DMOHA20170608011

Albert Enikő Kettős kötésben című interjúkötetét a 88. Ünnepi Könyvhéten mutatták be. A háromgyerekes édesanya évek óta Brüsszelben él családjával, ott figyelt fel arra, milyen sok idős magyar ember van a környezetében, akikről az évek során aztán kiderült, hogy mindannyian az ?56-os forradalom leverése után menekültek át Magyarországról. Albert Enikő a bemutatón elmondta: a legtöbb ?56-ra visszaemlékező alkotás szomorú véget ér, arról azonban nagyon kevesen beszélnek, mi lett a forradalmat kirobbantó fiatalokkal, hogyan alakult a sorsuk. Mi lett azokkal, akik nem maradtak Magyarországon? A most megjelent interjúkötetével egyfajta kordokumentumot szeretett volna megalkotni.


Kettős kötésben cím egyértelműen a kétlakiságra utal, hiszen nagyon sokan ? ha ma már nem is látogatnak haza vagy nem olyan gyakran, mint egykoron ? abszolút belgának és magyarnak is tartják magukat egyszerre. A legtöbben megtartották magyarságukat, büszkék arra, honnan jöttek, de olyan interjúalannyal, aki haza akart volna jönni, nem találkozott az írónő. Egyik beszélgetőpartnere például elhatározta, addig nem tér vissza szülőföldjére, amíg az 1956-os forradalmat, annak áldozatait és hőseit méltóképpen el nem ismerik. A rendszerváltás után, a ?90-es években erre sor került, így haza mert látogatni, azonban annyira mélyen élt még benne a rendszer, a megfigyelések, a terror, hogy megkérte brüsszeli barátait, ha nem tér haza egy adott időn belül, azonnal mentsék ki Magyarországról. Brüsszelből pedig a belső zsebébe varrt kétszáz dollárral érkezett haza, minden eshetőségre felkészülve. Az írónő ezzel a példával is azt kívánta érzékeltetni a bemutató során, hogy ezekben az emberekben a mai napig él az az elnyomás, amely az ?50-es évek Magyarországán érte őket. Ezeket a dolgokat ugyanis nem lehet elfelejteni, a rettegés egy életre velük maradt.

1361582
Fotó: lira.hu

Nem mindenki indult neki ilyen mély és tragikus élményekkel, sőt nagyon sokan nem egy életre akartak új otthont választani. Összesen tizenöt magyarral készített interjút az írónő, akik közül a legtöbben úgy tervezték, ha jobbra fordul a helyzet, hazaköltöznek, volt, aki kint akarta elvégezni az egyetemet, de itthon akarta kamatoztatni a tudását és ezzel felvirágoztatni a hazáját, mert úgy vélte: ez a rendszer már nem tarthat ki sokáig ? végül persze tévedtek, és inkább Belgiumot választották. Akadt olyan menekült, aki a saját szüleinek a temetésére sem tudott visszajönni, de akadt olyan is, aki pozitívan élte meg a menekülést, hiszen így összetartott végre az egyébként széthúzó család. Nagyon sok interjúalany volt nemesi származású ? azontúl pedig értelmiségi is ?, ez a kettősség pedig igen veszélyesnek tűnt minden kommunista szemében. A rendszer pontosan emiatt teljesen ellehetetlenítette ezeknek az embereknek az oktatását, egyetemre semmiképpen sem juthattak be, hiába lettek volna ők a leginkább alkalmasak az oktatásra. Külföldön viszont tárt karokkal várták őket, a legtöbben pedig ma is magas pozícióban dolgoznak és kényelmes életet alakítottak ki Belgiumban. A kezdeti fogadtatás ugyan nem volt ilyen rózsás, ugyanis a belgák kordonok mögött ? kvázi karanténban ? tartották a magyar menekülteket, akik csak akkor hagyhatták el ezeket a menedékhelyeket, ha egy belga család igazolta, kész befogadni és gondját viselni egy magyar családnak.

DMOHA20170608008
88. Ünnepi Könyvhét

Az írónő mesélt arról is, miért esett éppen Belgiumra a választása a megkérdezetteknek, hiszen, ha már elindultak, szinte bárhová menekülhettek volna. Az egyik interjúalany a kérdésre csak annyit mondott: valakitől úgy hallotta, ott még a kenyeret is csokoládéval kenik meg. De a legtöbb megkérdezett az első világháború utáni szerepvállalásáért szimpatizált az országgal. Ugyanis a belgák fogadták be a legtöbb trianoni árvát, a legtöbb magyar kisgyermeket, akik elveszítették a szüleiket, így pedig kialakult egyfajta szimpátia az ország iránt, melyben az ott élők még ma sem csalódtak.

Fischer Viktória

Fotó: Mohai Balázs/MTI