Nemrégiben zárult Seasons of the Second Skin című kiállításod a NaCóban, amelyen az élsportolói múltadat feldolgozó festményeket és egy installációt láthattunk. Mit jelentett számodra a kosárlabdázás?
Fontos volt a szociális és a csapatépítő hatása, de olyan képességeimet is fejlesztette, amiket most jól tudok hasznosítani a festészetemben. Kitartásra, alázatra, fegyelemre, valamint a monotonitás tűrésére tanított. Megalapozta a munkamorálomat.
Mikor vált fontosabbá az alkotás a kosárlabdázáshoz képest?
Mindkét tevékenység gyerekkoromtól kezdve releváns volt: a gimnáziumban rajztagozatra jártam, tanítás után pedig naponta edzésre. Csak az érettségi előtt kellett komolyan mérlegelnem, melyik irányba induljak tovább. Végül leadtam a szerelésem, mert rájöttem, hogy a belső motiváció, ami régen hajtott, már nem volt annyira erős. Meghoztam a döntést, onnantól kezdve pedig csak a rajzolásra koncentráltam. Elsőre tervezőgrafikára jelentkeztem. Oda még nem vettek fel, így maradt egy évem festészettel foglalkozni. Majd bekerültem a képző festő szakára.
Ha sztereotípiák alapján közelítünk a két tevékenységhez, akkor a kosárlabdázás maszkulin, a festészet pedig feminin jellegű.
Van ebben igazság, de valójában az adott személy karaktere határozza meg, hogy egy tevékenység férfias vagy nőies-e. Ugyanakkor a sport és az alkotás másféle érzelmeket és képességeket hoz elő az emberből.
A saját alkotói praxisodban mennyire meghatározó a gender?
Az egyetem környékén egyértelműen voltak pillanataim, amikor a női szempontú megközelítés foglalkoztatott, de azóta sokat változtam. Külső hatások és tragédiák értek, amelyek felülírták a korábbi gondolataim. Ma már egyáltalán nem női művészetként tekintek a praxisomra.
Első önálló kiállításod, az Arctalanul anyagában még különféle női szerepekbe bújva definiáltad magadat.
Abban a sorozatban a rejtőzködésen volt a hangsúly: az érdekelt, miként lehet úgy önarcképet létrehozni, hogy a portré legkarakterisztikusabb részei nem látszanak. Különféle szerepekbe helyeztem, így próbáltam megfogalmazni, minek szeretném láttatni magamat a külvilág számára.
Már akkor sem tudtam egy kompozícióban megjeleníteni, ki vagyok én, a sorozat összessége adta ki azt, amit aktuálisan gondoltam magamról. Már az is az önelemzés egyik játéka volt. Kérdés volt az is, hogy kell-e egyáltalán láttatni magamat valamilyennek. Aztán rájöttem, nem szükséges: egy idő után automatikusan előtör a valódi énem.
A festészet számodra az önmegismerés eszköze, a munkáid nagyon személyesek. Hogyan tudnak mégis általános érvényű gondolatokat közvetíteni?
Fontos, hogy magamból merítsek, a kép csak úgy lesz őszinte, hiteles. De törekszem arra, hogy a személyes élményanyagom erős kompozíciókban vagy tárgykapcsolatokban dolgozzam fel, mert a nézők így tudnak kapcsolódni a képekhez. Az általánosítás inkább a befogadhatóságot segíti; nem cél, hogy örök érvényű vagy mindenkire vonatkoztatható igazságokat fogalmazzak meg. Mindenki arra asszociál, amire szeretne; örülök, ha egy festményem kapcsán többféle gondolat is felmerül a nézőkben.
Az alkotófolyamat vagy a kész mű az, ami közelebb visz magadhoz?
A folyamat. Lassan készülnek a munkáim, és olykor tíz-tizenöt képen dolgozom egyszerre. Az a leginkább jellemformáló, amit a munka során megélek.
Ha több mű is alakul egy időben, akkor melyik az a pont, amikor késznek nyilvánítasz egy alkotást?
Van egy vízió a fejemben, amit szeretnék megvalósítani, és addig festek egy képet, amíg el nem érem. Érzem, hogy mikor van készen egy kép. Mintha egy lámpa bekapcsolna olyankor a fejemben. Változó, hogy ehhez mennyi idő kell: olykor fél vagy egy év múlva is képes vagyok hozzányúlni egy képhez, ha jön a felismerés, hogy valamit alakítanék rajta.
A kész festményt tudod objektív szemmel látni?
Nagyon izgalmas, amikor határidő köt. Olyankor felfokozott állapotba kerülök, beindul a versenyszellem, és olyan dolgok történnek velem, amilyenekre nem számítok. Ezt a katartikus állapotot vissza tudom idézni és újra át tudom élni, amikor a kész képet nézem. Ezért bizonyos festményeimet nehéz objektív szemmel látnom, erősen kötődöm hozzájuk.
Az idő azonban sokat segít. Kiállítások után vagy később visszatekintve már le tudom vonni a tanulságokat, képes vagyok távolságtartóbban nézni bizonyos képeimre.
