Ezt már Schöpflin Aladár is így gondolta, amikor a darab ősbemutatójáról írt a Nyugatban[1]: „Valóban játék, csaknem súlytalanul könnyű, fordulatos, megállás nélkül, folyton mozgó és mindenek felett példátlanul mulatságos. Az első pillanatban megfogja a nézőt, játszik vele, érdeklődésre kényszeríti, mulattatja, nem ereszti ki kezéből egy másodpercre sem, nem enged neki pauzát, föleszmélést s a végén útravalót küld vele: azt az emléket, hogy kitűnően mulatott.”
Puskás Tamás rendező úgy gondolta, hogy nem is érdemes ehhez hozzányúlni, a színlapon sincs feltüntetve dramaturg, és az előadás mindössze kisebb húzásokkal dolgozik, hogy feszesebbé tegye a mára helyenként lassan csordogáló jeleneteket. Az előadás vallomás a színház erejéről; nem kérdés, hogy a rendező – ahogyan vélhetően a szerző is – Turaival azonosult leginkább, aki a mestersége rabszolgája. Hiszen drámát írni – bármilyen profán is a párhuzam – mégiscsak a teremtéshez hasonlatos: saját világot, figurákat, viszonyrendszereket hoz létre, és tetszés szerint hajtja őket kétségbeesésből boldogságba, vagy éppen fordítva. Turai eszerint is éli az életét. Saját jelentőségének teljes tudatában, élve – és időnként visszaélve – a drámai szituációk megteremtéséhez szükséges teljes eszköztárral. Olyan könnyedén hozza zavarba a körülötte lévőket, majd üti el egy tréfával az ügyet, hogy nem is kétséges: ő mozgatja a szálakat. Alföldi Róbert tökéletesen hozza a figurát: önmagával roppant elégedett, ám olykor kissé cinikus, miközben mindvégig játékos, könnyed hangvételt üt meg.
Érdekes párost alkotnak László Zsolt Gáljával, az életnek mindig árnyoldalát szemlélő íróval, aki ugyancsak szellemes és a szokottnál színesebb figura, élettel teli mozzanatokkal, mint például a reggeliző jelenet, amelyben teli szájjal, a finomságokat szájába tömve ismételgeti, hogy az idegességtől képtelen akár csak egy falatot is lenyelni. Gál dörzsölt rókaként pontosan tudja, hogy egy nőt sosem szabad meglepni, az előző közös operettjük bukása pedig annak tudható be, hogy Turai „ijesztően csökkenő szellemi képességei” miatt lélektant írt bele. Alföldi nagyvonalúan elengedi a füle mellett Gál saját éleslátását hangsúlyozó szólamait, és megelégszik azzal, hogy bár rajta kívül senki nem tudja: ő dönt életről, halálról, beteljesülésről vagy kitaszítottságról.
Az előadás üde színfoltja Puskás Samu élettel teli alakítása. Ádám kissé álmatag, naiv hősszerelmes figurája rendre nehézséget okoz a fiatal színészeknek, ő azonban érdekes karaktert farag a kezdő zeneszerzőből, leginkább amikor az „álöngyilkossági” jelenetben még Turainál is hitelesebben játszik a való élet és a színházi felvonásvég drámai összemosásával.
Balla Eszter bebizonyítja, milyen „szenvedélyesen tud menyasszony lenni egy színésznő”. Ügyesen egyensúlyozik a hétköznapi hangvétel és a modoros megszólalások közt, egy-egy váltás pedig kimondottan bravúros. Schmied Zoltán Almádyja átkozottul szerencsétlen figura, akiből az egykori bonviván, a színpadok ellenálhatatlan baritonja egyre ritkábban tűnik elő, igazán el sem tudjuk dönteni, hogy a primadonna iránt valóban olthatatlan szerelmet érez-e, vagy inkább csak menekül keménykezű felesége és a négy gyermek szorításából. A jelképes, hetykén kunkorodó szakáll pedig önmagában is komikus.
Magyar Attila Dvornicsekjének esendősége szépen felsejlik a komornyik felvett modora alól, és tökéletesen mutatja meg egy olyan ember alakját, akit nehéz meglepni: a látszólag comme il faut úriemberek álcája mögé lát. Rada Bálint fontoskodó titkárának is akad szép pillanata.
Az előadás klasszikus látványvilága lenyűgöző. Bagossy Levente látványterve részleteiben is aprólékos gyönyörűséggel és barokkos túldíszítettséggel jeleníti meg egy letűnt kor báját. Az olasz szálloda valójában már a századeleji történethez képest is nosztalgikus kulissza. Szakács Györgyi jelmezei közül főleg a női ruhák: Balla Eszter leleményesen modern, összhatásában mégis klasszikus eleganciát sugalló darabjai tűnnek ki.
Schöpflin Aladár írta a bemutatóról, hogy egy percnyi pauzát sem hagy, nem ereszti ki kezéből a nézőt, és ez valóban az egyik kulcsa a Molnár-előadásoknak: a ritmus. Ezzel a sajtónak szóló bemutatón még voltak gondok: időnként kizökkent, lelassult, de ez a folyamatos játék során bizonyára kialakul majd, és mi, nézők úgy járunk, mint a darabbeli rögtönzött színjáték közönsége, hogy a valóság tűnik papírízűnek, a színház pedig élethűnek.
Fotó: Horváth Judit
[1] Nyugat, 1926/24. szám, Színházi figyelő, 971-973.old.
