Milyen irányvonal figyelhető meg az irodalmi Nobel-díj odaítélését illetően?

Ha a tendenciákat elfogulatlanul próbáljuk érteni, akkor az utóbbi időben mintha jobban megbecsülnék a kisebb és a távolabbi irodalmak teljesítményeit (Pamuk, Kertész, Alekszijevics), mintha hangsúlyoznák a hagyománybeli távolságok afféle ?hibridkulturális? áthidalhatóságát (Coetzee, Hszing-csien) és engednének az úgynevezett magas irodalomnak való megfelelés igényéből is (Fo, Dylan). Bizonyos keretek közt a mindenkori kisebbségben-lét (Herta Müller), illetve a női sorsok (Doris Lessing) iránt is erősödni látszik a döntnökök érzékenysége. Ezek persze már olyan fejlemények, amelyek sok tekintetben kifelé vezetnek az irodalom tényleges irodalmiságából.

kulcsar_szabo_erno_ok
dr. Kulcsár Szabó Ernő
Fotó: old.mta.hu

 

A tendenciák mellett az is örök kérdés, melyek az Akadémia szempontjai az irodalmi Nobel-díj odaítélésekor ? ezekre viszont senki sem tudja a választ, és a titoktartási kötelezettség, valamint az ötven évre szóló titkosítás csak megnehezíti a dolgot. Az Akadémia álláspontja továbbá, hogy semmiféle diplomáciai nyomásnak nem enged. Ön szerint mi alapján ítélik oda a díjat?

Én úgy látom, hogy mivel a Nobel-díjnak nagyon tág és képlékeny (lásd Churchill) az irodalmi szektora, könnyebb összhangba hozni az odaítélés történelmileg változó vezérszempontjaival, mint ugyanezt elvégezni a kémiában vagy a matematikában.

Már maga az is jellemző például, hogy a Nobel-díj irodalomfogalma nem annyira a költészetben ? az irodalom par excellence műfajában ? van megalapozva, hanem az olvasmány-jellegben. Ha nem így volna, nem kapott volna kétszer annyi epikus Nobel-díjat, mint ahány költő részesült benne.

A főbb szempontokat ráadásul a kiírás meglehetősen általános humán-kulturális és eszmei irányultsága miatt inkább csak utólag lehet felismerni és így vagy úgy megítélni.

 

Tendenciákat sem könnyű megállapítani, de legnagyobb általánosságban és folytonossággal az európai humán eszmék késő 19. századi szabadelvű értékformái látszanak érvényesülni.

 

Ezek persze a globalizáció előretörésével mindinkább feszültségbe is kerültek olyan kulturális formációk ember- és világképeivel, amelyek nincsenek összhangban a szabadság nyugati személyiségképhez tartozó formáival. Egy ideig ? Soyinka volt erre jó példa ? a nem szubjektum-centrikus kultúrákból is olyanokat díjaztak, akik bár eredetileg más kultúrákból jöttek, Angliában vagy Franciaországban még azt is európai szemmel tanulták meg, hogy mit lehet nagyra becsülniük saját hagyományaikban.

Amennyire tudni lehet ? sajnos, eléggé csak utólag sejthető esetekből ?, diplomáciai nyomásra történhettek kísérletek, de számos egyéb befolyásolási módról is vélnek tudni az érintettek.

_D0A2104_Copy
Orhan Pamuk Nobel-díjas török író
Fotó: Csákvári Zsigmond

 

A(z irodalmi) Nobel-díj történetében változások is megfigyelhetők. Horace Engdahl, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagja az irodalmi Nobel-díjról azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, hogy a ?60-as évek végén Samuel Beckett díjazása jelentette a szakítást a ? bár szűkszavúan ? megszabott feltételekkel. Ön szerint miért minősül ez szakításnak? A végrendeletben ugyanis ez áll: Nobel-díjakat minden területen olyanoknak kell adni, ?akik az elmúlt esztendőben az emberiségnek a legnagyobb hasznot hajtották?, ezen belül az irodalmi díjat olyannak, aki ?az irodalomban eszmei értelemben a legjobbat alkotta?.

