Milyen klasszikusokat olvassunk újra még idén?

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Talán minden ismertetőnél többet mond, hogy a Móra kiadó 2017-ben 55. alkalommal jelentette meg A Pál utcai fiúkat. (Első közlése 1906-ban, a Tanulók Lapja című ifjúsági folyóiratban folytatásokban történt, majd a következő évben, 1907-ben jelent meg az ifjúsági regény első kiadása). Egy kötelező olvasmány, amit ennek ellenére is szívesen olvasnak a diákok.

Molnár Ferenc világhírű könyvének szereplői, akik a szerzőhöz hasonlóan a budapesti Józsefváros szülöttei, ma már valamennyien az ifjúsági irodalom halhatatlan hősei. Gyerekkorunkban mindannyian olyan bátrak szeretnénk lenni, mint Boka, olyan elszántak, mint Nemecsek, és vágyunk egy helyre, ahol ugyanúgy otthon érezhetjük magunkat, mint a Pál utcai fiúk a grundon.

Jókai Mór: Az arany ember

Jókai egyik legismertebb regénye 1872-ben jelent meg folytatásokban, majd 1873-ban öt kötetben. Ezúttal szülőföldje, Komárom hagyományaiból választott főhőst: Tímár Mihály a Szent Borbála nevű vontatóhajó biztosa, aki hajójával, utasaival és rakományával a Vaskapu sziklái között menekül magyar földre. Utasa, Ali Csorbadzsi az úton meghal, és Tímárra bízza leányát, Tímeát. Tímár a váratlanul megtalált vagyonnal feleségül kéri a lányt, aki viszontszerelem nélkül megy hozzá, megmentőjéhez. Házasságuk azonban nem boldog, Tímár egyre többet tartózkodik a Senki szigetén, Noémi és édesanyja társaságában. Válást ajánl a feleségének, de az csak Tímár tévedésen alapuló halálhírét hallva megy hozzá régi szerelméhez, Kacsuka hadnagyhoz. A főhős árnyalt lélekábrázolása, a környezet részletező leírása a Jókai-romantika egyik legizgalmasabb darabjává teszi a regényt.

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett. Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk. Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.”
Így kezdődik Tamási Áron talán legismertebb műve, az 1932-ben Kolozsváron megjelent Ábel a rengetegben. Hőse a tizenöt esztendős, talpraesett, okos kamasz fiú, akit apja elszerzett erdőpásztornak a Hargitára, a csíkszeredai bank erdejébe. Ábelt valójában a szegénység űzi, nem a kalandvágy, „hegybéli” történetét is inkább az elemi létküzdelem irányítja, semmint a puszta kíváncsiság és a szabadságvágy. Sorsát fegyelemmel, bátorsággal viseli, sikeresen megküzd a rablókkal is. Végül megfogadja, hogy a szegények védelmezője lesz.

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

A szakadatlan hajszoltságban élő Karinthy furcsa tüneteket észlel magán 1936 márciusában. Füle egyre erősebben zúg, sőt egyenesen vonatok dübörgését hallja, egyre gyakrabban jelentkező émelygés és rosszullét környékezi. Az orvosi vizsgálatok kiderítik, hogy agydaganata van, melyet sürgősen operálni kell. Barátai, ismerősei – pártállásra tekintet nélkül – összefognak, és előteremtik a svédországi műtét költségeit. A budapesti értelmiség szinte egy emberként aggódik a népszerű szerző életéért, s napról napra várja Stockholmból a híreket. A lábadozó „Frici” már a kórházban elhatározza, hogy „erről az egészről” könyvet fog írni. A Pesti Naplóban hétről hétre közölt folytatásokban a magyar főváros irodalmi és társasági életének hétköznapjai mellett kirajzolódik az életveszélyes betegség felismerésének, elfogadásának érzékenyen, szó szerint belülről ábrázolt lelki folyamata is.

Karinthy legismertebb regénye olyan sok szállal kötődik kora valóságához, hogy gyakran meg is feledkezünk regényszerűségéről. Arról, hogy ez a mű mégiscsak megkomponált, fiktív elemeket is tartalmazó alkotás, mely nemcsak a veszedelmes betegség kialakulását és kórtörténetét beszéli el, hanem a Gulliver-átiratok, az Utazás Faremidóba és a Capillária hagyományát is folytatja. S mindenekelőtt izgalmas, letehetetlen olvasmány, a tudás és emberség humorral átszőtt himnusza. Karinthy Frigyes mítoszokon és legendákon túl ajánlotta könyvét „a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona”.

Arany János: Toldi

Az igazi nagy alkotók jeles műveit nem kezdi ki a múló idő. Olykor ugyan meg-megcsappan az érdeklődés irántuk – hisz megannyi mozgalmas, rikító színű jelenség vonja el tőlük a csapongó figyelmet –, ám az emberek újra meg újra ráeszmélnek, mekkora érték rejlik bennük, s időről időre visszajárnak hozzájuk, mint szomjazó vándor a kiapadhatatlan forráshoz. Arany János a mi éltető forrásaink egyik legtisztábbika és legfontosabbika.

