A szocializmus idején volt fiatal, akkor ismerkedett meg az angol nyelvvel, ami elég szokatlan, hiszen nem igazán volt elérhető a nyugati kultúra abban az időben. Hogyan kezdődött mégis ez a szerelem?
A nyelvek mindig is érdekeltek. Otthon többnyire németül beszéltünk. Édesanyámmal felváltva használtam a magyar és a német nyelvet, hiszen ő osztrák volt, a nagyszülők pedig jobban tudtak németül, mint magyarul. A szüleim olaszul is nagyon jól beszéltek, hiszen az operában dolgoztak, édesanyám énekes, édesapám rendező volt. Így a különböző nyelvek használata természetes volt számomra. Az angol azonban nem volt az általam és a családom által ismert nyelvek között, nem használtuk otthon. Az iskolában az egyik gyerek mesélte, hogy a bátyja egy nénitől angolul tanul, ez felkeltette az érdeklődésemet, és úgy éreztem, ez rendkívül érdekes lehet. Volt ebben valami romantikus is, hiszen az angol nyelvet senki más nem ismerte a családban. Elkezdtem angolórára járni magántanárokhoz ? akik, így visszagondolva, talán nem is voltak tanárok, talán angolul se tudtak igazán. A gimnáziumban viszont már nagyon jó tanárom volt, aki tényleg profi szinten tanított. Később pedig a brit popzene is nagy hatással volt rám: a Beatles, a Rolling Stones még vonzóbbá tette az angolt. Éjjel-nappal hallgattuk őket, még egy olyan ?beategyüttest? is alakítottunk ? amelyben én voltam az énekes, mert én tudtam angolul ?, ahol reprodukáltuk ezeket a számokat. Úgy hívták ezt, hogy ?koppintós? zenekar, hiszen lekopíroztuk a dalokat.
Meglepő számomra, hogy akkoriban elérhetőek voltak ezek a számok, önmagában az angol nyelv.
Azért ez nem a Szovjetunió volt. Angol nyelvű könyvek, főként tankönyvek már előtte is voltak Magyarországon. Az egyik tanárom ? Pali bácsi ? például a ?45 előtt megjelent iskolás könyvekből tanította az angolt, amelyek kifejezetten katolikus szemléletűek voltak. De lehetett rádiót is hallgatni, volt egy Luxemburg nevű adó, amely valóban Luxemburgból sugárzott angol nyelven. Emellett volt a bécsi rádiónak egy angol nyelvű félórája, és voltak elérhető angol nyelvű újságok is. Nem mindenütt lehetett ezeket kapni, de a nagyobb szállodákban igen. Az ember fogta magát, besétált a portára és forintért lehetett venni angol nyelvű magazinokat. Az egyetemen pedig már a Timeshoz is hozzájuthatott bárki, mindennap megérkezett a friss szám. Voltak persze kivételes esetek, amikor visszatartották a lapot, ha esetleg szovjetellenes cikk jelent meg benne, de ez sem volt túl gyakori.
Sosem gondolt arra, hogy angolul is publikáljon?
Nem, soha. Egyrészt magyarul sokkal jobban tudok, ez az anyanyelvem. Másrészt pedig a magyar nyelv sokkal érdekesebb. Angolul nagyon sokan írnak egyébként is, én pedig nem láttam értelmét, hiszen az angol nyelvű piacra betörni nem könnyű, és nagyon erős a konkurencia is. De nem csak ilyen üzleti meggondolások miatt nem szerettem volna angolul publikálni. Nem tudnám ugyanis magyarként visszaadni úgy az érzéseseket, az angol világot, mint egy brit, hiszen aki nem él ott, az nagyon sok mindent nem érez.
Az első verseskötete Komolyabb versek címmel 1984-ben jelent meg. Ha jól számolom, akkor már bőven túl volt a harmincas évein. Elég későn kezdett el tehát publikálni. Fiatalabb korában nem is foglalkozott az irodalommal?
Nem sokat. Írogattam ugyan, de sosem mutattam meg másoknak. Talán gyávaságból, vagy nevezzük inkább szemérmességnek. Kezdetben inkább fordításokat készítettem főként dalszövegekből, prózákból, de írtam tréfás verseket is. Ezeken viszont inkább csak az oroszlánkörmeimet élesítettem.
Mi volt az az első benyomás, amely arra ösztönözte, hogy írjon?