Több képet fejlesztesz egyszerre. Hogyan születnek a sorozataid?
Mindig egyszerre két-három sorozaton dolgozom, és egy-egy ösztöndíj vagy kiállítás dönti el, hogy melyikre helyeződik nagyobb hangsúly vagy hogy melyiket kezdem el intenzívebben kibontani.
Egy sorozat olykor egy-egy örömfestményből vagy valamilyen motívumból indul el. Bevillan valami, amiről érzem, hogy nem tudom egy képbe sűrítve elmondani, ezért elkezdem több kompozícióban megfogalmazni. Aztán újabb élmény ér, amit szintén elkezdek kibontani. Mivel sok minden érdekel és sok minden hat rám, mindig több irány van, amelyben haladok, de idővel mindent befejezek és lezárok.
A mostani kiállításom anyaga például akkor indult el, amikor három évvel ezelőtt szétvágtam egy kosárlabdát. Az élmény intenzív volt, de nem kezdtem el azonnal kibontani, hanem érleltem magamban.
Egy családi tragédia miatt több évre kiszakadtál a festészetből, majd Blank Space című kiállításoddal nyitottál tiszta lapot.
A tragédiát követően minden újraíródott bennem. Megpróbáltam újraértelmezni magamat, elölről kezdeni mindent. Eldöntöttem: arra teszem fel az életem, hogy művész maradjak, és magánmitológiát építsek fel, amelynek motívumai idővel szárba szökkenhetnek.
Fehér, metafizikailag üres terek jelentek meg a képeimen, amelyekbe beemeltem egy-egy, számomra kiemelt jelentőségű dolgot. Olyanokat, amikről úgy gondoltam, hogy a későbbiekben akár sorozat formájában is ki lehet őket bontani.
A magánmitológiád forrásai a téged körülvevő személyes dolgok. Milyen a tárgyakhoz való viszonyod?
Az otthonomban mindennek megvan a helye. Apró játékok, kisebb tárgyak vesznek körül, amelyekhez emlékeket kapcsolok. Arra figyelek, hogy mindig éppen olyan dolgok legyenek láthatók, amelyek erejét vagy hatását érezni szeretném. Ha pedig már nem akarom, hogy beleszóljanak az aktuális gondolataimba, akkor elteszem őket. Így cirkulálnak körülöttem a tárgyak. Tudatosan játszom azzal, hogy a személyes tereimben mi kerül látható helyre.
A sztegoszaurusz és a gorilla két olyan figura, amelyek több képeden is megjelentek. Mit szimbolizálnak?
Mindkét játék az én alteregóm. A sztegoszauruszt sztegónak becézem, ami Szt. Ego is lehet. Az egyik képemen egy elrontott gipszöntvény benyomódott orrára festettem meg, ami furcsa képi játékot eredményezett. Mintha az ego súlya alatt deformálódott volna el az orr.
A gorilla szintén szerepvállalás. Azt a célt szolgálja, hogy erőt adjon. A maszkulin energiákat jelképező figura kis méretben jelenik meg a festményeimet: az egyiken a vállamra helyeztem, a másikon pedig a tenyeremben tartom. Ezekben a kompozíciókban a lépték- és szerepváltás foglalkoztatott.
És mit jelképez a legyezőkorall?
Először a Kaliczka Patríciával létrehozott kiállításunk képein jelent meg. Mivel a levágott fejes önarcképeink medúzához hasonlítanak, evidens volt, hogy a kiállítás anyagába a korallt is beépítsem. Az arcképeinkből szerettem volna maszkokat készíteni, de technikai tudás híján végül gipszöntvényekre, 3D-tollal rajzoltam meg a motívumot. Patríciáról is festettem egy rejtőzködő portrét, amelyen az arca korallal van eltakarva. Ez a motívum később, a Blank Space című kiállításon is megjelent egy kompozíción.
Ennek az állatnak erős karaktere van. Egyszerre juttatja eszembe az érhálózatot, a szöveteket és a vért, de a rajzosságát önmagában is nagyon impulzívnak érzem.
Sokszor nemcsak az arcod, hanem a tested is megjelenik a képeiden.
Régebben jobban foglalkoztatott a testem, nyíltabban is ábrázoltam a munkáimban. Most már inkább modellként tekintek rá, mindig alárendelem a kompozíciónak. Gyakran fehér bőrfestékkel festem le a karom, a hátam, a nyakam, hogy még inkább elvonatkoztathassak, és objektíven tekinthessek a testemre. A cél az, hogy a kompozíció erős legyen, és ez úgy kivitelezhető, ha a testem nem a tényleges valójában jelenik meg.
Arra viszont törekszel, hogy az anyagi minőségek megjelenjenek a képeiden.
Nagyon leköt, hogy egy anyagot a karaktere megőrzésével tudjak megfesteni. A harisnya legyen harisnyaszerű, a gipsz gipszszerű, a fém csillogjon. David című festményem készítésekor először csak a szájról és az orról készült gipszöntvényt szerettem volna megfesteni, ám végül harisnyát húztam a gipszre, és úgy lett belőle kép. Így az újjászületés és a vedlés fogalmai alapján teljesen kinyílt az olvasata. Különös fénytörésbe helyezte a képet az is, hogy a pandémia alatt festettem meg.
