Egy 2002-es adat szerint minden írni-olvasni tudó kínai 17 Petőfi-verset tud kívülről

Az irodalomtörténet során gyakran tapasztaljuk, hogy a klasszikus művek újraértelmezése révén válik élővé a múlt. Hogyan látja a klasszikus irodalom szerepét a mai digitális korban, ahol az információ gyorsan változik és az olvasási szokások is átalakulnak?

A klasszikus irodalom megismerése nélkülözhetetlen természetesen nem csupán az általánosságban, vagyis a gyermeki ártatlanságot jó esetben megőrző, de a felnőttséghez vezető tapasztalatokkal gazdagító nevelődéshez, mondhatni értettséghez, hanem elengedhetetlenül szükséges ahhoz is, hogy szilárd alapokat teremtsünk a fiatal, de egyre „korosodó” olvasóban ahhoz, hogy a felgyorsult, digitális adatközlés befogadásakor meg tudja különböztetni egymástól a reklámcélzatú hazugságokat attól a kevéstől, amely igaznak tűnik, és esetleg az is. Tudniillik – hogy csak a mi, a görög-római, valamint a bibliai tradíción alapuló kultúránkat vegyük figyelembe – az irodalmi közlésforma minden műfajában az igazság és a hazugság, a pusztítás és a teremtés harcáról szól, illetve ennek a harcnak a felismerésére tanít. Tehát aki nem olvas, csak nézi a TikTokot vagy az arra fordított időszilánkokat próbálja hosszabb művek feldolgozására fordítani, még analfabétaságból is megbukhat az éretlenségin.

A kortárs irodalmi életben gyakran felmerül a kérdés, hogy mi az irodalom valódi értéke és szerepe a társadalomban. Ön szerint hogyan lehet az irodalmat újra központi szerepbe helyezni a közgondolkodásban, különösen a fiatalabb generációk körében?

A közgondolkozásban csak úgy lehet előkelőbb helyet biztosítani az irodalomnak, ha egyrészt gyökeresen átalakítjuk az általános és középiskolai irodalomoktatást, másrészt a felnőtt közönséget rábírjuk arra, hogy tudatosítsa a szóbeli, zenei, illetve az írott műalkotás közti alapvető különbséget, tehát döntse el, hogy tulajdonképpen mit akar kapni, ha a kezébe vesz egy nyomtatványt, kinyitja a tévét, nem beszélve a nyomkodható kütyükről. A nemrég elhunyt, kiváló költő Szepesi Attila három kis gyermekversét idézném, hogy megvilágítsam a használt fogalmaimat. Lássuk előbb, hogy mit kell tudni a zenéről: „Kémény tövén öt-hat macska / karikába ül. / Ez dobol, az harsonázik, / sípol. hegedül. // Aki macska, talpig kandúr, / mind menjen oda! / Holdkeltéig hallatszik a macskamuzsika!” (Macskazene)  A másik az orális irodalom bölcsőjéről, a mesemondásról szól: „Mókafalván egy napon / elveszett a kalapom. / Ha elveszett, elveszett / holnap másikat veszek. // Azt mesélik, reggelre, / megtalálta egy medve. / Nem is tudom, ráfér-e / busa szőrmók-fejére.” (Mókafalván) Végül pedig lássuk, mit lehet esetleg remélni az írott irodalomtól: „Egyszer volt, hol nem volt, / irkafirka ember volt. / Keze-lába pálcika, nagy gombóc a pocakja. / Nyelve piros, orra pisze, / leffegett a kajla füle. / Szeme párja egy-egy pont, / köpönyege folton folt… / Egyszer volt, hol nem volt, / Irkafirka ember volt.” (Irkafirka)

Az irodalmi kánonok kialakulása és változása mindig is viták tárgyát képezte. A kánonok szerepéhez kapcsolódva milyen szempontokat tartana fontosnak egy új, inkluzívabb kánon kialakításához?

Új kánonokat kialakítani felelősséggel jár. Éppen ezért az olyan Nemzeti alaptantervet nem igazán lehet jól sikerültnek tekinteni, ahol például csak részletek szerepelnek a Zrínyiászból, kimarad Az arany ember kivételével Jókai minden regénye, csak néhány részlet szerepel a Pokolból (pedig a Paradicsomban van szó, például Magyarországról!), egyáltalán nem szerepel Bulgakov vagy Mészöly Miklós…

Éppen ezért talán oda kellene figyelni az irodalomtörténet-írásra is, amely kötelessége a régi kánonok felülvizsgálata, és ha szükséges, ezek átalakítása vagy felülírása. Hiszen – mint tudjuk – a régi „Spenót” és az azt több évtizedes késéssel követő „Saláta” összehangolása is lehetetlen, pedig ugyanazon irodalompolitika cenzúrázta mind a kettőt. 1990 óta csak kísérletek vagy töredékek készültek a régi kézikönyvek pótlására. Ez a munka folyik ugyan, de elkészültéig is radikális, új Nemzeti alaptantervet kellene készíteni, mert a jelenlegi arra emlékeztet, mint amikor egy suszterdiplomával nem rendelkező kézműves balettcipőből akar alpinistacsizmát farigcsálni.

