Azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy szinte mindegyik köteted a létértelmezéssel (is) foglalkozik. Olyan tabutémákat dolgozol fel a verseidben, mint a halál, a gyász, a veszteség, a fájdalom. Miért pont ezeket a témákat hangsúlyozod az írásaidban?
Általában arról szoktam írni, ami a gondolataim központi témája. Azt hiszem, mindegyik évtizedünknek meg van a maga problematikája és a maga témája. Az ember töpreng, rágódik sok mindenen a hétköznapok során, de vannak olyan témák, amik napi, heti szinten visszatérnek és foglalkoztatnak bennünket. Amikor édesapám meghalt, elég sokat gondolkodtam rajta, a gyászon, illetve a múlton. Azt hiszem, embere válogatja, hogy kinek mi van épp a fókuszában. A saját életünkön át, a gondolatainkon át próbáljuk mind átszűrni a világot, az életet.
Pszichológusként is biztos gyakran előkerülnek a fentebb említett témák. Mennyivel másabb ez ahhoz képest, mint amikor mondjuk papírra vetsz hasonló érzéseket, hangulatvilágokat?
Íróként sosem írom meg azokat a tapasztalatokat és gondolatokat, amiket pszichológusként élek át, hallok. Ha megtenném, nem lennék hiteles pszichológus. Én sem szeretnék olyan szakemberhez járni, aki könyvet ír az én problémáimból. Szerzőként is akkor lehetünk hitelesek, ha a magunk tapasztalataiból próbálunk kiépíteni karaktereket, történeteket, hangulatokat. Egyszóval teljesen más a két folyamat, és teszek is azért, hogy ne keveredjen a kettő.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy te kislánykorodban nagyon sokat hallgattad nagymamád történeteit, meséit. „Azt hiszem, manapság sok gyerek életéből hiányzik, hogy az idősebb generáció tagjai játék közben vagy a találkozásaik során elmeséljék nekik az életüket. Ezek a történetek felkészítenek, és olykor traumákat adnak át. De még ha fájdalmat, szorongást ültetnek is át az emberbe, legalább tudni fogjuk az érzés eredetét.” Ez a te esetedben is igaz? Adtak át neked traumákat ilyen történetekkel a szüleid, nagyszüleid?
Igen, igaz. Még nem nagyon találkoztam olyan emberrel, akinek ne adtak volna át valamilyen traumát. Nemcsak a háború, a halál lehet trauma. Bármi traumának számít, amikor az ember megküzdési technikái, erőforrásai kiapadnak, felmondják a szolgálatot. Minden ember életében történik ilyen, és ha nem foglalkozik vele, nem múlik el nyom nélkül. Nyomot hagy rajtunk a családunk, bármilyen környezetünk, formálja a viselkedésünket, mintákat tanulunk el, ami ugyancsak kihat a viselkedésünkre. Hosszú folyamatok ezek, hosszú hatással.
A legújabb, most készülő köteted a transzgenerációs problémákkal foglalkozik. Pontosan hogyan kell ezt elképzelni?
Egy család életén keresztül szeretném bemutatni Vajdaság elmúlt száz évének legfontosabb fordulópontjait, történéseit, élethelyzeteit. Azért is döntöttem úgy, hogy egy család életén keresztül mutatom be ezt az időszakot, mert így könnyebben ki lehet domborítani mintázatok ismétlődését, illetve a történelem folytonos ismétlődését, a béke és a háború váltakozását. Valamint jól megfigyelhető egy család történetének megismerése által, hogy egy adott történés hogyan tud kihatni generációkra, egy adott megküzdési stílus hogyan tudja előrébb vinni a későbbi generációkat.
Emlékszem, hogy egy videóinterjúban meséltél a tabutémák feldolgozásairól is. A halál például egy olyan tapasztalati forma lehet az ember életében, amelyhez nincsenek kapaszkodóink. Ez is transzgenerációs problémának számít? Milyen lehetőségeink vannak arra, hogy könnyebben meg tudjunk küzdeni ezekkel az impulzusokkal?
