Azt mondtad egy régebbi beszélgetésben, hogy nem szeretsz utazni. „Én ott lenni szeretek. Ráérősen, szemlélődve.” De ahhoz, hogy ott legyél, el kell indulni… Ez az elindulás nehézkes?
Ellenkezőleg. Könnyen, gyorsan indulok. Könnyen, gyorsan döntök. A nehéz az, hogy majdnem mindig akadályoz valami. Meg kell tanulni ezeket az örökké létező béklyókat lerázni. Nemet mondani.
Sokan azért ülnek vonatra, mert ott tudnak alkotni. Te út alatt szoktál írni?
Nem. Nem szoktam.
És a megérkezéskor, amikor már ott vagy?
Változó. Ha azért utaztam el valahová, hogy írjak, akkor igen, akkor csinálom. Ha nem azért mentem, akkor nem. Vagy ritkán.
„Egy regényíró akkor is utazik, amikor ír. Jó, nem minden regényíró. Én igen.” – mondod a korábban is említett beszélgetésben. Ez a fajta utazás célja – ha van neki olyanja – viszont az úton levésben keresendő?
Nem tudom. Ez túl elméleti így. Úgy értettem, hogy amikor írok, akkor is látok. Tájat. Várost. Embereket. Az mindegy, hogy Tibet vagy a Víziváros. És az elképzelt táj is valós emlékképek átrendeződéséből keletkezik. De ez nem irányított folyamat, ez megtörténik. Olykor rácsodálkozom, ha felismerem ezeknek a belső tájaknak egyes elemeit, részleteit.
Néhány interjúból az is kiderül, hogy gyerekkorodban az utazásnak volt mégis egy szerethető hangulata, ami nemcsak a megérkezésben érhető tetten. Tizennégy, tizenöt évesen végigstoppoltátok Erdély különböző részeit, mondván: „Jack London hobóinak és Jack Kerouac Amerikát széltében-hosszában betekergő csavargóinak a kalandjait akartuk megélni.” Hogy van ez most akkor?
Tizennégy, tizennyolc, húszévesen más az ember. Másra képes, másként gondolkodik, másra kíváncsi. A gyűjtés fázisában van az élete. Akkor nagyon élveztük ezt a mozgást. Sportot csináltunk belőle. Ne legyen biztos szállás, ne legyen biztos jármű. Teherautók, árvízvédelmi meg erdészeti járművek, vadászok vettek fel. Lovaskocsi, bivalyos szekér. Tutajoztunk is, és volt olyan, hogy tehervonatra kapaszkodtunk fel a piros szemafornál. Erdélyt több éven át, többször is beutaztuk így keresztül-kasul. Kölykök voltunk, műveletlenek, nem volt a fejünkben sem a történelem, sem a térkép. Így aztán sokszor azt sem tudtuk, hogy merre járunk. Ceausescu Erdélye semmivel sem tűnt nekünk kisebbnek, mint Kerouac Amerikája. El ne felejtsem említeni: sokat gyalogoltunk. Erdőkben, fent a havasban. Fogarasban, Háromszékben, Gyergyóban, az Érchegységben. A Felvidéken is.
Ez elmúlt, de azért igazad van, az utazásnak persze ma is van hangulata. Egy időben szerettem repülni. Mára ráuntam, túl szervezett, túl gépies. Ronda kifejezéssel: tömeges. De ha egy ideje Rómában vagy Párizsban vagyok, akkor nagyon jó vonatra ülni. Bármerre, csak ki a nagyvárosból. Olyankor aztán nem tervezek. Így, szinte véletlenül zötyögtünk el egyszer Chartres-ba. Kiballagtunk a Montparnasse pályaudvarra, felszálltunk az első induló vonatra, azt se kérdeztük, hová, merre megy, és egy óra múlva a chartres-i Miasszonyunk katedrális előtt, Európa talán legrégebbi gótikus székesegyháza előtt álltunk. Bementünk, és ott volt a földön a lenyűgöző mozaik spirál-labirintus, aminek a létezéséről kiskölyök korom óta tudtam. Bámultam a Kék Szűz ragyogó üvegablakát, akkortájt készítették, amikor Magyarországon épp a tatárok dúltak. Paul Claudel jelenést látott, rá Mária mosolygott, rám meg egy fekete bőrű, villogó fogú kislány. Kisiskolás volt, seregnyi gyerek közt, mégis emlékszem rá. Meg a chartres-i csapolt sörre is egy kiskocsmában.
