Milyen irodalmi vonatkozások jutnak leghamarabb eszedbe, amikor az utazást említem?
Nekem mostanában Kassák A ló meghal, a madarak kirepülnek című nagy utaztató verse villan föl legelőször vagy legtöbbször. Nyilván ebben benne van az is, hogy a közelmúltban Bukarestben megjelent egy olyan, két hosszúverset tartalmazó, román nyelvű kötet (George Volceanov fordításában), amely az A ló meghal… párverseként az Ének a napon felejtett Hintalóért című korai munkámat tartalmazza. Természetesen rám a közelmúlt irodalmi-utazó megnyilvánulásai vannak a legerősebb hatással, amelyek akár a megszólítottság érzését is kialakítják az emberben. Ezek közül mostanában Géczi János Murteriáda-esszésorozata van a legközelebb hozzám, amelyek a Tiszatáj online-on jelentek meg. Már csak azért is, mert a nyaraimat egy ideje Murteren töltöm magam is. Persze, villanásokból nem maradhatnak ki az olyan versek-töredékek, mint Ady Áldásadás a vonaton verse, vagy József Attila Mellékdalának első két sora. Az útikönyveket nem igazán szeretem, viszont van egy zseniális világutazó, Kubassek János, az Érdi Földrajzi Múzeum nyugalmazott címzetes igazgatója, aki öt földrész mintegy száz országában járt eddig, és lebilincselő könyveket írt-ír a többnyire tudományos megalapozású utazásairól.
Számodra mi az utazás elsődleges jelentése?
Az utazás számomra az az egyetlen életmegnyilvánulás, amikor egyik pontból a másikba csakis azzal a céllal jutsz el vagy juttatod el oda magad, hogy ott legyél, és ott ne csinálj semmi különlegeset vagy fontosat. Ha valamiért mozdulsz és valami különlegeset akarsz tenni, egyáltalán, bármit is akarsz tenni a célirányos utazás végén, az számomra inkább csak út. Az utazás az utóbbi időben nem kötődik össze tudatomban járművekkel. Maga az út, az úton levés nem igazán érdekel, még akkor sem, ha olyan távoli földrészen kell bámulnom a hegyeket-mezőket, mint Dél-Korea. Vagy bámulni kifelé a repülőgép ablakán tizenhat órán keresztül. Pedig az utazáson legtöbben épp a mozgás, az eljutás folyamatát értik. Régen talán én is így voltam ezzel. Mára számomra az utazás a megváltozott lélekállapotot jelenti, a létezés áttevődését másik dimenzióba; ez lehet ország, táj, hegy vagy tenger, hogy mi, valójában mindegy is. A hogylétre teszem a hangsúlyt a megváltozott állapotban, amelynek csak része az odáig vezető „utazás”.
Farkas Wellmann Endre mondta, hogy minden utazás egy belső utazás is. Én is azt érzem, hogy ilyenkor van időm picit elcsendesedni, önvizsgálódni. Nálad is működik ez?
Az önvizsgálódás helye semmiképpen sem az utazásban történik meg számomra. Persze, Endrének igaza van, amikor belső utazásról beszél, és mégsincs igaza, legalábbis az én tapasztalataim szerint. A belső utazáshoz teljes nyugalomra van szükség, teljes koncentrációra, elvonultságra, kiválásra a világból, egy fotelre az ablakkal szemben, amelyen keresztül egy hatalmas fenyőfára látsz rá. Az utazás épp áttevődés vagy az élethangsúlyok áttétele máshová, mint ahol addig voltak. Átmeneti állapot feltétlenül, és ez az átmenetiség inkább a befogadásnak, mint a bent levésnek kedvez. Utazás közben valóban szemlélem magamat a megváltozott körülmények és időfaktorok között, szemlélem a belső működésemet, ha akarod, az utazásomat, de a szemlélő mindig kint van, ez esetben is magán kívül.
Szeretsz egyáltalán utazni?
