakit. Ehhez pedig különösen adta magát – írástechnikailag – a balladás tömörségű társadalmi tabló: így minden túlbeszélést, belemagyarázást, felesleget le tudtam az egészről pucolni.
Mennyire bízhatunk egy versben?
A vers alapvetően az olvasó-hallgató érzelmeire hat. A rossz versek semennyire, a nagyon jók pedig brutálisan beletaposva. Éppen ezért felejtsd el, hogy bízz bennük – befolyásolni akarnak, leteperni, magukévá tenni, kitörölhetetlen nyomot vagy nem hegesedő karcolást hagyni rajtad. Az ilyen emberben se bízz, versben meg pláne ne!
És a költőben?
A legtöbbjük elviselhetetlen seggfej. (Én is.) Aki nem, ő pedig annyira introvertált, mint egy remete.
A Gyerekek voltunk, kellett egy haza című versedben a migrációs hullámok áldozatairól írsz. Az általam legszebbnek tartott sorok: „te meddig tudod visszatartani / a szívdobogásodat / idegen tengerek vízszintje alatt?”. Számodra mi a haza?
Én is azt hittem, hogy a migrációs hullámokról írok, aztán ahogy egyre többen olvasták a verset – magyarul és más nyelveken –, úgy rakódtak rá a rétegek. Brazil, afrikai és indiai értelmiségi barátaim mondták, mennyit kellett sorban állniuk a legkülönbözőbb (európai vagy angliai) bevándorlási hivatalokban, milyen megaláztatásoknak voltak kitéve, amikor vízumhosszabbításra vártak, mennyit kurvaanyáztak és imádkoztak közben, és micsoda düh szakadt fel belőlük, amikor egy évtizedes, reménytelenségekkel sűrű időszak után azt látták, hogy az újonnan érkezők meg azonnal megkapják, very welcome, Willkommenskultur stb. Iszonyat bonyolult kérdés ez, brutális és kimeríthetetlen téma.
És aztán még erre jött rá, amit erdélyi ismerőseim mondtak – köztük Király Farkas költő is –, amikor elolvasták a verset. Nekik ez a tengeren átúszás az volt, hogy mennyire nehéz volt számukra átköltözni Magyarországra. Magyarok voltak, magyar állampolgárok akartak lenni, és csak azt tapasztalták meg, hogy ezt itt mennyire nem akarja senki sem. Ők ezt a verset erdélyiként és Erdélyből (Romániából) Magyarországra költözőként élték meg, minden metaforáját és hasonlatát magukra olvasva, értve, érezve.
Tehát ez a vers ugyanannyira az „anyaországba” áttelepülő erdélyi (vagy vajdasági vagy kárpátaljai vagy felvidéki) magyarok verse is lett. Ez a vége: „gyerekek voltunk, és kellett egy haza, / kinek ölébe olykor beülhetünk, / ki szívmelegével szárogatja bőrünk, / és kimossa szemünkből el nem sírt / könnyeink sótartalékait”.
Mondanám, hogy nekem ez jelenti a hazát, de ennél nyersebb és egészebb, amit és ahogy az elköltözést, menekülést, emigrációt, új hazát, minden ehhez kapcsolódót megélő és naplózó Márai Sándor írt: „A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja.”
Drávucz Zsolt a kötetedről írt kritikájában – a versek mondanivalójából kiindulva – felteszi a kérdést: hol hibázik a férfi és hol hibázik a nő? Mi erre a válaszod?
Nem pszichológus-terapeuta vagyok, hanem költő-író. Én rögzítek, nem felfejtek. Ebben pedig nem a hiba… de rossz szó ez! Használjuk helyette az eseményt vagy a történést vagy a bibliai bűnt… szóval ennek a valaminek nem az oka és gyógyítása, hanem a megtörténte és ábrázolhatósága érdekel.
Mennyiben segíti a költői munkásságodat az, hogy az eddigi életed során rengeteg kultúrát és embert megismertél? Másképp viszonyulsz a verssorokhoz, a gondolatokhoz, másképp ragadsz tollat?