Hogyan kapcsolódsz a hiperrealizmushoz?
Korábban beállítás után festettem, ma már fotót használok. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb síkképet átültetni festménnyé, mint a valóságos szituációkat a kétdimenziós vászonra leképezni. Ez meggyorsítja az alkotási folyamatot, és segít abban, hogy valósághűbben fessek. Ugyanakkor némileg korlátoz is, stilárisan beszorít a fotóról való festés.
A képeiden idealizáltan jelennek meg a tárgyak. Mi a szándékod ezzel?
Az idealizálás eszköz. Abban segít, hogy irányítsa a néző figyelmét, és visszaadja azt a hangulatot, amit a kép megalkotása során éreztem. Így az én szűrőmön keresztül tudom láttatni a világot. Ez nem determinálja az értelmezést, csupán a világ olyan apró jelenségeire és tárgyaira irányítja a fókuszt, amelyeket a hétköznapok során talán észre sem veszünk.
És mi a helyzet az iróniával?
Szeretem a képi humort, a vicces jelenségeket pedig sokkal könnyebb vizuálisan megfogalmaznom, mint verbalizálnom. Így sokkal több rétegét tudom megragadni az adott dolognak. Az egyik ilyen játék a Gondolat című sorozatom, amit Az értelmes szem című könyv borítójáról leszakadt kiadói felirat indított el. Ezután már tudatosan gyűjtöttem a Gondolat kiadó könyveiről a foszlányokat, és sokféleképpen megfestettem őket. Az egy szálra felfűzött gondolatok sora lett a Gondolatmenet, de már Gondolatköröm és Gondolatfelhőm is van.
A maszk is gyakran megjelenik a képeiden, de míg korábban a rejtőzködés szimbóluma volt, az újabb festményeiden már másféle funkciót is betölt.
Igen, régen a rejtőzködés jelképe volt, majd amikor azt a korszakot lezártam, akkor a műterem falára akasztottam a maszkokat. Így olyan démonokká alakultak, amelyektől korábban már sikerült megszabadulni. Ekkor kezdtem el rácsodálkozni, hogy mennyi lehetőség van ebben az egyszerű tárgyban. Emiatt újra és újra visszatérek a témához.
Janus című sorozatomban is fontos szerepet játszik a maszk, amit a tarkómra kötve festettem meg. Kimozdítottam a valós funkciójából, így a kompozíción duplikált portré jelent meg, ami sokféle olvasatot enged meg. A fehér bőrfestéssel igyekeztem az arcomat maszkszerűvé tenni, a maszkot pedig karakterisztikussá festeni. Ma is annyira sok kérdést és szempontot vet fel számomra ez a téma, hogy még mindig zavarba jövök tőle.
Az önmegismerés egyik lehetséges módja az építkezés, de a pusztítás is közelebb tud vinni magadhoz. Hogyan válik az identitáskeresés eszközévé a destrukció?
A destrukció valaminek az újjászületése is lehet. A vedlés során új világ nyílik ki, így a pusztítás teremtő gesztus is, amiből táplálkozni lehet. Régóta foglalkoztatott például, hogy a sportolói múltamat hogyan tudnám feldolgozni, aztán egyszer csak szétszedtem egy labdát. Ez a drasztikusnak tűnő, performatív gesztus elindított egy folyamatot. Korábban tabuként tekintettem az ilyesféle „boncolásra”, a konkrét cselekedet során viszont ráeszméltem, hogy mennyi játékosság van benne. Feloldódott egy gát, és ez átértelmezte, feldolgozhatóvá tette a múltamat, amire így objektívebben tudok rátekinteni.
Derkovits-ösztöndíjat nyert munkatervedben az szerepel, hogy szeretnél a kerámiázás felé nyitni.
Már három éve foglalkozom kerámiával. Azóta érdekel az objektek készítése, de a technikai tudásom csak most ért el arra a szintre, hogy már nagyjából meg tudom valósítani az elképzeléseimet.
Amikor festek, aprólékosan, koncentráltan alkotok, sok ösztönös energiát elfojtok, amelyek az épített kerámiák készítése során fel tudnak törni. Ezek az egyszerűsített, némileg absztrahált formák elnagyoltak, zsigeriek, egészen másféle attitűddel készítem őket. Persze a kerámiázásnak is van finomabb formája: a porcelánöntés, amit éppen annyira odafigyelve kell csinálnom, mint a festést.
Az elkészült tárgyaimat azonban csak akkor fogom megmutatni, amikor már szervesen illeszkednek az eddigi munkáimhoz. Még nem tudom, milyen irányba indulok tovább: lehet, hogy a tárgyaim autonóm plasztikákként működnek majd, lehet, hogy megjelennek a festményeimen, de az is előfordulhat, hogy technikailag vagy stilárisan valami egészen új dolgot szabadít fel bennem a kerámiázás.
Portréfotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