A korszak, amiben élünk, inkább a fiatalságra épít, a fittségre és a jelenre, mintha elutasítaná a halál gondolatát. Iparágak épülnek a fiatalság megőrzésére, a test egészségének megőrzésére, illetőleg, ha megfigyeljük, munkát is nehezebb kapni ötven év felett. Másrészt egy külön üzleti célközönség a tinédzserek, a fiatal felnőttek, ők költik a legtöbb pénzt, őket érdemes különböző termékekkel megcélozni. Ezáltal jóval inkább háttérbe szorulnak az öregedő generációk, illetve a nyugdíjas korosztály.
Mivel nem élnek már együtt generációk egy házban, egy lakásban, távolabbra kerültünk az öregedés és a halál megtapasztalásától is. Azt hiszem, hogy az egy nagyon felszabadító és okos dolog volt, hogy már nem élnek együtt generációk, hiszen így egy családon belül nem oszlik meg a felnőtt szerep adta kontroll a döntésekben, tehát nem a nagyapa dönti el, hogy a kis unokát hogyan neveljük – jó esetben. Nem az anyós jóindulatától függ, hogy egy házasság jól tud működni. Persze az nehézséget okoz, hogy a háztartást segítség nélkül kell vezetni, illetve olykor nehéz megoldani, hogy ki vigyázzon a gyerekre amíg a szülők dolgoznak.
Ahogy látom, az embereket zavarja is ez a tabusítottság, akár az öregedést, akár a halált nézzük, így egyre inkább mutatkozik erős igény arra, hogy az emberek újra mintákat tanuljanak és adjanak át utódaiknak, hogy például mi tud segíteni, ha egy szerettünk meghal. Szerintem hamarosan már nemcsak az igény lesz erre erős, de egyre több szakember is fog ezekkel a témákkal foglalkozni.
„Általában senki sem arra megy, amerre gyermekként elképzelte, nem olyan életet él, amilyet tervezett, hiszen az életünket nagyon sok olyan ágens határozza meg, amiket nem tudunk kontrollálni” – mondod. Te milyen irányba indultál gyerekként? Mik voltak a vágyaid, az álmaid?
Kicsi gyerekként még úgy terveztem, hogy opera-énekesnő leszek, minden nyáron a tengernél fogok nyaralni, és Jugoszláviában fogok élni. Kamaszként azt terveztem, hogy filmrendező leszek Szerbia és Montenegróban. Később, hogy majd pszichológus leszek Szerbiában. Mindeközben háromszor nevezték át az országot, és egy idő után feladtam a sok tervezgetést. Azt hiszem, az ember nagyon ügyesen tudja kínozni magát, ha egy kiszámíthatatlan világban nagy terveket dolgoz ki a fejében, tíz vagy húsz évre előre. Kelet-Európában a legtöbb ember napról napra él, és nagyon boldog, ha eltervezi, hogy vesz egy autót vagy egy mosógépet, és sikerül is rá összegyűjteni a pénzt. Méltatlan, de azt hiszem, bele kell ebbe is törődni. Kelet-Európában ez is hullámzik: a nagyszüleink és a szüleink házban tudtak lakni, a mi generációnk valószínűleg ezt sosem fogja tudni megengedni magának, saját házat biztos, hogy nem tudunk építeni. Talán majd a gyerekeink vagy az unokáink, vagy a dédunokáink.
Az írás hogyan került bele ebbe az életútba? Miért és mikortól érezted úgy, hogy szükséged van rá?