Ha Beckett szakítást jelentett ezzel a hagyománnyal, akkor ez a meglehetősen populáris indoklás inkább talán csak azok megnyugtatására szolgált, akik ?az emberiségnek hajtott hasznot? olyan művekben szeretik elismerni (és hát ilyen a legtöbb olvasó), amelyek ?igazságosan? intézik a konfliktusokat s így könnyen végződnek humán katarzisban. A fenyegetőn nyitva maradt távlatok még nem sok műnek hoztak úgynevezett kasszasikert.

 

Ön hogyan látja: miként befolyásolták a díjazást ? ha befolyásolták egyáltalán ? az elmúlt 116 év irodalomelméleti iskolái?

Minthogy az ilyen bizottságokban általában nem az adott korszak legjelentősebb irodalomtudósai ülnek, ha van is példa az ?irányzati? díjazásra, az inkább szerencsés utólagos egybeesés, mint tudatos döntés következménye.

Beckett példáján túl jellegzetesen ilyen véletlen egybeesés volt a század egyik legnagyobb prózaírója, Knut Hamsun 1920-as, a költő Yeats 1923-as, T. S. Eliot kissé megkésett 1948-as vagy Camus időben való, 1957-es díjazása. Csak hát közben hiányzik Rilke, Joyce, Musil, Benn, Celan és még oly sok klasszikusa is a modernségnek, akik nélkül egészen más volna a modernség irodalmának arculata. Azoké is egyébként, akik ezt nem is sejtve lettek Nobel-díjasok.

Ilyenkor alighanem az történik, hogy a poétikailag is újító művek nagyon ritka díjazásában szinte ?visszaigazolódik?, hogy az ember megváltozott léthelyzetéről csak új művészeti formában és ? kiváltképp ? új nyelvi formákban lehet érvényeset mondani.

 

Az irodalmi Nobel-díj történetében fontos esemény volt Bob Dylan díjazása. Ön hogyan értékeli ezt? Köze lehet ennek a kultúrafogyasztási szokások megváltozásához, esetleg a műfajok egymással való erősebb kommunikációjához, illetve a ? művészeti ? diszciplínák összemosódásához? Vagy inkább egyfajta korrajzot, Dylan munkásságának erőteljes társadalmi hatását és ennek elismerését mutatja?

Mindössze annyit gondolok erről, amennyit a kérdése is valószínűsít: egy olyan korszakban, amelyben tömegegyetemek vannak és lassan többen írnak, mint olvasnak, a hangversenytermek is a popzenei arénák árnyékába kerülnek. Ezekbe aztán akár be is költözhet az irodalom egy része, amint az olykor meg is történik. Nyilván módosul majd ezzel az irodalom fogalma is ? de talán nem minden mű fog emiatt a slam poetry szintjén gondolkodni az emberről. Mert vajon irodalom-e még, vagy már, a slam poetry? A slam poetry-nek, persze, üzenete nem lévén, hiszen ő maga mint jelenség az üzenet, egészen másak a hatásirányai, mint amilyenek ránk hagyományozódtak (exkluzivitás, személyesség, lassú, magányos olvasás, új esztétikai önmegértés, és így tovább). És itt inkább a most még nem könnyen belátható következményeken érdemes elmerengeni. Azon például, hogy ki mindenki tekinti és definiálja ma magát minden különösebb aggodalom nélkül író vagy költő gyanánt. Mintha ezen a nyelven nem Kemény Zsigmondok vagy József Attilák írtak volna már előttük.

dylan3
Bob Dylan Nobel-díjas szövegíró
Fotó: todi.hu

 

A hagyományismeret mégiscsak valami önfegyelemre kellene, hogy intse legalább az esendő betűvetők egy részét. Olyankor, amikor olyan közhasznú dolgok sem kerülhetnek kontroll nélkül forgalomba, mint egy autó vagy egy kávéfőző, lehet, hogy gondolni kellene azokra az olvasókra is ? köztük főként a gyerekekre ?, akik nem kötelezhetők az irodalmi értékekben való biztonságos eligazodásra.

 

Az Akadémia egy alkalommal fontolóra vette az Elfújta a szél című regény díjazását. Ön is ?melléfogásként? értékeli ezt, mint ahogy sokan teszik? Mit gondol az ?egyszerű olvasó? megszólításának (erről a) kísérletéről?

