Az Esterházy család fiatal tagját bárki láthatja, aki megnézi a Frenák Pál Társulat előadásait.

Grófkisasszony vagy?

Elméletileg igen.

És gyakorlatilag? Mit hozol a családodból?

A mai világban sok embernek már semmit nem mond ez a családnév. Az én generációmnak még talán, de mindig megkérdezik, ha valahol le kell diktálnom a nevem, hogy y-nal írják-e. Sokan nincsenek képben. Számomra persze ez másként van: a lelkemben hordozom az őseimet, akik oly sok pontján voltak jelentős szereplői a történelmünknek. Mi természetesen már nem úgy élünk, mint ők, noha az általuk képviselt értékek számomra is fontosak.

Tavalyelőtt Írországban dolgoztam, és az egyik táncos kollégám elmondta a többieknek, milyen családból származom. Erre mindenkinek elkerekedett a szeme, és zavartan kérdezgetni kezdték, hogy megfelelő stílusban szóltak-e hozzám. Ezen jót nevettem! Ez nem kiváltság, nem érdemlek megkülönböztetett bánásmódot. Próbálom neutrálisan kezelni az egészet.

Frenák Pál Frisson című előadásában
Fotó: Mészáros Csaba

Hogyan neveltek?

Kertvárosi családi házban nőttem fel, sok emlékkel és pár ereklyével, ami megmaradt a kommunizmus után. Szigorúan, de szabadon neveltek bennünket, és hangsúlyt fektettek rá, honnan jövünk. Nem voltunk földtől elrugaszkodottak: a szüleim rengeteget dolgoztak azért, hogy nekünk a húgommal lehetőségeket tudjanak biztosítani. Nem voltunk elkényeztetve; akármit kértünk, azért valamit le kellett tennünk az asztalra. Nyaranta osztrák táborokba küldtek németet tanulni. Édesapám, Esterházy Márton válogatott futballista volt, ezért a sport is fontos szerepet játszott nálunk. Édesanyámnak ékszerboltja volt, kerámiázott, művészi vénája van. „Kettős örökségem” nyomán erősödött meg bennem a tánc iránti vonzalom.

Hogyan kezdődött?

A Balettintézetnek volt egy előkészítője, ahova tízévesen jártam, viszont amikor fel akartak venni,

elriasztott a gondolat, hogy tütüben szaladgáljak a színpadon.

Hároméves koromtól síeltem, és mindenképp sportolni akartam. Szertornától kezdve a műugráson át a lovaglásig mindent kipróbáltam. Hamar kiderült, hogy jó a mozgáskoordinációm, és a testem gyorsan képes a különböző sportokhoz alkalmazkodni. Így jutottam el a fitneszig, ami versenyszerű sportág, és egyaránt van benne akrobatika, hajlékonysági elemek, tánc. Béres Alexandránál kezdtem, és majdnem hét évig versenyeztem. Gimnazistaként már zavart, hogy mivel ez pontozásos sport, nem túl korrekt, ezért abbahagytam. Visszakúszott a fejembe a balett meg a modern tánc, és visszatértem hozzájuk. Egy cserediákprogram keretében egy évet Amerikában töltöttem, ahol lehetőségem nyílt a kortárs tánccal közelebbről megismerkedni. Ismét szerelembe estem a tánccal, és hazatérve mindenképpen folytatni akartam. Elvégeztem a Madách Musical Tánciskoláját, ahol azt javasolták, hogy menjek külföldre, mert jók az adottságaim.

Fából faragott királyfi
Fotó: Jókúti György

21 évesen a London Contemporary Dance Schoolhoz kerültél. Mesélsz az ott töltött három évedről?

