Mivel foglalkozol mostanában?

Mivel koncertjeink nem lehetnek, leginkább zeneszerzéssel.

Hogyan befolyásolja az alkotást a pandémia?

Egy évvel ezelőtt, amikor frissen ránk szakadt a karantén, azt gondoltam, nagyon sok zenét fogok írni, de sajnos nem tudtam. Időm lett volna rá, csak a lelkiállapotom nem volt megfelelő hozzá. A 2020. április–májusi időszak olyan megzuhanás volt, hogy nem tudtam dolgozni. Ha nagyon nagy pörgésben, mókuskerékben van benne az ember, és annak egyik napról a másikra vége lesz, akkor légüres térbe kerül. Hetekig nem is tudtam összeszedni magam. Bosszantó volt, hogy rendelkezésre áll az idő az alkotáshoz, és mégsem voltam rá képes, mert nem volt hozzá erőm. Amikor turnézunk, intenzíven koncertezünk, akkor nincs időm zenét szerezni, erre inkább a nyári szünet és az ünnepi leállásos időszakok alkalmasak.

Most teljesen más lelkiállapotban vagyok. Motivál, hogy két NKA-s alkotói pályázaton dolgozhatom: a Könnyűzene Kollégiumnál és a Halmos Béla Kollégiumnál. Szerencsére ez alatt az egy év alatt már kialakultak a túlélési módozataim ahhoz, hogy dolgozni tudjak.

A jazzszövetségi munkádat zökkenőmentesen tudod végezni?

Rengeteg pályázatot írtunk, nagyon szép eredményeket értünk el. Fölhalmozódott sok forrás, a pandémiás helyzet új lehetőségeket nyitott meg. Ezekre sikeresen rá tudtunk startolni, ám a megvalósítás még várat magára, mert ahhoz közönség is kellene. Mivel nemhogy nem lett vége a járványnak, hanem egyre rosszabb lett a helyzet, mi mindig pakolgattuk odébb, időben hátrébb és hátrébb a rendezvényeket.

Így járt például a Magyar Jazz Ünnepe, ami hagyományosan áprilisi, ötnapos rendezvény, de át kellett tennünk szeptember végére. Több versenyünket is el kellett halasztani. Az Emmi pályázatán nyertünk tízmillió forintot egy koncertsorozatra, amibe iskolákat kéne bevonni, ezért az is tolódik.

A 30 év jazz című sorozatnak az a lényege, hogy egy formáció egy vidéki városban két rövidebb koncertet ad: egy délutánit iskolásoknak és egy estit felnőtteknek. Az iskolásoknak ismeretterjesztőt magyarázatokkal, külön erre a célra válogatott zenével, a felnőttkoncerten pedig a saját megszokott műsorukat tudják játszani. Nagyon várjuk, de nagy munka lesz megszervezni, mert ez pár hónap alatt harminc-negyven koncertet jelent. Ráadásul a saját együttesemnek is három turnét terveztem az őszre, plusz van egy Filharmónia-turnénk az Ilyen a jazz-zel, így napi 16 órát fogok dolgozni. Úgyhogy most kell kihasználnom az időt a komponálásra.

Hogyan kezdődött? A dob volt az első hangszered?

Pécsett nőttem fel. Valamikor a szüleim és a testvéreim is zenéltek, de engem inkább a sport felé irányítottak: úszóversenyző voltam és karatéztam. Viszonylag későn, 13-14 évesen kezdtem dobolni. Könnyűzenét, popzenét és régebbi rockzenéket hallgattam a rádióban, de a zeneiskolában klasszikus és tánczenét tanultam. A rádió és a tévé révén találkoztam a jazz műfajjal: egy tévés sorozatban a Pori Jazzfesztivál koncertjeit adták, a rádióban pedig Kiss Imre, később Maloschik Róbert műsorait hallgattam. A jazzműsorokat az éjszakai műsorsávban sugározták, ezért minden nap elkéstem az iskolából. Később pedig azért késtem el, mert a gimnáziumi együttesünkkel már voltak éjszakába nyúló fellépéseink.

Jazzt játszottatok?

Nem, inkább alternatív rockzenét, saját szerzeményeket. De később lett jazz-zenekarunk is.

Volt-e olyan ikon, aki hatott rád?

Nagyon sok jazzt hallgattam. Főleg az 1950-es, 60-as évekből Blue Note-lemezeket, régi Miles Davis-albumokat, a John Coltrane Quartetet. Rajtuk indultam el, s utána már tudatosan keresve térképeztem fel a többi stílust. Lehetetlen lenne felsorolni, ki mindenki hatott rám…

Volt saját dobfelszerelésed?