Egy darabig passzív befogadója voltam mindennek és mindenkinek. Sokat olvastam, előbb magyarul, aztán még egy féltucat más nyelven, angolul, latinul, ógörögül, franciául, portugálul, spanyolul, galegóul. És rengeteget beszélgettem is, az előbb felsorolt nyelvek felén. És hagytam, hogy hassanak, lépjenek működésbe.
Én lubickoltam mindebben – még annak az időszaknak az utolsó évtizedében voltam világpolgárocska és kozmopolita, amikor ez egyáltalán nem számított szitokszónak –, de aztán jött egy elég furcsa alkotói felismerés. Ami nekem a természetes világom, az nem működik azon a nyelven, amin írok, nagyobb lélegzetű bevezetés és/vagy lábjegyzetek kellenek hozzá. Hiába érzem természetes közegemnek egy libanoni pletyka, egy zöld-foki-szigeteki lokális mítosz vagy egy észak-brazil népirodalmi szöveg olvasását (és akár borgesi frappánsságú konstellációját), ha ez aztán átszűrve rajtam és magyar nyelven közreadva nem működik. És bizony nem működik. És ekkor rá kellett jönnöm, hogy azért nem működik, mert ez a fajta tudás-műveltség, bármennyire szabadnak is érzem, de csapongó és esetleges. És ami a legfontosabb: nincs benne egy irodalmi hagyományban. Nincs benne a magyar irodalmi hagyományban. És az irodalom olvasói – kivéve, ha szánt szándékkal külföldi szerzőt vagy művet akarnak olvasni – nem tudnak elvonatkoztatni a saját irodalmi hagyományuktól. Így van ez itthon is, máshol is, mindenhol is. Ez az irodalom működése: a hagyomány tartása és az attól való ellépés. Viszont ez nem engedi meg a semmibe vevést, mert ha te alkotóként semmibe veszed, akkor érdekesség leszel, egzotikum, de olvasók nélkül.
Ez egy igen fontos rájövésem volt, évekig nem is tudtam vele mit kezdeni, csak bénáztam. Aztán az lett a válaszom, hogy a lehető leginkább leszűkítettem az érdeklődési körömet: éveken keresztül a budapesti VIII. kerület pár utcájára koncentráltam. És nem engedtem magam ebből kitáncolni, elkalandozni. Ebből aztán lett mindenféle, könyvek, színdarab, rádiójátékok stb. Közben pedig megtanultam azt a sűrítést, ami egyszerre benne van egy hagyományban, tehát érthető, tehát lesznek olvasói, másrészt pedig kitágítható, univerzális (kurva nagy szó, bocs!), érthető bárhol máshol is, tehát ott is lesznek olvasói. Kellettek nagyon ezek a fejlődési lépcsőfokok, de szerencsém volt benne, azt hiszem.
Ma meg már máshogy dolgozom. Amikor elkészül egy-egy szövegem, elküldöm a fordítóimnak, vagy angolra gyorsan átrakva a nyerset a külföldi barátaimnak. És várom a visszajelzéseket: ők mit és hogyan értenek vagy nem értenek meg belőle. És aztán ezek mentén javítgatok, pontosítok, vagy mindezt együtt csináljuk, és ők közben fordítják, applikálják a művet is az anyanyelvükre – a szükséges változókkal.
M. Nagy Miklós műfordítóval beszélgettem Jack Kerouac Úton című művéről. Ő úgy fogalmazott: „a műfordítás szellemi utazás”. Te, aki ugyancsak műfordítással is foglalkozol, mit gondolsz erről?
Igaza van! De már maga az olvasás is. A különbség a tempóban van, a haladás sebességében. A műfordítás lassú, egy fél vers, másfél oldal tanulmány, napi öt-tíz oldal regény. Ez séta vagy túrázás vagy akár zarándokút. Az olvasás meg gyorsabb, minimum biciklizés, de inkább autókázás. Te pedig egyszerre többet és kevesebbet látsz a tájból és az utazásból, ha sétálsz benne, vagy ha átvezetsz rajta.
