Beszélgetésünk apropója a Rocktörténeti képregény második része, amely a ’80-as, ’90-es évek alternatív vagy underground zenéjével foglalkozik, ezért pár képkocka erejéig ti is felbukkantok benne. Milyen volt akkoriban a Kampec Dolores a többi alter zenekarhoz képest?
Igazság szerint sosem vizsgáltam ebben az egészben a mi helyünket. Voltak az úgynevezett nagyok, akik kicsivel idősebbek is voltak nálunk, és hamarabb kezdtek alkotni, például az Albert Einstein Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó vagy a Balaton – remélem, nem hagytam ki senkit. Akkoriban mindenki kicsit más volt, és ez így volt jó. Mindenki akart valamit, és ezért zenélt, énekelt, írt szövegeket. Ezért mentünk a színpadra. Ugyanakkor nyilván a közös, kozmikus életérzés is megvolt – hiszen emiatt olvasunk verseket, szeretünk bele dalokba: ez az „egy pillanatban dobbanó lelkek közös mámora”. Valaki megírja, amit érzünk, vagy amit akár talán mi is megírhattunk volna. Tele voltunk kreativitással, öröm volt az együttlét, és együtt akartunk valamit létrehozni. Nem az ész, hanem a szív útján mentünk.
Te nem énekeltél előtte zenekarban. Miért alakult mégis úgy, hogy te lettél az énekesnő?
Eredetileg Szini (Szini Ildikó – a szerk.) volt az énekes-gitáros, és ő a saját dalait énekelte. Nem énekesnőnek csatlakoztam. Barátok voltunk, így én is beálltam egy kis, szinte játék hangszerrel. Aztán a próbákon, a közös zenélések során dallamok szólaltak meg bennem, belőlem, ezért a mikrofonhoz álltam.
Nemrég volt telt házas koncertetek a Magyar Zene Házában. Ma hogyan viszonyulsz a közönséghez?
Színpadra lépni most is ugyanúgy kihívás, csak megtanultam, hogyan ugorjam át a patakot köztem és a közönség között. Azt tanultam meg, hogy csak az számít: azért vagyok ott, hogy valamit közvetítsek, ami bennem van – mindig, bármikor és bárhol. Nem előadni vagyok a színpadon, hanem megnyílni. Van, akinek az működik, hogy kitalálja magát, kitalál magának egy szerepet, egy imázst. Az is egy út. Az én utam viszont az, hogy feloldódom a zene hangjaiban, és engedem vinni magamat. A közönséghez ma már máshogy viszonyulok, mint korábban: jobban meg tudom élni a közösségi élményt. Szimbolikus és láthatatlan kordonok nélkül vagyunk jelen, az egész zenekar. Nem keresünk semmilyen elhatárolódást, és nem is érzek semmilyen ilyet a színpad és a nem színpad között.
Hogyan tudsz kapcsolódni az ismeretlen közönséggel?
Az a kérdés, hogy az ember milyennek képzeli el ezt a kapcsolódást. Annak pedig az az alapja, hogy magát hogyan képzeli el. A közösségi élmény számít igazán. Egyébként maradhatnánk a próbahelyen, mert ott is csodás a zenében lenni. Ha elmegyünk zenélni, ha koncert van, akkor tágabb, nagyobb ívű kapcsolódás történhet. Spontán módon. A spontaneitás is fontos számunkra.
Meg tudod fogalmazni, hogy mi az, amit a színpadon át szeretnél adni?
Teret szeretnék létrehozni. Azt szeretném, hogy olyan inspiratív és kreatív dimenzió vagy tér jöjjön létre, amelyben mindenki megtalálhat valamit, ami inspirált és inspiráló. Öröm ott lenni és balzsamos. Ha valamire törekszem, akkor arra, hogy teljes legyen a feloldódás, és áramolhasson az a valami. Inspirált állapotra és inspirált térre vágyom.
Ez talán a legnehezebb, hiszen szándékosan nem lehet elérni. Említetted, hogy sosem terveztél énekesnő lenni. Vártak el tőled az induláskor valamilyen nőszerepet? Változott az idők során, hogy hogyan vagy jelen a színpadon?
Ami a lényeget érinti, nem. Ha egészen konkrétan belegondolok, tizenéve ugyanazokat a ruhákat veszem fel, amikor a színpadra megyek, tehát még ez sem igen változott. A legbenső lényünk nem változik. A legbenső lényemmel vagyok ott.
Nemcsak a te hozzáállásodra vagyok kíváncsi, hanem másokéra is. Kapsz olyan visszajelzéseket, amelyek a színpadi jelenlétedre vonatkoznak?