Igen, a csehszlovák ipar remekét, egy Amati dobfelszerelést vettünk a Triál hangszerüzletben Pécsett, a Király utcában, a nyolcvanas évek végén. Ma három különböző hangszerem van.

Jártál a Zeneakadémiára is?

Céltudatosan készültem a jazztanszakra. 1992-ben érettségiztem, utána két évig nagyon intenzíven tanultam a felvételire; Pécsről vonatoztam fel Pestre Nesztor Ivánhoz, ő készített fel. ’94-ben fel is vettek. Akkor még négyéves, osztatlan képzés folyt főiskolai rangon; nekünk még olyan diplománk van, ami egyszerre előadóművészi és tanári. A nemrég elhunyt Gonda János volt akkor a tanszékvezető, ő tanította a jazzelméletet és a pedagógiát.

A Bágyi Balázs New Quartet
Fotó: Elbert Tamás

A mostani zenekarod hányadik formációd?

Nekem mindig is volt zenekarom, és zenét is a kezdetektől írtam. A főiskolai évek alatt Black Box Trió néven szerveztem együttest, a régi barátaim közül (Cseke Gábor, Nagy Péter, Oláh Zoli, Bacsó Kristóf) sokan játszottak velem akkoriban.

A Bágyi Balázs Quartet 2004-től 2011-ig már komolyabb zenekar volt: teljesen más jazzt játszottunk, mint a New Quartettel. Ez a formáció részben azért oszlott fel, mert a szaxofonosunk, Tűzkő Csaba megbetegedett, és letette a szaxofont. Meg azért, mert úgy éreztem, hogy zeneileg kifújt az együttes, és elveszett a lendülete. Úgy telt el két év, hogy nem volt saját zenekarom, csak érlelődött bennem, hogy mit szeretnék csinálni. Aztán 2013-ban megalapítottam a Bágyi Balázs New Quartetet, ami komoly szintlépést hozott a szakmai életemben.

Hogy határoznád meg, hogy milyen stílusban játszotok?

Nehéz meghatározni, mert sokféle elemből áll össze. Az évek alatt kiforrott egy sajátos zenekari hangzás, ami eléggé jellemző ránk és az én zenéimre. Sokféle hatást tartalmaz. Benne van az a fajta örökség, amin elindultam, az 1950-es, 60-as évekbeli mainstream vonal. Aztán az idők során, ahogy a kompozitórikus készségeim fejlődtek, és többet is zongoráztam, sok klasszikus zenei elem került be a stílusjegyek közé; sok minimálzene, repetitív elem, ami XX. századi kortárs zenei szülemény.

De egyvalami mindig megmaradt, s ez szerintem meg is fog maradni: hogy tisztán akusztikus hangszerekkel dolgozom.

Nálunk nincs elektronika, ezt érzem közel magamhoz. Ma már minden elektronizált, a ’70-es évektől kezdve a jazzben is átvette a hatalmat az elektronika. Azért jó tisztán akusztikus jazzt játszani, mert annak hagyományőrző szerepe van, és kötődik a klasszikus zenéhez is. A lírai témáimban például gyakran szerepel bőgő vonóval; ennek a hangzása basszusgitárral kivitelezhetetlen.

A mi számainkban a hagyományos jazzben kialakult mainstream improvizációtól eltérően sok szabadzene van. Ez a szabadzenei játék van szembeállítva a hangról hangra megkomponált és kidolgozott témákkal, ami érdekes kontrasztot ad. Ez a zenekar tagjainak (Lakatos Soso Sándor – szaxofon, Oláh Dezső – zongora, Oláh Péter – bőgő) egyéniségét is beleszámítva teljesen kiforrott, egyedi megszólalást eredményez. A Bágyi Balázs New Quartet a világon bárhol megkülönböztethető, felismerhető hangzásvilágot képvisel.

Hol érvényesül legjobban a zenekar hangzása: egy kiskocsmában vagy egy fesztiválon?

Magyarországon koncertteremként működnek a nagyobb jazzklubok is, nagyon jó körülmények között lehet például játszani a Budapest Jazz Clubban vagy az Opus Jazz Clubban. Egyik sem olyan hagyományos jazzklub, mint amilyenek Amerikában vannak, mert azok kisebb helyek. Szerintem a mi zenénk koncertteremben érvényesül legjobban, mert ott intim a légkör, és nincs alapzaj. Az az igazi terepe az én zenémnek, annak a minőségi megszólalásnak, amit a zenekar számára elképzelek. Szabadtéri fesztiválon nem tud megteremtődni ugyanez az atmoszféra, mert ott mindig van zsizsegés, csörögnek a söröskorsók.