Ahogy popularizálódik a kultúra, úgy lehetnek majd gyakoribbá az ilyen dilemmák. A Nobel-díj megengedheti magának akár azt is, hogy hasonló kísérletet tegyen, noha

 

Bob Dylan óta szerintem nagyobb lett az óvatosság.

 

A közkritikát is jobban viselheti, mint az állami díjakat odaítélő bizottságok, mert egy alapítvány, ha nem vét néhány humán és élővilágbeli érték ellen, lényegében azt tehet, amit akar ? az alapító szándékával összhangban. De a döntések bizonyos önkorrekciós jelei azt mutatják: a Nobel-díj döntnökei elég pontosan tudják, mekkora nyilvánosságbeli hatása is van annak, hogy mit díjaznak irodalom gyanánt.

 

A művészi, így többek között irodalmi díjak odaítélésénél akörül is állandó viták zajlanak, mennyire kell, illetve szabad figyelembe venni az adott művész ideoloógiai (akár identitásbeli), illetve politikai nézeteit, aktivitását. Ez a kérdés az irodalomelméleti irányzatokban is megjelenik ? hol így, hol úgy. Mit gondol: jelenleg melyik álláspont erős globálisan ebben a témában?

Minthogy a globalitás az alig korlátozott szabadság világa, értelemszerűen azok az irányok kerülnek a médiumok előterébe (ezek lesznek a szaktudományon túl, a szélesebb nyilvánosság terében is ?tematizálva?), amelyek saját céljaikra instrumentalizálják az irodalmi műveket (a minden iránt kritikus, úgynevezett ?ellen?-elméletek, queer- és gender studies, posztkoloniális irányok). Félreértés ne essék, ezek számos olyan ismeretet hoznak a felszínre, amelyek a korábbi kutatás vakfoltjaiban maradtak, de az irodalmi kánonokat azért nem változtatják meg igazán, mert ezek mind kivezetnek az irodalomból.

11RIKER-master675_675_401_80
Kertész Imre Nobel-díjas író
Fotó: 5percangol.hu

 

Az irodalom ereje viszont eddig mindig abban állt, hogy nemcsak a rajta élősködő diszkurzusokat élte túl, hanem saját úgynevezett ?társadalomtörténeti? magyarázatait is. Szerintem egyébként annak a képességének köszönhetően, hogy többet tud önmaga gyöngeségeiről, mint a mindent felszabadítani akaró értelmezési iskolák.

Ezek szabadságfogalmából éppen az a kanti elem hiányzik, amelyik azt hívja az emlékezetünkbe, hogy szabad csak az lehet, aki nemcsak valamire tud szabad lenni, hanem valamitől is szabad tud maradni ? mindenekelőtt saját érdekeitől. Ez persze nagyobb erőpróba annál, mint amilyennek látszik.

 

Korábban díjazott írók rendszerint felhívják az Akadémia figyelmét más írók munkásságára. Mi a különbség abban, ahogy egy író és ahogy egy irodalomtudós látja egyes írók munkáit, illetve az irodalmat mint művészetet?

Ezt képtelenség eldönteni. Amennyire tudom, olyan hatalmas mennyiségű javaslatot kap a Nobel Intézet, hogy a tanácsadó szakértők hada sem képes patikamérlegre tenni egy neves író szakmai javaslata és egy ? régi példát véve: akár Horváth János-nagyságrendű ? irodalomtudós érvelése közti különbségeket. Horváth 1925-ben akadémiai támogatással Az élet kapuja című Herczeg Ferenc-regényt javasolta Nobel-díjra. Tudomásom szerint Juhász Ferenc jelölésében viszont nem annyira a hazai kezdeményezésnek, mint inkább egy nagy amerikai kézikönyvnek volt nem elhanyagolható szerepe. Az írói érvek ráadásul olykor találóbbak a közvetlen szakmaiaknál. A közvetlen olvasási tapasztalat a bírálók esetében ráadásul a nagy nyelveket részesíti előnyben. Az bizonyosan nem véletlen, hogy a díjazottak csaknem 60 százaléka a világ nagy nyelveinek egyikén írta a műveit.