A műfordítás révén az irodalom képes átlépni a nyelvi és kulturális határokat. Milyen kihívásokat és lehetőségeket lát a műfordítás terén a jelenlegi globális irodalmi környezetben?

Az Európai Uniónak tagjai vagyunk, 26 másik országgal együtt. Nem a mi hibánk, hogy soha nem készült olyan tantervi ajánlás, amelyet megvitathatnak a társországok, és amely megállapított volna olyan európai kulturális kánont, amelyet minden tagország polgárainak ismernie kell, ha már társult. Természetesen ebbe az európai „minienciklopédiába” tartozna az irodalom is, amelyet már klasszikus vagy feltétlenül elkészítendő műfordításokkal tudnának illusztrálni. Így talán egy dán olvasó, aki kedvence, Andersen életrajzából tudhatja, hogy Andersen Pesten is járt, megtudhatná azt is, hogy magyar irodalom is létezik, sőt létezett például egy Madách nevű egyed, akinek egyik drámáját néha Koppenhágában is előadják. Ezenfelül természetesen az Európai Unión kívül is vannak országok, népek és irodalmak, illetve ezeknek olyan remekművei, melyek nélkül kevesebbek lennénk, akármelyik országban is élünk. Ezeket tanítani kell. Hogy egy zenei példát engedjek meg: Japánban a zenei képzés Kodály módszerén alapul, éppen ezért a magyar zene közismertségnek örvend. Kínában legfeljebb azon vitatkoznak, Shakespeare vagy Petőfi-e a legnagyobb nem kínai költő. Egy 2002-es adat szerint minden írni-olvasni tudó kínai 17 Petőfi-verset tud kívülről.

Miben rejlik az irodalom szerepe a társadalmi párbeszéd formálásában a mai magyar és nemzetközi színtéren?

Csak remélni tudom, hogy elképzelhető olyan társadalmi párbeszéd, ahol legalább példaként valaki hivatkoznék egy bonyolult kérdés megvitatása során egy irodalmi műre vagy egy drámai hősre, vagy idézne egy szállóigévé vált sort egy klasszikus költeményből. Ez ugyan nem valószínű, de „dum spiro, spero”…

Az irodalmi életben gyakran felmerül a kérdés, hogy miként lehet fenntartani az irodalom iránti érdeklődést és támogatást. Milyen stratégiákat javasolna az irodalmi közösségek és intézmények számára ennek érdekében?

Minden irodalmi társaságnak, szervezetnek vagy körnek maximális módon kell felfigyelnie minden lehetőségre, és ott foggal-körömmel harcolni a támogatásért. Ilyenek például az emlékévek, amelyeket ráadásul parlamenti határozat jelölt ki, idén Jókaiét és Klebersbergét. Már több mint fél év elmúlt, és csak kevéssé látom azt, hogy komoly és gyümölcsöző programok kezdődtek volna meg.

A magyar irodalom egyik különlegessége, hogy évszázadokon át a nyelv megtartó- és szuverenitásteremtő szerepét is képviselte. Ma, amikor az irodalom pozíciója sok szempontból gyengült a közbeszédben, mit gondol: továbbra is hordozhat „nyelvfenntartó” vagy akár „nemzeti emlékezetet összefogó” funkciót, vagy teljesen más hivatása van ma az irodalomnak?

Ma is mindkét funkciót be kell töltenie az irodalomnak. Ha ezt nem teszi, megszűnik.

Mit jelent ön szerint ma „komolyan venni” az irodalmat – nemcsak olvasóként, hanem irodalomszervezőként, tudósként, közvetítőként?

A három megjelölt foglalkozás közül én tudomásom szerint a középső vagyok. Tehát olvasni, olvasni, olvasni. Ha kifolyik a szemed, csináltass új szemüveget!

Sok szó esik arról, hogy az irodalom kiszorulóban van a társadalmi figyelemből. De vajon lehet-e az irodalomnak olyan ereje, ami nem tömeghatással, hanem szellemi súllyal képes jelen lenni? És ha igen, hogyan lehet ezt a súlyt megőrizni és közvetíteni a mai közegben, ahol minden gyorsul, sűrűsödik, fragmentálódik?

Ha olvasol, belépsz egy olyan világba, ahol találkozhatsz például olyan szellemekkel, akik tudnak válaszolni, ha te tudod őket kérdezni. Ettől kezdve nem vagy egyedül.