Lesz idén Paloznaki Jazzpiknik?

Úgy tudom, hogy lesz, de ezúttal nem a mi közreműködésünkkel, a tavalyi különleges alkalom volt. Viszont a Magyar Jazz Napját már tervezzük a Budapest Borfesztivál keretében a budai Várban, szeptember 25-én.

Melyik a kedvenc jazzeseményed?

A Magyar Jazz Ünnepét több mint tíz éve én irányítom. A jazzszövetség vezetőségében fel vannak osztva a feladatok, mindenki visz egy-két projektet. A legnagyobb falat a Magyar Jazz Ünnepe, ami a legtöbb muzsikust, formációt felvonultató fesztivál; ezt megtartottam magamnak. Idén ötnapos lesz.

Milyen a magyar jazz, egyáltalán létezik olyan?

Igen, szerintem létezik. Leginkább azok az előadók játszanak sajátosan magyar jazzt, akik az etnojazz vonulatába tartoznak, tehát akik folkos elemeket dolgoznak fel. Van nekünk Dresch Misink, Borbély Misink, Binder Károlyunk és Lukács Mikink. Véleményem szerint nemzetközi mércével mérve is ezekhez a zenészekhez kapcsolható legjobban ez a kifejezés. Egyébként a régi Bágyi Balázs Quartet is az etnojazz vonulathoz tartozott. De persze a többi magyar jazz-zenész is magyar jazzt játszik.

Az én mostani zenéimben viszont több a nemzetközi vonatkozás. Nem tudjuk megtagadni önmagunkat, sok népzenei elemet tartalmaz a mi zenénk is, de azért több benne a klasszikus zenei és a mainstream hatás. Ha Szakcsi leül a zongorához, az is magyar jazz meg persze cigány. Ők a saját családi tradíciójukból természetesen becsempészik a cigányzenei elemeket, megjelenik egy-egy onnan vett harmónia, futam az előadásukban.

A magyar jazz jelentős része a roma muzsikusokhoz kötődik. Nagyon erős ez a hatás, és ez jó, mert egyediséget kölcsönöz a hazai jazzformációk hangzásának. Ez is a magyar jazz ismérve.

Milyen a magyar jazz-zenészek helyzete?

A pandémia miatt jelenleg siralmas. Aki nem ügyes a pályázatok írásában, az most bajban van. Nekem könnyebb, hiszen egész eddigi munkásságom során önmenedzselést folytattam. De sokan nem tudtak attitűdöt váltani. Ők hátrányban vannak ebben az időszakban, amikor leginkább a pályázati forrásokra lehet támaszkodni.

De amúgy egyre jobb a jazz-zenészek helyzete a kulturális térképen. Sokkal elismertebbek vagyunk, mint korábban. Nagy harcokat vívtunk, és sokat léptünk előre a Magyar Jazz Szövetség által, ha az NKA-nál megpályázható pénzekre gondolok, de az Artisjusban is javult a jazz helyzete, és a kulturális kormányzattal is sokkal jobb a kapcsolatunk. De ennek a folyamatnak sosincs vége, mindig lehet erősíteni.

Továbbra sem adtam fel a nagy álmomat: hogy legyen önálló jazzművészeti állami középdíj. Sokat teszek érte; remélem, hogy egyszer teljesül. Mert az, hogy létrehozták a Máté Péter-díjat, de kivették a jazzt a Liszt-díjból, számunkra nem elfogadható. Már tárgyaltunk erről, és jelenleg is napirenden van a kérdés. Ha lenne önálló díjunk, az hatalmas fegyvertény lenne a magyar jazzművészet elismertetése terén. Minden évben megkaphatná két-három jazz-zenész, és egyenértékű lenne akár a Liszt-díjjal vagy az Erkel-díjjal. Addig nem nyugszom, míg ezt el nem érem!

Mi a következő feladat?

Az aktuális projektem Erik Satie műveinek feldolgozása a zenekarral és az NKA alkotói támogatásának segítségével. Ebből lemezanyag is lesz Satie in Jazz címmel, ezt írom éppen. Június 4-én a Magyar Rádióban, a Klasszikus és jazz sorozatban lesz az ősbemutatója, aztán pedig lemezre vesszük.