 

Eldönthető-e ez esetben, hogy az írók vagy az irodalomtudósok kompetensebbek-e egy rangos díj, mint például az irodalmi Nobel odaítélésében? Erős sarkítással és egyszerűsítéssel akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az irodalmat ?alkotók? vagy az irodalmat ?elemzők? a hozzáértőbbek ezzel kapcsolatban? Vagy lehetséges, hogy az irodalmat mint olyat nem is az írók alkotják, hanem az irodalomtudósok/filológusok?

A filológusok csupán értelmezik a műveket, és bár statisztikailag összehasonlíthatatlanul kiterjedtebb szövegismeret alapján hoznak értékítéleteket, értelmezéseik nem tudnak versenyre kelni az irodalmi művek belső hatástörténeti folyamatának eredményeivel. Az irodalmi összfolyamat maga olyan, hogy a mindenkori jelen helyezi át, módosítja vagy igazolja vissza az örökölt értékszempontokat. A kánon felől ezért mindig maga az irodalom dönt, a szakmai értelmezőknek éppen azt kell megérteniük, hogy miért van ez így. Még akkor is, ha tapasztalhatják, hogy értelmezéseik hatni képesek egy szűkebb szakmai közösségben ? az irodalomtanároktól a kritikusokig.

Herta_Muller_ok
Herta Müller Nobel-díjas író
Fotó: nobelmuseumbookbinding.com

A filológia, persze, szorgalmazhatja korábban fel nem ismert értékek kanonizálását, de ez a törekvése legalább két másik erővel is szemben találja magát. Egyfelől az irodalom önkanonizáló hatalmával, másfelől a képzést meghatározó kulturális-politikai intézmények értékszempontjaival.

E három instancia között a tapasztalat szerint eléggé ritkák a termékeny találkozások. Minthogy azonban az irodalmi kánon mindig csak közvetítéseken keresztül éri el az olvasók nyilvánosságát, a szakmai közvetítésnek még akkor is rendkívüli a felelőssége, ha tudja, hogy korlátozottak a lehetőségei.

 

A magyar írók Nobel-esélyeivel kapcsolatban: ön szerint mi az oka annak, hogy évek óta Nádas Péter és Krasznahorkai László a legesélyesebb (legalábbis a fogadóirodák szerint) a díjra?

Most nem tudom ?visszakeresni? Ishiguro korábbi fogadóirodai mutatóit, de őt még Európában is kevéssé ismerték ? vagy legalábbis kevesen tartották többre igényes lektürszerzőnél.

 

Herta Müllert jóval kevesebben olvasták a világban, mint Esterházyt ? a díjra mégis az írónő bizonyult érdemesnek. Pedig a Termelési regény egy-egy fejezete minden bizonnyal nagyobb nyelvművészeti teljesítmény, mint az Atemschaukel (Lélegzethinta) egésze.

 

Ezt csak azért éleztem ki ennyire, mert a hazai közhiedelemmel ellentétben a német Esterházy-fordítások meg sem közelítik azt a nyelvművészeti artikuláltságot, amely a Bevezetés?-nek vagy a Harmonia caelestisnek sajátja. Németül ? ha ?versenyben? lett volna vele ? az Atemschaukellel szemben csak töredéke érvényesülhetett volna ennek a többletnek.

Egyszóval az ? egyébként nagyon is sok mindennel kalkuláló ? előrejelzések nagyon messze is kerülhetnek a titoktartásra kötelezett szakértők eszmecseréinek munka közben is alakuló szempontjaitól. Mert, persze, az nem igazán kérdéses, hogy ? ha mindössze műveik elbeszélésművészeti értékeit nézzük ? Nádas, de még Krasznahorkai is joggal került szóba. Ugyanakkor az egyéb megfontolások szerepét látva egyelőre aligha valószínű a magyar ismétlődés. Az utóbbi ötven évben ez csak az egy Czeslaw Milosz fémjelezte lengyel irodalomnak sikerült. És persze azt is figyelembe kell venni, hogy ugyanebben a térségben itt van még a román, a szerb, a horvát vagy a szlovén irodalom is.

Gangel Noémi

Kiemelt kép: freedomonline.com.ng