„Elveszített, elvesztegetett aranyaink nem kevés része térül vissza az ő Toldija révén. Olvassuk hát nyitott szívvel!” – biztat minket Buda Ferenc is.

Wass Albert: A funtineli boszorkány

Az amerikai emigráció „legmagyarabb” írójának, az Erdélyi Szépmíves Céh egykori neves alkotójának egyik legismertebb és több nyelvre lefordított regénye. A funtineli boszorkány reális elemekkel vegyített romantikus, meseszerű története – az író jelentősebb írásaihoz hasonlóan – a szűkebb szülőhazába, Erdélybe kalauzolja vissza az olvasóközönséget. A háromkötetes, terjedelmes regény hősnője a boszorkányosan szép havasi lány, Nuca. Az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. Ragyogó szépségű fiatal nővé érik, aki mágnesként vonzza a férfiakat, akikről semmit sem tud. Boldogságra vágyik, de boldogtalan lesz, egy cigány asszony által megjósolt jövendő beteljesedése közepette: akit ágyába fogad, az meghal. Nuca először menekülne saját végzete elől. Szerelmes lesz a havasi király, Éltető uraság fiába. Kis kunyhót épít a Komárnyikon, ott várja szüntelenül a vadászidényt, ami elhozza hozzá szerelmesét és gyermeke apját. És a jóslat mintha hazudna, rövid időre megtalálja boldogságát, szeretete megtartja az úrfit egészen addig, amíg rá nem jön, hogy sem ő, sem pedig a gyermek nem köti hozzá a könnyelmű fiatalembert. A jóslat ekkor beteljesedik, az úrfit meggyilkolják. Éltető uraság pedig elrabolja a gyermeket – unokáját –, hogy örökösként nevelje fel. Ettől a perctől fogva Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. A havasokban bolyongva teljesíti be végzetét – saját kisfia kicsúfolja, ezért Nuca megátkozza és halálra szánja fel nem ismert gyermekét –, mindörökre megteremtve a hegyek tündér-boszorkányának mítoszát.

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai

Kosztolányi talán azért vonzódott Freudhoz, mert maga is különös pszichológiai alkat volt. Ez magyarázza legjobb elbeszéléseit, az Esti Kornél-sorozatot. Esti Kornél Kosztolányi alteregója, hasonmása, aki megőrzi a Boldog szomorú dalban elveszett kincset: a fiatalság vadságát, anarchikus lázadását, korlátot nem ismerő féktelenségét. A negyvenéves polgári kényelemben élő költő feltámasztja és felkeresi Esti Kornélt, hogy közösen írjanak. Mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is: 1885. március 29-én, virágvasárnap, nappali pont hat órakor. Ez a titokzatos véletlen mélyen hatott ránk – írja Kosztolányi a novellasorozat bevezetőjében. A játékos, romantikus életvitel - amitől őt a polgárosodó jólét elvonta – Esti Kornél történetében él tovább: a rossz, a züllött, a bohém költő arcát vállalja az alteregó Esti Kornél, Kosztolányi, az író viszont főszereplője szemével tekinthet az életre, szerelmeire, kalandjaira, utazásaira és az irodalmi életre. Esti Kornél egyik legszebb kalandja az a különös villamosutazás, amely egyszerre hétköznapi és megrázó. Hétköznapi, mert reálisan számol be az útról, és megrázó, mert minden mondatában viszolyogva érezzük, hogy ez az út jelképe az emberi életnek, amely sok küszködésben és kevés örömben telik el, és amikor hőse végre kényelmes, ablak melletti üléshez kerül, és élvezni szeretné a látványt – a végállomás (a halál) következik. Így lesz súlyossá, telik meg mély és fájdalmas tartalommal a befejezés két tőmondata: „Elmosolyodtam. Leszálltam.” Az 1936-ban, Kosztolányi halála évében kiadott Tengerszem című kötet újabb történeteket foglalt magába Esti Kornél kalandjai címmel. Ezt a lazább ciklust szoros gondolati összefüggés kapcsolja a kötet első részéhez. A novellák nemegyszer válaszolnak Esti Kornélnak, olykor nyíltan (Vendég), olykor szimbolikusan, fölidézve az élet végét (Az utolsó fölolvasás). Egy-egy miniatűrben mesteri képet fest, nem annyira történésekről, mint inkább lelkiállapotokról, olyan evidenciának tetsző helyzetekről, melyeket többféle összefüggésben láttat és értelmez (Boldogság; Kernel Kálmán eltűnése). A lebegő valószínűtlenség határán imbolygó, angyalian tiszta és angyalian romlott Esti Kornélról szóló elbeszélések – a magyar novellairodalom gyöngyszemei közé tartoznak.

Címlapkép: Barabás Miklós: Arany János portréja