Az egyik felében Satie híres műveit dolgozzuk fel (Gymnopédie, Gnoissienne), a másikban pedig saját szerzői anyagomat adjuk elő, ami Satie zenei világához hasonlít. Ezek olyan reflexiók, amiket a zeneszerző műveinek hallgatása indított el bennem.

Jelenleg milyen formációban játszol a New Quarteten kívül?

Már 14 éve létezik egy formáció: az Eastern Boundary Quartet, amelynek rajtam kívül még Borbély Mihály és két amerikai zenész, Michael Jefry Stevens (zongora) és Joe Fonda (bőgő) a tagjai, ők a New York-i avantgárdhoz kötődnek. Az Eastern Boundary Quartet tipikus turnézenekar. Felváltva vannak koncertjeink Európában és az USA-ban. 2019 decemberében európai turnéra mentünk, aminek voltak magyar állomásai is. Amerikában háromszor játszottunk, és négy lemezt vettünk fel; ezeket német és amerikai kiadók jegyzik. A számokat mi írjuk, mindenki tesz bele saját zenét, az albumokat mégis stiláris egység jellemzi, ami a sokéves közös játék eredménye.

Tanítasz?

Régen sokat tanítottam, igazgató is voltam Székesfehérváron, de mivel egyre többet turnéztam, a színpadi lét vált fontosabbá. Amikor negyvenéves lettem, megalapítottam a New Quartetet, azzal a szándékkal, hogy ki tudjak lépni a nemzetközi porondra, és más szinten írjak zenét. Emiatt a tanítást le kellett építenem. Jelenleg csupán óraadói státuszom és három magánnövendékem van, akikkel nagyon szeretek foglalkozni. Nyaranként Bodajkon jazztábort vezetek, és kurzusokat is szeretek tartani. Az utóbbi egy évben több megbízásom is volt digitális ismeretterjesztő tananyagok elkészítésére.

Van olyan, hogy kikapcsolsz, vagy amikor mész az utcán, akkor is dobpergés szól a fejedben?

Nincs dobpergés. Nagyon érdekes: én egyáltalán nem írok dobcentrikus zenét. Az én zenéim, témáim kifejezetten dallamcentrikusak. A zongoránál írok meg minden szólamot, de a dobot sosem jegyzem le, csak hozzájátszom. Nem dobosaggyal komponálok, és nem törekszem arra, hogy a zenekaromban előreverekedjem magam, hogy rengeteg dobszóló legyen. Sokkal messzebbről nézem a zenét, nem a dob szempontjából.

Hogy alakult ki a dobolási stílusod? Jazzénekes-jazzrajongó ismerősöm, Maggie szerint úgy dobolsz, mint Latabár táncolt.

Igen, ezt egyszer nekem is mondta, kedves megállapítás. Ez belülről jövő, ösztönös mozgásrendszer, nem gyakoroltam balett-teremben, tükör előtt. Tudatosan egy percet sem dolgoztam rajta.

Van valaki, akivel szívesen koncerteznél?

Időnként a Müpa meghív egy-egy neves amerikai zenészt, akit társítanak egy magyar formációval. Volt már egy ilyen kollaborációnk Li Xiaochuan sanghaji trombitással. Szívesen játszanék Charles Lloyddal vagy Branford Marsalisszal, mindkettőjükkel találkoztam már. Boldog lennék, ha a Müpa vagy más megajándékozna azzal, hogy meghívja őket.

Jut időd másra is? Hogyan töltekezel?

Nem nagyon. Ez 24 órás verkli, nem nagyon lehet kikapcsolni. A zenekarvezetés, a zeneszerzés és a jazzszövetségi feladataim meg a tanítás teljesen kitöltik a napjaimat. Még most, a pandémiás időszakban is napi 14–16 órát foglalkozom zenével. Persze azért van magánéletem is: kirándulok és sportolok a gyerekekkel. Legjobban úszás és szaunázás közben tudok kikapcsolni.

De mindenből lehet töltekezni. Egy improvizatív zenét játszó kreatív muzsikus mindenből töltekezik.

Bármi lehet inspirációforrás: ha filmet nézek, olvasok, de akár egy személyes találkozás is.

Mit jelent számodra a jazz?

Az egész életformámat jelenti: az önkifejezésemet, a létezésemet, ennek a zenének a hirdetését, ennek az egésznek a szabad levegőjét. A teljes életemet kitölti.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu