1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. Hogyan definiálta vagy miképpen látta a költészetet József Attila?
József Attila ezt írta egy elméleti írásában:
„Nem szükséges hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”
Ez a mondat a versről szól, érthetően, hisz egy költő fogalmazta meg világképe lényegét. Nevezetesen: a vers, a művészet, a kultúra nélkül a világ nemcsak szegényebb lenne, hanem értelme, lényege is veszélybe kerülne. Hogy József Attila szerint a kultúra hiánya, elvesztése, degradálása hova vezet, azt mutatja egy 1934-es töredékében kifejtett gondolata is. A fasizmus, a modern barbárság győzelmét alapvetően a munkások kultúrájának hiányosságával magyarázza: „a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakk-körökkel és dalárdákkal rendelkezik, nincs költészete, nincs szépirodalma, nincsen szocialista szépirodalom…” (E sorok írója…)
Mikor, milyen formában fordult József Attila életműve felé? Minek a hatására kezdett el vele komolyabban is foglalkozni?
Lassan ötven éve izgat József Attila személyisége, verseinek világa. Azt írta egy helyütt a lírai szövegről, hogy az „határolt végtelenség”. Az ő versei is végesek, határoltak szövegszerűen, értelmezési lehetőségeik, ha nem is végtelenek, de nagyon sokféle lehetőséget nyitnak meg. Irodalomtörténészként kezdetben verseinek folklóráthallásait (folklorizmusát) vizsgáltam, utóbb freudomarxizmusát próbáltam feltárni. Kutatásaimat egy nagyobb monográfiában tettem közzé 2008-ban (A líra logikája. József Attila, Akadémiai Kiadó), és több kötetben jelentek meg róla írott tanulmányaim. Vezettem azt az OTKA-kutatócsoportot, amely a költő 1930-1937-ben írott prózai műveinek kritikai kiadását jelentette meg.
A költő sok versében a saját létét és gondolkodását boncolgatja. Csak hogy példát is említsünk: Talán eltűnök hirtelen, Azt mondják. Hogyan alakult ez a fajta önreflexió a költői korszakai során?
Németh G. Béla professzor a 70-es években alkotta meg József Attila kései verseinek értelmezése kapcsán az önmegszólító vers kategóriáját. Kétségkívül, a Tudod, hogy nincs bocsánat típusú versek az én performanszában sorolják fel léte sikertelenségeit, életkudarcának okait. Ez persze egy általános emberi attitűd is, hogy időnként, különösen egy válsághelyzetben, az ember szembenéz magával. József Attila nagyon tudatos költő volt – nem véletlen, hogy gondolkodásának kulcsfogalma a tudat, az öntudat –, aki fiatalon is megpróbálta megkonstruálni önmagát, személyiségét elemezni, még freudista korszaka előtt (Nemzett József Áron, Április 11. stb.).
Elég közismert, hogy József Attila érdeklődött a pszichoanalízis iránt, terápiás kezelésekre is járt. Hogyan jelennek meg a különböző elméletek a lírájában?
A freudizmus benne volt a levegőben. A Ferenczi Sándor vezette Budapesti Iskola, a Nyugat Freud tanaival foglalkozó írásai éreztették hatásukat azokban a polgári, értelmiségi körökben, amelyekbe a fiatal József Attila bejáratos volt. Személyesen az analízist mint terápiát gyomorbetegsége okán ismerte meg. Így került kapcsolatba Rapaport Samuval, „Rapával”. E kapcsolatról mindent elmond a becenévbe elrejtett apa szó, illetve a pszichoterapeutára kivetített apahiány.
Gondoljunk csak a Nagyon fáj őrjöngő vallomásaira. József Attilát persze a freudizmus elmélete is megfogta. Így került Wilhelm Reich tanainak hatása alá, amit a legtisztábban az Egyéniség és valóság híres-hírhedett tanulmánya tükröz. A freudizmust, mint a modernitás meghatározó filozófiáját, a költő a modern kapitalizmustól szenvedő ember személyiségének és társadalmi tudatának értelmezéséhez tekintette adekvátnak. Az ember ugyanis nemcsak társadalmi lény, hanem biológiai is. Ahogy fogalmazta, Marx „elfelejtette” ezt az emberi oldalt, amelynek központi kategóriája az emberi szexualitás. Ezt az összefüggést fejti ki utolsó évének fő művében, a töredékes Hegel–Marx–Freudban.