Nem igazán tudom, hogy szeretek-e utazni, értem rajta most az utak megtételét innentől odáig. Ehhez a bizonytalansághoz nyilván hozzájárul, hogy időnként túl sokat utazom. Ebben az évben válogattam – három másik társammal – a nyári Kaposvári Színházi Fesztivál bemutatható előadásait, ami három hónap permanens utazást jelentett számomra, a szó fizikai értelmében. Azóta is meglehetősen sok találkozásom volt a közönséggel idehaza és külföldön. Ha utazom, mindig céltudatosan utazom, a kell miatt, és nem érdeklődésből. De ezek igazából, mint fölemlítettem az előbb, nem is igazán utazások, hanem utak innen oda, onnan vissza. Van egy házunk – a családnak – azt őrségben, ahol el tudom engedni magamat, és el tudom engedni a körém hurkolódó világot, feladatkoncentrátumot, mint életmódot. Szeretnék ott több időt eltölteni – ha majd leálltam az írással, de pontosítok, az irodalommal, mint nyilvános jelenléttel, oda készülök visszahúzódni – a világ elől. Na, oda mindig utazom. A belgrádi könyvvásárra vagy a Zilahi Tavaszi Fesztiválra, avagy a csíkszeredai könyvvásárt megnyitni például nem utaztam, hanem mentem meg vittek. Eszembe sem jut az ilyen kötelességteljesítések során az utazás szó.
Sokan utazás, mondjuk vonatozás közben tudnak, szeretnek írni. Van olyan pályatársam, aki autós közlekedés helyett vonatozni szokott, mondván, a vonaton tud igazán annyira magára figyelni, hogy írhasson. Te hol szoktál alkotni?
Mióta totálkárosra törtem az autómat (százharminccal találkoztam össze egy kamionnal, és egy Renault Clióban ültem…) azóta nem vonz a vezetés. Nem rossz emlékként kísért, mert agyrázkódást kaptam, és olyankor előre-hátra töröl az agy, tehát nem emlékszem magára az ütközésre vagy az odáig elvezető utolsó percekre. A kórházi ágyban, magamhoz térve, vértől összeállt hajcsomókkal a fejemen azon kezdtem el tűnődni, mi történt volna, ha nem ülök be az autóba éjjeli munka és három óra alvás után az autóba, hogy elmenjek Egerbe tanítani, hazarobogjak, elmenjek (autóval) a nagyobbik lányom diplomaosztójára, és elinduljak – még mindig autóval – Zalaegerszeg felé, egy kiállítást megnyitni. Siófokig el is jutottam… Akkor határoztam el, hogy azontúl a munkahelyemre (Békéscsabai Jókai Színház) csakis vonattal járok, majd ezt követték a további elhatározások, vidékre, külföldre, mindenhova vonattal járok, majd a legtovábbra nyúlok: Budapesten is csak a tömegközlekedést veszem igénybe autó helyett. Ez nekem nagyon megéri munkailag. Békéscsabára például vonattal két és fél óra oda, két és fél óra vissza az út, azaz, támad öt óra tiszta idő munkára, ami nem adódna, ha autót vezetnék helyette. És a dolgozószobámban sem lennék képes ennyit ücsörögni egyfolytában – a vonaton erre kényszerülök. Imádok vonaton dolgozni! Kinézem azokat az órákat, amelyekben a legkevesebben szánják rá magukat az utazásra. Ilyenkor leginkább egymagam tudok lenni egy teljes kupéban, ami mámorító helyzet. (Ha lehetséges, kerülöm az IC-kocsikat, ahol mindig valakik mellé sorsol a sors, de legyenek bármilyen kedvesek is a szomszédok, a munkában zavaró tényezők.) Ha tehetem, busszal sem utazom távolra, a mindig adódó szomszéd és a mozgáskorlátozás, az ülőhelyek közelsége miatt (laptopon dolgozom). Valamiért csak villamosokon szeretek utazni a fővárosban, olyankor a telefonom diktafonopcióinak valamelyikét használom hangrögzítésre; mire hazaérek, agyban átgondolom, amit leírtam, de fontos az első hangverzió megtartása… A mai, mobiltelefonos-fülhallgatós világban senkinek sem tűnik föl, ha valaki a telefonjával beszélget, akár verssorokat is dudorászhat bele.
Olyankor, amikor egy hosszabb útra mész, mondjuk egy addig még ismeretlen helyre, vezetsz útinaplót?