Így ma is szeretek vonatozni. Mondjuk Grúziában, Georgiában, hajnali fél négykor felkapaszkodni a vonatra, amin egyetlen turista sincs. Dugig a vonat álmos, szundikáló vagy beszélgető emberekkel. Öregekkel és kisgyerekesekkel. Ülnek, állnak mindenütt. Nem törődnek velünk. Ami nagyon jó. Tudomásul vesznek, és kész. Úgy zakatol a vonat, ahogy itthon már régóta nem, ringat, merengésre késztet. Bámulod a kaukázusi arcokat, a piszkos ablakon át a gigászi hegyeket. És akkor persze időben is utazol, vissza a gyerekkorba, amikor nyolcvan és kilencven közti anyai nagyanyádat minden évben felraktátok a Mamaia-expresszre, hogy aztán a Királyhágón túl valahogy lekecmeregjen a két öreg kufferjával Csucsán, ahol fél percet állt a vonat.
A szabadságérzet és annak kérdése is rendre megjelenik a könyveidben, írásaidban. „A szabadság ellentmondásos dolog. A szabadság ugyanis szédítő is lehet, ugyanakkor gúzsba köthet.” Az utazási létforma (legyen az fizikailag megtett út, de akár képzeletbeli) melyik szabadsághoz tartozik?
Ez megint elmélet. Nem tudom, és nem is érdekel. A szabadságnak nincs köze az utazáshoz, helyváltoztatáshoz. Ha mégis, akkor az extrém helyzet. Az egészség vagy a büntetésvégrehajtás területe. A migráció, és gondolhatunk zsidó exodusra meg alijára, föníciai vagy görög tengerhajózásra, népvándorlásra, viking vagy magyar kalandozókra, hitbéli okokból menekülőkre, a szülőhely elhagyása lehet szabad választás eredménye és lehet kényszer is. Elvben a mozgás szabadság. A gyakorlatban nem feltétlenül.
Mi az első irodalmi vonatkozás, ami eszedbe jut, ha az utazást említem?
Sok első van. Don Quijote, Robinson, Gulliver. Vadölő is állandóan úton van. Petronius Arbiter. Ariszteász és Pindarosz. Aztán Tari Lőrinc. Grimmelshausen vagy a magyar Simplicissimus. Carlos Castaneda. A pikareszk. Ezeregyéj. Sok-sok. Meg Arszenyev és a nanáj vadász, Derszu Uzala. Lazarillo de Tormes. És hát persze valamikor a két Jack volt az első: London és Kerouac.
Számodra mi az elsődleges jelentése az utazásnak?
Ez megint elmélet. Nem értem. Ha azt kérded, miért utazom, akkor az a válaszom, hogy mert kíváncsi vagyok. Persze, az is igaz, hogy kikapcsol, kiráz a mindennapokból. Egy csomó ismeretet szerzel. Tapasztalatokat. De szerintem a kíváncsiság a lényeg. Tájra, falvakra és városokra. Emberekre. Állatokra, növényekre. Mindenre.
A múltba látás képességét említed akkor, amikor az írói utazásról beszélsz. Számodra a múlt és annak megismerése mindig is fontos volt. Egy ilyen múltbéli utazáson mit keresel leginkább, mire vagy kíváncsi?
Kölyökkoromban meg akartam változtatni a történelmet. Beleavatkoztam volna. Mai fegyverekkel tettem volna „rendet” Muhinál, Mohácsnál. Aztán ez a gyerek igazságosztó a kamaszkorra kimúlt bennem. Amikor gyerek voltam, nagyon mereven gondolkoztam, morális kérdésként jelent meg a fejemben. Ha visszautazhatnék az időben, igazságot tennék. Így gondolkodtam. Korrigálnám a történelmi igazságtalanságokat. Nem ereszteném be az országba a románokat, szerbeket. Kiigazítanám, amit Árpád-házi királyaink elrontottak, akik német telepeseket hívtak. Látod, ezen így sosem gondolkodtam. Most meg, hogy kérdezed, döbbenten tapasztalom, hogy mintha akkoriban egyáltalán nem lettem volna kíváncsi. Ha elképzeltem egy múltbéli utazást, akkor annak konkrét célja lett volna. Semmi léha turizmus. Nem a ruhák, az anyagok, a zajok, szagok érdekeltek. Nem is az emberek. Hanem a cél. Az igazság. Ma meg, ahogy kérdezed, a kíváncsiságot érzem. Meg persze tétovaságot, hiszen a múlt világa lehetetlenül tág. Tágabb, mint a jelenünk. Felfoghatatlan. Mi lenne jó? Látni a dinoszauruszokat? Beszélni Jézussal, Buddhával, a hun Attilával? Szent István Esztergomában sétálni? A budai könyvtárban sakkozni Mátyással? Bekukkantani a fáraó fazekába? Tiszta vizű folyókban úszkálni? Lukianosszal szerelemről fecsegni? Nofretetével és Kleopátrával együtt hálni, Villonnal kocsmázni, Bach orgonajátékát hallgatni? Végigballagni a középkori budai váron, mondjuk a Fortuna utcán? Akkor, amikor még Szent Pál utcának hívták.