Kamaszkoromban nagyon megszerettem az olvasást, jó volt kiszakadni a kilencvenes évek valóságából és belemenekülni a könyvekbe. Rengeteget olvastam egyetemista koromig, egyetem alatt annyi tananyagot kellett olvasni, hogy nagyon kevés kapacitásom maradt olvasásra. Később munka mellett újra kezdtem olvasni, ma már viszont könnyen elalszom a nap végén, amikor végre tudnék olvasni. Hetedikes koromban éreztem meg azt először, hogy tudok valamit mondani a szövegeimmel és hogy szeretném, hogy ezt mások is olvassák, hallják. De nem vettem igazán komolyan az írást az első kötetem megjelenéséig. Fontos volt, az életem része volt, de nem igazán voltam szorgalmas addig. Huszonhárom évesen viszont rádöbbentem, hogy csak egy darabig lehet így elevickélni befektetett munka és idő nélkül. Onnantól kezdve sokkal több időt szántam javításra, szerkesztésre, gondolkodásra, kutatásra. A Fiatal Írók Szövetségének nyári táborában, amikor a líraműhelyt vezetem, el is szoktam mondani, hogy a tehetség csak egy ideig viszi el a hátán az embert, ha nem társul mellé szorgalom, kitartás, akkor a kevésbé tehetséges, ám szorgalmas emberek leköröznek mindenkit. Ahogy egy zenész akár napi 12 órát gyakorol, úgy kellene egy írónak, költőnek is napi 12 órát eltölteni a szövegeivel. Ez persze nagyon nehéz, ha élni is akar az ember, enni és villanyszámlát fizetni. Viszont sok lopott pillanatban, munka előtt, munkából hazafelé, amíg főz vagy takarít az ember, tud gondolkodni azon, hogy mit akar írni. Aztán a szerkesztés, javítás is megkövetel ennyi időt legalább. Komolyan kell venni azt, amivel foglalkozunk, legyen az bármilyen szakma, bármilyen munka. A művészeket amúgy sem veszi túl komolyan a környezetük, az én családom is sokszor mosolyog, ha mondom, hogy nem hobbi az írás számomra. Mivel nem egy irodában csinálom, nem is tűnik olyan komolynak, s mivel nincs munkaidő, úgy tűnik, hogy végtelen időm van rá, pedig ez sajnos nincs így.
„Ahhoz, hogy egy alkotás létrejöjjön, szükség van kegyetlen megdolgozásra, megmutatásra, lemeztelenedésre, kizsigerelésre, feldolgozásra, mint egy vágóhídon.” Mennyire nehéz ténylegesen kitárulkoznod alkotás közben?
Tizenhét éve jelent meg az első könyvem, időközben azért elég sokat írtam, így sikerült kitapasztalni, mit és mennyit akarok megmutatni, elmondani. Nem kell feltétlenül az olvasót a magánéletünkkel traktálni. Saját magunkból kell kiépíteni valamit, ami tud másnak is adni valamit, ami tud annyira univerzálisan hatni, hogy Chilében ugyanúgy megértsék, mint Topolyán. Érdemes olyasmiről írni, amit az ember már jól átrágott magában, ami már mögötte van, amire vissza tud nézni, amiről tud valamit mondani. Zuhanás közben nehéz lenne elmesélni, milyen volt zuhanni, mert még nem értünk földet, ha nem tudom, mi lett a vége egy tapasztalatnak, akkor mit tudnék mondani róla? Ha az ember sikeresen megdolgozott magában egy problémát, egy életszakaszt, akkor nem szégyelli magát. Ahogy azt sem szégyelljük, hogy sokszor elestünk, amikor járni tanultunk. Innentől kezdve már nem nehéz visszatekinteni.
„Aki ír, vagy bármilyen művészettel, alkotó folyamattal foglalkozik, megpróbálja a világot leszűrni, önmagán keresztül, pontosabban annyit szűrünk le a világból, amennyi az életünk folyamán szembe jön velünk, belénk ütközik, vagy épp mi ütközünk bele. Talán jobb az, ha nem a szerző van a fókuszban, hanem inkább a munkája.” Ezt József Attila Szabad ötletek jegyzéke című írása kapcsán mondtad. Bár én úgy érzem, hogy nehéz elvonatkoztatni a szerzői kiléttől – gondolom, a te írásaidat is sokszor közelítik a pszichológus foglalkozásod felől.
Igen, és mindig elgondolkodom, hogy Kassákot vajon hányan közelítik meg a lakatosság felől.
