Jakab Lajos szamizdatkiadó az 1980-as évek március 15-éiről

A Veritas Intézetben szeptemberig látható szamizdatkiállításon a Szabad Idő Független Kiadó és a Jakab Lajos által alapított Áramlat Független Kiadó kiadványait, az ellenzéki mozgalomhoz köthető fotókat, eredeti dokumentumokat és tárgyakat láthatunk.

A pesti Petőfi-szobornál 1971-ben és 1972-ben március 15-én spontán kialakult tüntetéseket – ma azt mondanánk, flashmobokat – a rendőrség szétverte. Hiteles tájékoztatást nem adtak erről, Jakab Lajos mégis tudott a történtekről.

Arról is, hogy többeket elvittek, súlyosan megbüntettek, kirúgtak az állásukból. Csak egyvalakit ismertem közülük személyesen, de valamennyiükre nagyon felnéztem. Én azonban csak a nyolcvanas évektől voltam politikailag aktív. Abban az évtizedben, ’85–’86 környékén már teljesen világos volt számomra, hogy nekünk, akkori ellenzékieknek követnünk kellene a ’70-es évek hőseinek példáját. Lehetetlennek tartottam, elutasítottam, hogy csak a pártállam emlékezzen meg március 15-éről. Hittem, hogy a szerveződő szuverén demokratikus ellenzéknek tennie kell valamit.

Hogyan került ebbe a körbe?

A szamizdat kiadványok révén. Jó nevű cégeknél dolgoztam közgazdászként, utoljára osztályvezetői poszton. Már tizenéves koromtól igyekeztem minél szélesebb körűen tájékozódni. Voltak olyan rádióim – az egyik szovjet gyártmányú –, amelyeken bejöttek a rövidhullámú műsorok: a Szabad Európa, a Deutsche Welle, a BBC. Pontosan tudtam, hogy melyik napon és hány órakor szólal meg például a BBC magyar adása. Ezek mind informáltak engem a szerveződésekről, a szamizdat anyagokról.

Az első időben nem vállaltam, hogy magam menjek fel Rajk László Galamb utcai lakásába, ahol a „szamizdatbutik” működött. De fiatalabb és talán merészebb társam, Kurdi Zoltán elhozta nekem a kiadványokat, én pedig elolvastam és továbbadtam őket. Aztán lett egy nyomdász ismerősöm, aki vállalta szamizdatok nyomtatását, és ezután már magam mentem a Galamb utcába. Ez körülbelül 1983-ban történt. Azon a napon, amikor először odamerészkedtem, éppen Demszky Gábor foglalkozott a szamizdatárusítással. Felajánlottam neki a segítségemet. Demszky Hírmondó című újságjának rendszerint volt egy-egy ofszettel (közvetett, más néven guminyomás – a szerk.) készült melléklete, ezek nyomtatását intéztem én.

Demszky révén ismerte meg Krassó Györgyöt.

Krassó kiadott szamizdat könyveket, a belső ívek nyomtatását el tudta intézni, de a borítót az ő nyomdásza nem tudta megoldani, mert feltűnő lett volna a munkahelyén. Gondoltam, az én nyomdászom majd ezt is megoldja...

Azokban az időkben kevés embernek volt telefonja. A telefonálásaimat általában a munkahelyemről bonyolítottam, így a nyomdászt is onnét hívogattam, mert a minőségi problémák miatt sokszor kellett telefonálnom. Ez lehetett a hiba. Valószínű, hogy lehallgatták az irodai telefonomat, és így tudták meg, hogy ki a nyomdász, aki a borítót és a többi kiadványt nyomtatja. Egy reggel megjelent a szobámban két civil ruhás nyomozó, és vagy három órán keresztül kérdezgettek. A dolog vége az lett, hogy el kellett jönnöm a munkahelyemről. Attól kezdve sokkal nyíltabban vettem részt a szamizdatok terjesztésében és előállításában, mert már nem nagyon volt mit veszítenem. Megalapítottuk a Szabad Idő Független Kiadót, majd önállósítottam magam: létrehoztam az Áramlat elnevezésű, ugyancsak független szamizdatkiadót.

1983-ban a lengyelországi Częstochowában jártak; épp a lengyel pápa, II. János Pál látogatása idején. Dolguk akadt a rendőrséggel is.

Nagyon tiszteltük a Szolidaritás mozgalmat, a lengyelek szilárdságát, következetességét. Mi, magyarok négyen-öten csatlakoztunk hozzájuk. Velünk volt Gehér József, aki akkoriban épp lengyelül tanult, így fabrikálhattunk egy transzparenst ezzel a szöveggel:

„Kelet-Európa reménysége a Szolidaritás!”

Ezzel a molinóval mentünk, vonultunk Częstochowa főutcáján. Egy idő után letértünk egy mellékutcába, ezt látva utánunk jöttek a rendőrök, elvették az útlevelünket, és be akartak tuszkolni az autójukba. De ott termett legalább száz lengyel, és megakadályozták, hogy elvigyenek bennünket. A dokumentumainkat is visszakaptuk, bár a nevünket felírták. Végül aztán különösebb nehézségek nélkül kijutottunk Lengyelországból, a határnál nem volt semmi probléma.

Térjünk vissza március 15-éhez.

Én, aki az egyik kezdeményező voltam 1986-ban, sajnos a Szalay utcában, az V. kerületi rendőrségen töltöttem az egész délutánt. Hosszas kihallgatások után csak este engedtek ki. Leginkább az lehetett a céljuk, hogy engem kikapcsoljanak a tevékenységeinkből. Előzőleg többeknek beszéltem a terveimről. Nem kellett volna! Lehettek körülöttem besúgók, akik jelentettek, és ennek hatására a 15-ét megelőző napokban a rendőrség elkezdett intenzíven követni. Nyilván meg akarták tudni, hogy kikkel állok kapcsolatban, mit tervezek. Számomra az az ünnep emiatt kudarcosan végződött.