Akkor dőlt el, hogy a tánc az én utam. Pozitív irányba indított el. Itthon nem voltak túl jó élményeim a próbatáncokkal kapcsolatban. Amikor viszont Londonba utaztam, meglepődtem, milyen kedvesen, nyitottan fogadnak: mintha régi barátot üdvözöltek volna a személyemben. Kreatív, inspiratív légkör vett körül az iskolában, ahová vegyes előképzettségű diákok érkeztek a világ minden tájáról. Csodás embereket ismertem meg, akikkel szabadon alkothattunk. Szuper tanáraink voltak, és fantasztikus előadásokra jártunk. Szinte az iskolában és a színházban éltünk. Az osztály nagy része dolgozott a suli és a tánc mellett, hiszen elképesztő árak voltak. Jómagam először étteremben voltam hosztesz, azután egy szoláriumban recepciós. London kitágította a látókörömet: sok mindennel ott találkoztam először, magamba szívtam a kaotikusságát, a művészetét. Mindig a szívem csücske marad.

Miért nem maradtál kint?

Mindig sokat voltam távol otthonról, és nem vagyok az a típus, akit gyötör a honvágy. A kint töltött időszak végén mégis az a fura érzés tört rám, hogy meg kell néznem, „mi van itthon”. Mindig van egy belső jelzésem, egy nyilallás a gyomromban, a lelkemben, ami megszólít, hogy ideje váltanom. Engem mindig ez vezetett az egyik állomásról a másikra. Továbbra is rendszeresen részt veszek külföldön táncos projektekben, nem vágtam el ezt a vonalat. Anyagilag kedvezőbb, mint itthon. Szóval 2014-ben otthagytam Londont, de mielőtt hazaköltöztem, Szicíliába utaztam egy kurzusra RobertoZappalà társulatához. A hűvös Anglia után a negyvenfokos Olaszországban kötöttem ki. Életem legjobb döntése volt. Imádtam! Lenyűgöző ország, időjárás, ételek, emberek, mediterrán hangulat! Az ott töltött egy hónap alatt kiváló táncosokkal találkoztam, Roberto remek légkört teremtett és egy rövid darabot is összeraktunk. Véget ért a kurzus és repültem haza. 

Mihez fogtál itthon?

Kecskemétre, Barta Dórához szerződtem, és másfél évig táncoltam nála. Kreatív, maximalista nő, sokat tanultam tőle. Az egyetlen probléma az volt, hogy London után hiányzott a nyüzsgés. Pesten találkoztam Frenák Pállal, aki elhívott a soron következő darabjába, a Lutte-be. Megtetszettem neki, mert egyszerre vagyok feminin, sportos és fiús, egyfajta egyvelegkarakterű táncos. Máshogy dolgozott, mint akikkel addig találkoztam. Keverte a franciát, a magyart és az angolt, néha nehéz volt megértenem. Kicsit kétségbeestem, de azután szerelemmunka lett. Pali megad egy keretet, azon belül irányít, de szabadságot is ad. Ez az ötödik évem vele.

Amikor először láttalak nála táncolni, mezítelen voltál. De nem ez lepett meg, hanem, hogy milyen őszinte természetességgel adtad át magad a szerepnek.

Először a Lutte főpróbáján kellett levennem a fölsőmet, hogy beállíthassák a fényeket. Pali nagyon odafigyelt rám, és igyekezett minél kevésbé kellemetlenné tenni számomra a szituációt. Nem vagyok szégyenlős típus; alkotás közben nem úgy tekintek a testre, mint ami szexuális vonzódást ébreszt, hanem mint anyagra, felületre.

A legújabb Frenák-darabban, a Spiderben is láttalak táncolni. Nagyon tetszett! Bár nem a vírusról, hanem a kapcsolati hálókról szólt, mégis eszembe juttatta a pandémia furcsaságait.

Vegyesen érzem magam ebben a járványhelyzetben, új oldaláról láttatja velem a dolgokat. A Spider próbafolyamata érdekes volt. Különösen a tér volt fura, egy nagy hálón, illetve fölötte, alatta mozogtunk.  A legfizikálisabb darab volt, amiben eddig Frenáknál táncoltam. Szeretem, hogy absztrakt darabokat kreálunk, melyekben a karaktereimnek nincs kifejezett története. Érzetekből, képekből, fényekből, hatásokból építem fel a szerepeimet. 