Míg a korai versei kötöttek, később a szabadversek felé mozdult el. Mi volt ennek a fordulatnak a fő oka?
Mint minden fiatal költő, József Attila is modern akart lenni „mindenestül” (ahogy Rimbaud írta). Ez kezdetben Ady követését jelentette. Az igazi irodalmi modernséget azonban a modernizmusnak nevezett irányzatok jelentették, benne a szürrealizmus, dadaizmus, konstruktivizmus és ezek mutációi. József Attila is kipróbálta úgyszólván mindegyiket. Kassák expresszionizmusa, dadaizmusa nagy hatással volt rá, de legnyilvánvalóbban a szürrealizmus. Nem annak társadalomképe, hanem képalkotása, ahogy összekapcsolódnak különböző valóságtartalmak egy bonyolult asszociációban. Gondoljunk csak egy kései vers, a Hazám „a szellözködő lágy melegben / tapsikolnak a jázminok” nem túl bonyolult, ám csodálatos képére. A költő ekkor már úgyszólván mindenen túl van, minden művészeti és társadalmi forradalmon, azok filozófiáján. Már csak önmagára figyel, belső történéseire. A kép hangzóságában, az apró virágok gyermeki életörömében, a levegő finom mozgásában, a hangutánzásban, az estében feloldódó lét egzisztenciális harmóniájában az a ritka emberi élmény jelenik meg, hogy az élet csodálatos és megélhető. Ez a vers egy klasszikus strófaszerkezetet követ, a szonettet. A szürrealisztikus képalkotást a húszas években a költő a burjánzó szabadverseiben próbálgatta. Onnan örökítette át úgyszólván egész későbbi költészetére.
Vannak olyan megállapítások, melyek szerint a verseit rendkívül tudatosan építette fel, mások szerint viszont zsigeri módon írt. Hol húzódik a határ az ösztönös és a megtervezett alkotás között a költő esetében?
Kevés költő írt verset annyira tudatosan, mint József Attila. A verseinek kritikai kiadásai (van belőle három is) bárki számára érdekes olvasmány lehet. A fő szövegek (tehát a költő által kötetbe felvett versek) mellett olvashatók a változatok, a variációk. Az egyik leghíresebb példaként a Kései sirató egyik sorának fogalmazványai idézhetők. A vers az anyaversek legmegrázóbb vallomása, ahogy a költő szembenéz anyja emlékével, hiányával, s eljut a versvégi felismeréshez:
„Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni./ Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.”
Az egész verset átjárja a freudi fogantatású anyaélmény, értelmezés. Ez érzékelhető az anya halálát, létének hiányát leíró szelíd sorokban is: „Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, / kinyujtóztál a halál oldalán.” A kép blaszfém, hisz az anya halála a halállal folytatott szexuális aktusként jelenik meg. Erre már a férfiak által odainthető „lenge, könnyű lány” is egyértelműen utal. Még egyértelműbbé válik a jelentés az egyik változatban: „mint utolsó ringyó ha odaintik”. Egy másik változat: „mint senki lánya…” Ez a vers persze egy nagyon bonyolult, összetett érzés-érzelem kiírásának kísérlete, ami értelemszerűen hoz fel különböző szövegváltozatokat. A kritikai kiadás közli azokat a rímötleteket is, amelyeket József Attila „spontán” feljegyzett. Ezek között olvasható egy helyütt a „rák – rág”. Ez a rímpár majd feltűnik a Szabad-ötletek jegyzékében is, de hát az a szöveg vállaltan spontán, szabad asszociációk kiírására szolgál. Ugyanezt a rímpárt megtaláljuk az egyik legmegszerkesztettebb versben, a Thomas Mann üdvözlésében is. A nemrég elhunyt barátjára, Kosztolányi Dezsőre vonatkoztatva mondja: „s az emberségen, mint rajta a rák / nem egy szörny-állam iszonyata rág.” Az emberi testet lebontó szörnyű betegség (Kosztolányi íny-nyelvrákban halt meg) neve előhívta a lebontás módjának képiségét a fasizmusokhoz, az emberiség soha nem tanuló esztelenségéhez, az újra meg újra felbukkanó szörnyállamok metaforájához kapcsolva.
Vannak olyan József Attila-versek vagy -gondolatok, amelyeket a mai olvasóközönség félreértelmez, leegyszerűsít?