Nem tudnám ezt így konkretizálni. Talán apám halála volt ez a pont. Elég kései gyerek voltam, harminckettő-három lehettem, amikor apám meghalt. Rendezőként dolgozott az operában, rendkívül nagyhatású és kritikus ember volt, nagyon helyesen is tette, hiszen rendezőként ez volt az egyik feladata. Én viszont nem szerettem volna, ha olvassa (és persze kritizálja) a verseimet, túlságosan is a sajátomnak éreztem az alkotásaimat.
Sokat fordított is, számos ismert művet az ön fordításában olvastunk magyarul. Dante Isteni színjátékának újrafordítása 2016-ban jelent meg. Mennyire hatnak ezek a lírai munkáira?
Én azt mondom, nem hatnak, de elképzelhető, hogy ezt nem tudom jól megítélni, ahogy az ember saját arcát sem tudja objektíven szemlélni. Az igazság az, hogy modern műveket nem szoktam fordítani, így ezek a régi szövegek értelemszerűen kevéssé hatnak rám. A verseimet egyébként is igyekszem abszolút mai stílusban írni. Annyit viszont elmondhatok: amíg Dantét fordítottam, kevés saját alkotásom született. Dante verssorai szinte kilúgozták belőlem az ihletet. De ennek már bő egy éve, így azóta újra alkotok.
Februárban ki is adták a legújabb, Nyírj a hajamba című kötetét. Miért ez a cím?
Valójában a szerelmemnek szól ez a verssor ? amely egyben a cím is ?, és talán a közelséget próbáltam ezzel még érzékletesebbé tenni. Próbáltam megmutatni: ha az ember szerelmes, akkor mindent megenged a párjának. Hiszen ez a sor valójában egy hibára ? egy fodrászati hibára ? hívja fel a figyelmet, de hát egy ilyen hibát is vállal az ember azért, akit szeret. Sőt mi több: hagyja, hogy ő nyírjon bele a hajába.
A Nyírj a hajamba ? és az összes többi verse ? kapcsán elmondható: nagyon erős képeket használ. A költemények nagyrésze rendkívül személyes, viszont a képi hatások megtörik ezt a személyességet. Ez mennyire tudatos?
Igyekszem személyes lenni, de talán egyensúlyozni is kell. Végtére is ezek nem naplórészletek, sokkal inkább közfogyasztásra szánt alkotások. De azt kell mondanom: igaza van, valóban ellensúlyozzák ezt a személyes hangvételt a képek.
Visszakanyarodva kicsit Dantéra: honnan jött az ötlet az újrafordításra? Közel áll önhöz a mű?
Nagy kihívás volt, azonban van gyakorlatom az ilyen szövegekben, nem riadok vissza az apróbetűs kommentároktól. Nagyon sok lábjegyzetet készítettem a fordításhoz. Van olyan oldal, amelynek a harmada szinte csak lábjegyzetekből áll. Ez egy laikus számára talán ijesztő lehet, de én azt gondolom ? és ilyen szempontból közel áll hozzám ?, hogy Dante tanító célzattal alkotta meg ezt a művet, és én is ilyen formán fordítottam. Ez egy enciklopédikus munka, hiszen a keresztény vallás egész katekizmusát tartalmazza az Isteni színjáték. Mindig szerettem a tankönyveket, ez pedig abszolút annak készült. Ugyan verses formában írta meg Dante, de akkoriban ?népnyelven? (tehát nem latinul) nem is írtak máshogy. Rokonszenves volt az is, hogy Dante miként játszott a nyelvvel, hiszen az alapvető célja ? azzal, hogy olaszul írta meg művét ? a nyelvi egység, az olasz egység megteremtése volt. Az akkori Olaszország ugyanis nem volt egységes állam. Ezenkívül az olasz nyelvvel elérte a női olvasóközönséget is, hiszen akkoriban a legtöbb alkotás csak latinul jelent meg. Mindezek mellett főleg a kihívás motivált, hogy mennyire lehet átadni a 21. században azt a tanítást, amelyet ő szeretett volna akkoriban.
Ilyen sok lábjegyzettel leginkább az egyetemi közegnek szól, vagy bárki számára érdekes lehet?
A kiadómmal ? a Magvetővel ? sokat beszéltünk, arról hogyan is nézzen ki ez a fordítás. Végül arra jutottunk: minél érthetőbbnek kell lennie a szövegnek. Így sokkal több lábjegyzetet tartalmaz, mint amennyire egy bölcsésznek valójában szüksége van, hiszen az is oda van írva, hogy Szűz Mária Jézus Krisztus anyja. Mert ezt azért egy értelmiségi felnőtt tudja, de nem biztos, hogy egy átlag gimnazista is tisztában van vele. Nem volt könnyű meghúzni a határt, hogy mit kell megmagyarázni és mit nem, de mindenképpen élvezetes volt a munka. A folyamat: hogyan kell megalkotni egy jó tankönyvet.