Spider
Fotó: Kuttner Ádám

Hogyan érted a dolgok jelentésének változását a járvány hatására?

Ráébred az ember, mi a fontos, miért kell vagy éppen felesleges aggódni. Nem feltétlenül a munka az első. Lenyugtatott ez a helyzet; rájöttem, hogy nincs itt a világvége. Az első hullám elején még feldúlt voltam. Örökbe fogadtunk egy kutyát, ő lett a mi szőrös gyermekünk. Bolondos, és imádjuk, az időnk nagy részét lefoglalja. Meg kellett tanulnunk a párommal, hogy egész nap együtt vagyunk. Figyelmesebbek lettünk, új tevékenységeket próbálunk ki, és sokat járunk a természetbe. Bármibe belefogunk, ami mosolyt csal az arcunkra, legyen az kimozdulás vagy éppen begubózás. Olvasni és filmezni is szeretünk persze. A párom kedveli a horrort, amihez hozzá kellett szoktatnom magam, és bár nem a kedvenc műfajom, de kezdem egyre jobban élvezni.

Pedig nem tűnsz félős nőnek.

A világon a legijedősebb ember vagyok! Vicces, de bármitől képes vagyok megrémülni. Az élettől, a jövőtől, a kihívásoktól, a bizonytalanságtól egyáltalán nem félek, stramm nő vagyok, de mindenki tudja körülöttem, hogy könnyű rám ijeszteni. A legjobban a pókoktól félek, el tudod képzelni, mikor a Spidert kezdtem próbálni! Mikor megláttam a pókhálót, kiborultam. Régen a barátaim azzal szórakoztak, hogy elbújtak előlem az utcán, majd hirtelen előugrottak, én pedig magzat pozícióba levetődtem a járdára. Klasszik Fanni. 

Fotó: Bobál Katalin/Bobal Photography

Mi tesz boldoggá?

A szerelmemen kívül nagyon sok és bármilyen csoki, kivéve a pisztáciásat és a chiliset! Meg egy karácsonyi film. A legrosszabbat is megnézem.

Az ünnepi hangulata miatt?

A húgommal beteges karácsonyrajongók vagyunk. Amint vége a nyárnak, mi már ünnepi lázban égünk. Ha lehetne, egész évben nem szedném le a karácsonyfát, csak a párom nem engedi. Szeretem a karácsony hangulatát, félhomályát, ízeit; azt, hogy olyankor együtt a család. Shoppingolni viszont utálok, az ajándékokat online szerzem be. Általában a nagybátyáméknál töltjük a szentestét, azután otthon szűkebb körben vagyunk együtt. 25-én a szüleim házában az egész Esterházy család mind a harmincvalahány tagja összegyűlik. Idén sajnos a járvány miatt elmarad, és maximum zoomos partit tudunk tartani.

Ilyen jövőt képzeltek neked a szüleid?

Kezdetben aggódtak, mert ez bizonytalan pálya, de mindenben támogattak, és bíztak bennem. Nagyon szeretjük egymást a családommal, minden premieremen ott ülnek, és büszkék rám. Egy klasszikus balerinája is volt a családnak: Esterházy Melinda. Elismert táncos volt, igyekszem méltó lenni az emlékéhez. Ha kiöregszem a szakmából, Spanyolországban szeretnék élni. Odavagyunk a párommal azért az országért: a kultúrájáért, az érzéki nyelvéért. Masszázzsal és mozgásterápiával szeretnék foglalkozni, és sakkpartikat játszani a tengerparton.

Nyitókép: Esterházy Fanni Frenák Pál Cage című előadásában. Fotó: Jókúti György