Nem jellemző. Mármint a napló, rám nézve. Idegenkedve figyelem a naplót és a naplót írókat. Mindegy is, miért. Pályám első felében olykor olyasmire vetemedtem, hogy a visszaemlékezéseimet írásban rögzítettem. Kettő ilyen fontosabb eset biztosan volt. A Kék cserepek című nagyobb terjedelmű emlékezetem (külső és belső utazásom) üzbegisztáni kóborlásaimról a hajdani, az idő tájt legendás, Palócföldben jelent meg, és a közeli hetekben került elő valahonnan, az internetről. Meglepődtem, mennyire reflektív volt ez az írás, mennyire az utazás rám gyakorolt hatását elemzem benne, és nem magát a látványosságot, népszokásokat, ilyesmiket. A napló pontos, de élmény-orientáltsága miatt manipulatív, az emlékezet pontatlan, de hiteles. Utóbbi nem megfelelni akar, hanem fölidézni. Első amerikai utamról egész könyvet írtam, hazatérésem után fél vagy egy évvel, az Új Forrás folyóirat, konkrétabban Tóth László szerkesztő felkérésére. Ez a könyv is – a Amerika – Körülírások – Munkapad – a közelmúltban került elő a garázsomból, nem gyűjtöm a saját könyveimet. Megdöbbentett, mennyire őszinte vagyok benne, kíméletlenül érdeklődő, sőt kíváncsi magammal szemben és magamra; úgy szemléltem akkori létezésemet, mintha egy falra lógatott (nagy)Amerika-térképre gombostűvel rátűzött, rángó, szánalmas kis rovar lennék.
Nemrég M. Nagy Miklós műfordítóval beszélgettem Kerouac Úton című regényének magyar fordítása kapcsán, s ő mondta, hogy a fordítás is egy szellemi utazásnak tekinthető. De talán maga az irodalom is ilyen – bejárni azt a világot, amit egy író alkotott az olvasók és a saját maga számára. Te erről mit gondolsz?
Nem nagyon tudok válaszolni a kérdésre, pedig számtalan menekülőutat kínál. Hát persze, az irodalom is világbejárás, de ezzel a kimondással nem sokat tudunk kezdeni. Legfeljebb azon a ponton, amikor már magunk is olvasói vagyunk a saját írásainknak. Írás közben nem utazunk, hanem helyszínt teremtünk meg, az emlékezés helyszíneit. Végső soron minden írás emlékezés, a teremtés nehezen definiálható ködébe burkolva. Ha bent vagy, nem láthatod magad, csak a bent levés formái között létezel. A teremtett világnak magad is utazójává válhatsz az által, hogy a mű létrejötte után felidézni sem tudod az állapotot, amelybe az alkotás során belejutottál – idegenként, noha első olvasójaként meredsz a munkádra. Nyilván nem ihlet ez, ami elillant, mert ihlet nincs, csak az abnormitásig felfokozott állapot létezett. Ezt a lélekpozíciót nem lehet a szerzőnek sem el- vagy visszafoglalnia, ha már „elkészült”. Ő is csak olvasója egy teremtett világnak, és ha merne őszinte lenni magához, akkor be kellene vallja, nem egészen érti, miért van a megjelent mű fölött épp az ő neve.
És mi a helyzet a visszaemlékezésekkel? Ahogy mesélted is, életed során sok helyen megfordultál. Az emlékek felidézése számíthat egy fajta utazásnak?
Erre tulajdonképpen már válaszoltam. Most megjelent kötetemnek az egyik mottója ez a kétsoros: kemény a szívem – nem ismerem a békét / az emlékezés minden tudásom (Hatiora). Számomra az emlékezés rendkívül fontos lélek- és agymunka, ha nem a legfontosabb. Az emlékezéshez hozzá sorolódik az agy- vagy lélekműködésemben a töprengés és a tűnődés. Az emlékezés valóban lehet utazás az időben, de épp annyira lehet utazás ki az időből, vagy az időn túlra. Sokfajta emlékezés létezik, ebből kiindulva a legkevésbé utazás a konkrét utazásokra emlékezés. Különös utazásforma például olyasmire emlékezni, ami meg sem történt. Vagy olyasmire emlékezni, ami megtörténni fog. Mert lehet a jövőre is emlékezni, kiindulva abból, hogy minden gondolat a létrejöttével az azonnali emlékévé válik önmagának. De nem bonyolítom. Az utazásokra, a sok helyekre emlékezés csak töredékszáma a bennem szüntelen zajló egyéb utazási formáknak.