Visszatérve a Nyírj a hajamba kötetre. Kiválasztottam egy verset, amely nekem nagyon megtetszett. A virágot, borsot címűt. Az én értelmezésemben ez arról szól, hogy ideje megpihenni, le kell tenni a lantot. Mennyire érzi ezt magán, az idő múlását?
Valóban egy kicsit ez is benne van. Az élettársam jóval fiatalabb nálam, így ez jelzés felé. Persze, ott van az is, hogy nem szabad sokáig fiatalnak maradni, nehogy nevetségessé váljon az ember idős korára. És persze jobb, ha tőlem tudják meg az emberek: megöregedtem. Minden kornak megvannak a sajátosságai, egyszer pedig meg kell halni, ha viszont ez nem tragikus hirtelenséggel következik be, akkor arról is kell beszélni, miként megy végbe az öregedés folyamata.
A legtöbb alkotásában kiszól valakihez, megszemélyesít. Ilyenkor valós személyre gondol?
Néha van, hogy a barátom az, akit megszólítok, de sokszor csak valakiről eszembe jut egy-egy gondolat, egy-egy sor, de aztán már megyek is tovább. Nem gondolok mindig konkrét személyre, inkább csak merítek egy-egy versnél. Ezek többnyire csak fogasok, amelyekre rá lehet akasztani a verset.
A szerelem nagyon gyakori vendég a verseiben. Milyen témák ihletik még meg?
Van, aki tud egyedül lenni a verseiben, ül a kertjében és elmereng a tájon, vagy tömegben van, de mégis egyedül. Ilyen talán Pilinszky. Én viszont nem ilyen vagyok, engem sokkal inkább érdekelnek az emberek, a velük való kapcsolatom. Kivel milyen a viszonyom, van-e közöm hozzá, meddig van, én rontottam-e el vagy ő? Ezek azok a kérdések, amelyek nagyon megragadnak. Sokszor viszont elég egy érdekes fordulat, amely írásra késztet, és még nem tudom, mi lesz belőle, de mintha a papírból nőne ki maga az alkotás, magától megszületik a mű.
Ön kapta idén az Artisjus Irodalmi Nagydíjat az Isteni színjáték újrafordításáért.
A Dante-fordításom valóban esemény, és bár nem én írtam a könyvet, nagy munka volt a fordítás és a lábjegyzetek megírása. Nem tudtam biztosan, hogy nem eredeti műveket is díjaznak, így nagy meglepetés volt az elismerés, és úgy látszik, megütötte a plafont, hiába ?csak? fordítás. Hasonlóan nagy megtiszteltetés volt évekkel ezelőtt, amikor a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia a tagjai közé választott, melynek kapcsán tartani kellett egy székfoglalót, és én a Dante-fordításból olvastam fel, amelyet akkor kezdtem el. Mikor felolvastam, azt éreztem, hogy az ott lévők erkölcsileg is támogatják ezt a munkát, és ez sok erőt adott.
Tervez újabb nagyszabású fordítást?
Most Shakespeare IV. Henrik című darabját fordítom. Ez egy dupla színdarab, kétestésnek írta meg Shakespeare, és így is játszották az ő idejében: egyiket az egyik nap, másikat a másik nap. Ma ezt már nem nagyon szokás, az Örkény Színházban azonban most újra látható lesz egy ?dupla? előadás egy estében. Mácsai Pál, a színház igazgatója ? aki rendezi is a darabot ? kért fel a fordításra. Elég nehéz munka, de már csak egy nyúlfarknyi hiányzik belőle, pont a záró, nagy jelenetnél tartok, amelyben a kövér Falstaff ? vagyis Sir John Falstaff ? is szerepel. Ez a karakter folyton a kocsmában ül és rengeteget viccelődik. Ezt átfordítani korántsem könnyű feladat, mert az, ami akkoriban vicces volt, ma már nem biztos, hogy ugyanúgy hat, ezért ezt át kell alakítani úgy, hogy ma is vicces legyen.
Marad ideje a költészetre is?
Annyira, hogy pont tegnap küldtem el az Alföld folyóiratnak Debrecenbe az Arany Jánossal kapcsolatos versemet. Ugyanis kiírtak egy pályázatot ? az emlékév kapcsán ?, pontosabban felkértek harminc vagy negyven költőt, hogy írjanak verset egy Arany János-verssorral. Így hát én is elküldtem a pályázati anyagomat, és izgatottan várom az eredményt.
Fischer Viktória