Az igazán jelentős életműveknek az a sorsuk, hogy egy adott politikai rendszer, hatalom a saját értékrendje, olykor torzult érdekei szerint értelmezze, kisajátítsa azt. A szocializmus időszakában a munkásköltő alakja és a közösségi költészete jelentette a József Attila-képet. Ez ellen, az egyoldalú alakmást tagadva, lépett fel a kései költészetet, majd a freudiánus József Attilát előtérbe állító felfogás a 70-es, 80-as években. Ezek a részben eltérő, más értékrendet valló értelmezések hűen követték a társadalmi-politikai rend változását is. Az is, hogy a rendszerváltás idején az addig elhallgatott fiatalkori Nem! Nem! Soha! jelentette a revelációt. Érthetően, hisz ezt az erősen Juhász Gyula-hatást mutató, művészileg kiforratlan verset bele lehetett illeszteni egy addig nem hangsúlyozott értelmezői kontextusba, a trianoni országvesztés ellen tiltakozó nemzeti költő szerepbe. Az 1992-ben megjelent Miért fáj ma is kötet nyilvánossá tette az addig csak stencilezett formában értelmiségi körökben terjesztett Szabad-ötletek jegyzékét. Ez is a reveláció erejével hatott, de nyilvánvalóan nem a politikai értelmezéseket mozgatta meg, hanem ebben a kísérleti, öngyógyítást szolgáló szövegben a posztmodern műfelfogást vélelmezők fantáziáját. Másrészt erős támogatást adott a József Attilában csak pszichotikus esetet látó, verseiben pszichologikus interpretációs lehetőségeket kereső értelmezői gyakorlatnak. Ma ugyancsak létezik egy, a kordivatot követő értelmezői irányzat, amely a dekonstrukció elméletére támaszkodva a lírai én kiüresedésében látja József Attila „korszerűségének” zálogát.
Beszéljünk kicsit a költő haláláról, illetve az utóéletéről. A Hogyan halt meg József Attila? című kötetben a szerző, Garamvölgyi László, aki többéves nyomozói tapasztalattal fogott neki ennek a témának, megcáfolja az 1937 decemberében főcímoldalakra kikerült hírt, mely szerint ,,József Attila a vonat elé vetette magát”. Mit fogadunk el ebből?
Ez egy régi történet. Még a 60-as években egy pécsi irodalomtörténész írta le, hogy a MÁV-jegyzőkönyvek véletlen balesetről szólnak. Amikor újra fölmerült ez a verzió, az is pontosan beleillett az akkori korképbe, a rendszerváltozás utáni ideológiai, kulturális átrendeződésbe. Balatonszárszó nemcsak emlékmúzeumáról ismert, hanem arról is, hogy kegyhely. József Attila öngyilkosságának, illetve az öngyilkosok szimbolikus helye.
Ugyanakkor a költő öngyilkossága egy mítoszt is teremtett, az elnyomatás elleni tiltakozás, az önfeláldozás bátorságát. Ez a mítosz beleépült a nemzeti önképünkbe, hisz az a magyar ember is, aki alig tud valamit József Attiláról, az öngyilkosságáról hallott, tanult. Ez az önfeláldozásról szóló nemzeti önkép is rombolódott, amikor nem számolva a biográfiai tényekkel, a szerző rekonstruált egy véletlen balesetet. De a nemzeti önképnek errefele ez a sorsa, időnként kileng a heroizálás, majd a deheroizálás irányába. József Attila élete utolsó napján öt búcsúlevelet írt. Tudjuk, a búcsúlevél lehet figyelmeztető eszköz is, az öngyilkosságát fontolgató ember utolsó segélykérő, felhívó gesztusa. Ezek a búcsúlevelek azonban mások, nem figyelmeztetnek, hanem bejelentenek. A költő elszámolt a kiadójával a nála levő könyvekről, és elküldi neki az utolsó versének tekinthető Meghalt Juhász Gyula átírt változatát. Az eredeti szöveg („mely békén nyitja, lám, a sírt”) módosul, a lám helyén a most szó áll. Megköszönte élettársának az éveket, és elköszönt a nagy szerelemtől, Flórától („számomra csak egy csoda lehetséges, és azt meg is teszem”), s megköszönte orvosának is a segítségét: „hiába kísértette meg a lehetetlent”. A búcsúlevelek a befejezettségről szólnak, amint élete is befejeződött. Szociális státusa reménytelenné vált, nővérei gyámságára, gondozására szorult. Ő, aki annyiszor leírta a megbolondulástól való félelmet, régóta látta gyógyíthatatlan betegségének manifesztálódását… Szóval összetettebb szemlélet szükséges egy ilyen fontos, az irodalomtörténet határain is túlmutató kérdés vizsgálatához. Persze senkitől nem vitatható el a kutatás, a véleményalkotás joga. Történtek, történnek deheroizáló kísérletek, hogy szobrát képletesen vagy valóságosan ledöntsék, amint a nagy költőkkel szokás.
Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy a költő halála előtti években alig fogytak a József Attila-könyvek, a halála után viszont egy érdekes fordulópontot figyelhetünk meg: több ezer példányban viszik a köteteket. Hogyan lehetséges ez?
Van egy kései verse, amelyben ezt írja mérhetetlen szomorúsággal, szánni való emberséggel: „itt csak meghalni sikerül” (Ős patkány terjeszt kórt…). Élnie nem igazán sikerült. Arthur Koestler (egyidőben József Attila barátja) írta nekrológjában: „A dolog azonban úgy áll, hogy József Attilát már 17 éves korában nagy költőként tartották számon, és mi mind tudtuk, hogy zseni, mégis engedtük szemünk láttára szép lassan tönkremenni.” Persze egy élettörténet ennél bonyolultabb. József Attila maga is sokat tett azért, hogy tönkremenjen. Az azonban kétségtelen, amikor utolsó verseskönyve, a Nagyon fáj megjelent (1936), csak néhány tucat fogyott el. 1938-ban Németh Andor kiadja a József Attila összes versei és válogatott írásai kötetet 2000 példányban, az néhány nap alatt elkelt, újra kellett nyomtatni.
Az persze valóban szokványos történet, hogy a művészzseniket koruk nem ismeri fel. Az is tény, József Attila nem tudta menedzselni magát, mint Petőfi. „Veszekedős volt, önfejű” (ahogy Koestler írta), intranzigens értelmiségi gondolkodói alkata semmilyen tan, tézis igazságát nem fogadta el. Miközben legjelentősebb nemzedéktársai többszörös Baumgarten-díjasok voltak, neki (Kosztolányi közbenjárására) csak a jutalom jutott. Igaz, a díjazottak nem írtak pamfletet Babits ellen.
Hol tudjuk elhelyezni József Attilát és költészetét a mai irodalompalettán?
Én József Attilát a két háború közti modern magyar líra legjelentősebb költőjének tartom. (József Attila-kutatóként persze vállalom az elfogultság vádját a Szabó Lőrinc-, Kosztolányi-hívőktől.) Az utókorára tett hatása csak Adyhoz mérhető. Későbbi költői nemzedékek áthasonították létszemléletét, formakultúráját. Hogy csak olyan eltérő világképet, nyelvszemléletet követő, mára klasszikus költőinket említsem, mint Pilinszky és Nagy László. Mindenki szembetalálta magát költészetével, még ha a József Attila-i hagyományt esetleg folytathatatlannak nyilvánította is (ahogy Petri György mondta). Verseit parafrazálják a posztmodernnek mondott líra képviselői is. Gondoljunk Parti Nagy Lajos szellemes átírásaira.
Hogyan lehet, kell vagy érdemes emlékezni a költőre?
József Attilának számos szenzációsan tömör töredéke ismert. Én ezt tartom a legszebbnek, leginkább érvényesnek:
„Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.”
József Attila értelmezésében a rend az ember nembeli lényegének kiteljesedését, kiteljesíthetőségét jelenti. Ez pedig nem lehetséges a szabadság élményének, tudatának átélhetősége, fizikai valósága nélkül. Akkor érezheti meg az ember a végtelenséget, ha szelleme, testi valósága nem korlátozódik. Én így gondolok József Attilára. De mindenki megtalálhatja azt a sort, versszakot, verset, filozófiai, poétikai gondolatot, amely számára megnyitja a kulcsot a modern költészethez, művészethez. Egy másik töredékes szövegben olvasható: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret…” A kicsit rejtélyes, freudi fogantatású szöveg megengedi azt az értelmezést, mely leszűkíti a József Attilát-olvasók körét azokra, akik (már) ismerik, hogy csak ők olvassák (mások nem). De értelmezhető úgy is ez a sor, csak azok olvassák őt (és mások nem), akik ismerik és szeretik. Az én értelmezésem: mindenki olvassa, az is, aki ismeri és az is, aki nem, mert majd megszereti.