Sokszor nem is mondatokban, hanem egy-egy gesztusban, amiből teljesen átjön, mit szeretnének üzenni. Sokat jelent az is, amikor a hangmérnök a végén elejt egy-egy fontos mondatot. Az élet nagyon szubtilis, így a kommunikáció is. Valószínűleg ugyanazt kapja az ember, amit ő küld kifelé. A visszajelzések azon a szinten történnek, amelyen be tudom őket fogadni. Nem kell, hogy sokat dicsérjenek, mert attól zavarba jövök, nem tudok jól reagálni. De ha valaki odajön, és a kezembe nyom egy narancsot, az sokat ad. Ilyesmikből pontosan értem, hogy a másik ember megérintődött. Vagy csak odajön, a szívére teszi a kezét, és azt mondja, hogy „köszönöm, tökéletes”. Az elején sok olyan visszajelzést kaptam, főleg zenészektől, amelyekre azt is mondhatnánk, hogy negatívak voltak, de ez így nem igaz. Azt javasolták, hogy jobban „adjam el magam” a színpadon. Sokat gondolkoztam ezen, és arra jöttem rá, hogy nem akarok más lenni, mint ami vagyok. És nem is tudok. Inkább arra törekedtem, hogy tágasabb legyek. Emlékszem, hogy ez téma volt az elején. Azt mondták: a klasszikus felállás az, hogy az énekes viszi a hallgatókat, és mellette esetleg van egy remek szólógitáros. Én nem töltöttem be ezt a szerepet. Látványosan semmiképpen nem. Számomra az önazonosság a legfontosabb.
Az önazonosság átszűrődik a zenéteken. Mivel ennyire extra és egyedi, tudta a közönség jól érteni, érezni, amit csináltok?
Különböző korszakaink voltak, de sosem vágytunk arra, hogy tömegeket mozgassunk meg. Inkább arra, hogy jó koncertek legyenek, amelyeken a lelkiség szintjén velünk is történik valami, és a hallgatósággal is. Azt hiszem, nem volt fontos, hogy ötven vagy ötszáz ember hallgat minket. Azt nem mondom, hogy egyáltalán nem számított vagy számít, mert hazudnék. Nyilván azt szereti az ember, ha látja, hányan jelölik vissza, hogy jönnek a koncertre, aztán meg azt, hogy jönnek-jönnek. Ez öröm, mert ha közösségi élményben gondolkodunk, akkor jólesik, hogy együtt vagyunk, és történik velünk valami.
Nálatok a zene mellett a szöveg is nagyon lélekig hatoló, könnyen lehet vele azonosulni. Van olyan, kedves szöveged, amelynek akár a megírása, akár a kitalálása vagy az eléneklése plusz örömet adott?
A szövegek ihletből jönnek, és ezért láss csudát, ott lesznek a sorok a papíron. Utána már nem javítok. Mindegyik teremtés, ezért mindegyik mélyről fakadó élmény. A belső mozgásoknak, érzelmi-gondolati hullámzásoknak egyszer csak ott lesz egy néhány sorban manifesztálódott, olvasható és leírható verziója. Mindig katartikus élmény, amikor egy szöveg megszületik. Mindig jó visszamenni és énekelni őket, mert pontosan tudom, miről szólnak, mi az érzelmi háttér mögöttük. Mindig visszatalálok. Nem a szavak számítanak. Ahol igazán találkozunk, az a szavak mögött van.
A zenétek másik fontos része az improvizáció. Nehezebb játszani egy dalt azután, hogy már felvettétek?
Annyira nem improvizálunk sokat. Vannak keretek, és olyan részek is, ahol lehetőség adódik szabadabban játszani, kibontani a kereteket. A dallamok nagyjából ugyanazok.
Miért éppen Kampec Dolores? Mit jelent számotokra a név?
Spontán jött. A kampec jiddis szó, azt jelenti, vége, a dolores pedig latinul fájdalmat jelent, de spanyol női név is. A régi magyar világban azt jelentette a kampec dolores, hogy „vége a fájdalmainak”. Általában akkor mondták, amikor valaki eltávozott ebből a földi világból. Fassbinder Veronika Voss vágyakozása című filmjét néztük Csabával (Hajnóczy Csaba, a zenekar gitárosa – a szerk.), és a filmben elhangzik ez a mondat. Így lett ez a zenekar neve. Nyilván ha bármivel azonosulunk, akkor a fájdalom vége üzenetével, nem pedig a földi lét végéével. Nem az utóbbi a hangsúlyos.
A nevetek elég találó, hiszen a zenétek gyógyít. Volt bennetek gyógyító szándék?
Minden zene gyógyít. Ha nagyon szomorú vagyok, akkor két dolgot csinálok: vagy elkezdek énekelni, és kiéneklem magamból a fájdalmat, vagy táncolok. Mind a kettő csodálatos. Elmondhatatlanul jó és természetes, ahogy áthangol. Gyógyír. Ha a mi zenénk is az, annál nincs is jobb.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