Érdemes megemlíteni, hogy 1986-ban zajlott a „lánchídi csata”. Az esti felvonulók a Lánchídon mentek át Budára, de a rendőrök egyszer csak a híd mindkét végét lezárták. Mindenkitől elvették a személyi igazolványt, és ennek utána a munkahelyen vagy az iskolában többeknél súlyos következményei lettek.

1987-ben már az elképzelései szerint sikerült a megemlékezés?

Igen. Körülbelül fél tizenkettőkor fejeződött be a Nemzeti Múzeum előtt a hivatalos állami megemlékezésprogram. Sokan átjöttek onnan a Petőfi-szoborhoz, ahol mi tizenkét óra tájt gyülekeztünk. Szinte pontosan a harangszókor elővettem a kabátom alatt rejtegetett nemzeti színű zászlót, amely itt, a kiállításon is látható. Az egyik végét megfogtam én, a másik végét meg váltakozva valamelyik társam, ifj. Philipp Tibor, Gadó György vagy más.

Elindultunk, és az emberek jöttek utánunk. Teljesen spontán módon. Visszanéztünk, és láttuk, hogy már ezrek követnek bennünket. Az első állomás a Kossuth tér volt, majd a Batthyány-örökmécseshez mentünk. A Kossuth téren Gadó György, a későbbi parlamenti képviselő röviden szólt az emberekhez. Aztán a Margit hídon átmentünk Budára, a Bem térre. Este többen fölmentek a budai várba is, én oda nem tartottam velük. Erről az 1987-es felvonulásunkról Nagy Jenő szamizdat Demokratája igen alapos, három-négy oldalas beszámolót adott közre – ez is látható a kiállításon.

1988-ban ismét utcára mentek, talán még szervezettebben.

Bartók Gyulával, az Égtájak között című szamizdat folyóirat egyik szerkesztőjével azt találtuk ki, hogy ne csak a zászlóval, hanem erős követeléseket hangoztató transzparensekkel is vonuljunk.

A molinókat nagy titokban készítettük, a dolog technikai részét elsősorban Gyula végezte. Tényleg csak mi ketten tudtunk a dologról. Gyula ugyan javasolta, hogy vonjunk be másokat is, hátha lesznek jó ötletek, de én annyira féltem a besúgóktól, hogy ragaszkodtam hozzá: senki más ne tudjon róla.

Odamentünk a Petőfi-szoborhoz, és gyülekezés közben gyorsan szétosztottuk a transzparenseket a kabátok alá. Fontos volt, hogy ne egy helyen legyen mind a három, hogy ha valaki le is bukik, a másik két transzparens még megmaradjon. A „menetrend” a korábbiakhoz hasonló volt: előhúztam a zászlót, és elindultunk. A molinókat egy kicsit, tehát öt-tíz perccel később vettük elő.

Ismét a Bem tér volt a végső cél. Sem a zászlót, sem a molinókat nemcsak én vittem, hanem teljesen idegeneknek is odaadtuk őket. Erről a vonulásról rengeteg fénykép készült, egyik-másik fotón igen jól látszanak a molinók. Amikor a Bem térre értünk, éreztem, hogy ez most igazán sikerült, és nagyon boldog voltam. Gondoltam, hogy a molinókat el kellene tenni, de már nem tudtam, hogy kiknél vannak. Felfedeztem egy ismeretlen fiút, akinek a Valódi reformokat feliratot láttam a kezében. Meg akarta tartani, de hosszas rábeszéléssel végül is meggyőztem, hogy nálam jobb helye lesz.

Mi történt a következő évben?

1989-ben már több mint kilencven százalékban legálisan ment minden megmozdulás. A pártállam is összeroskadt, a céljaim így részben teljesültek. Néhány nappal március 15-e előtt bizottság alakult, amely előkészítette az ünnepet. Annak a megbeszélésein részt vettem, de akkor már nem akartam erősebben belefolyni a dolgokba. Mégis volt valami, amivel hozzájárultam az akkori ünnepléshez is.

Az előző években az volt a jellemző, hogy némán vonultunk, és engem ez zavart. Úgy gondoltam, dinamikusabb lenne, ha például márciusi dalokat énekelnénk, de sajnos a felvonulók nem tudták a szövegeket. Ezért összegyűjtöttünk körülbelül húsz március 15-ei vagy a tavaszról szóló dalt, több ezer példányban dalosfüzetet nyomtattunk, és ingyen osztogattuk a felvonulók között.

A szamizdat Áramlat Kiadó kiadásában 14 kiadványt jelentettem meg. Az első Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Konrád György és Szelényi Iván munkája volt. Úgy emlékszem, először Svájcban adták ki. A mi szamizdat kiadásunk érdekessége az, hogy Konrád hosszú, legalább tíz-húsz oldalas utószót írt hozzá.

1989 után néhány évig még működtettem az Áramlat Kiadót, már legálisan. Az állásom elvesztése óta angol- és matematikaórákat adok, ebből élek. Gondolható, hogy a nyugdíjam szerény, kitüntetéseim nincsenek. Andrásfalvy Bertalan minisztertől 1991-ben elismerő levelet kaptam, amelyben a kormány nevében megkövetett, nagyra értékelte „a rendszerváltást előkészítő és segítő munkámat”, és kifejezte, hogy az „erkölcsi elégtétel nyújtásán túl még sok a teendő”. Ez a miniszteri levél is látható a kiállításon.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu