Ha valaki azt várja a Sortűztől, hogy történelmi áttekintést kap a forradalomról, akkor csalódni fog. A legfontosabb szereplői – többek között Tőkés László, Mihai Chitac, Victor Atanasie Stănculescu, Ion Iliescu – éppen csak említés szintjén vagy még úgy sem jelennek meg, de még a Ceaușescu házaspár végnapjai is csak háttérként szolgálnak a történésekhez.
Király kisregénye ugyanis sokkal inkább azon nem túl szerencsés kiskatonák élményeinek töredékes bemutatásáról szól, akik abban a viharos időszakban voltak kénytelenek szolgálatot teljesíteni. A szerb Jovan, a szász Hansi, a magyar Samu és a román Mircea története azonban jóval túlmutat önmagán: olyan korszakot ír le, amelyben kollektív tapasztalat volt, hogy hiteles információk és valódi választási lehetőségek nélkül, a történelemnek kiszolgáltatva kell túlélni. Ez kinek jobban, kinek kevésbé sikerült, akárcsak a könyvben megismert újoncoknak.
Történetükbe bevonulásuk idején kapcsolódunk be, és ekkor a jellemükbe is kapunk némi betekintést. A karakterábrázolás azonban nem nyúlik hosszúra, hiszen hiába az eltérő háttér, a nyelvi sokféleség, a katonalétben ezek a különbségek szinte teljesen eltűnnek. Noha a rövid, egymáshoz csak lazán kapcsolódó fejezeteket többféle, a nyomtatott sajtóból ismerős betűtípusokkal szedték, a négy „főhős” laktanyabeli tapasztalatai teljesen felcserélhetők. Ezt az alaktalanságot a dátumokból álló fejezetcímek sem oldják.
Később bepillantunk a teljesen értelmetlen laktanyai mindennapokba, amelyben mondvacsinált, már-már röhejes feladatokkal próbálják kitölteni a szolgálatosok idejét, akiknek az az egyetlen vágyuk, hogy a radar alatt maradjanak, és minél előbb letöltsék az idejüket. A tétlen várakozás irracionális voltára Ceaușescu végtelen szónoklatai, a szövegbe beszúrt propagandacikkek is ráerősítenek, amelyek a román kommunista párt nagyszerű teljesítményéről, a nem létező prosperitásról és a nép egyre nagyobb jólétéről zengenek.
Ebbe a hamis, megváltoztathatatlannak hitt állapotba robban be a forradalom. A kiskatonák hirtelen a csatatéren találják magukat, pedig sem a kiképzésük, sem a felszerelésük nem teszi őket alkalmassá a harcra. Vezetőik sincsenek jobb helyzetben: ugyanannyira kiszolgáltatottak, mint a beosztottjaik, és nekik sincsenek hiteles információik. Senki sem tudja, melyik oldalra kellene állnia és ki az ellenség, ha egyáltalán van. A korábbi fegyelemnek ezért teljesen vége, a felfokozott, kaotikus helyzetben a katonák olykor már egymást lövik.
A szürrealisztikus események közepette van, aki katatón, pszichotikus állapotba kerül, a másik értelmetlen halált hal, míg mások viszonylag sértetlenül és ép ésszel túlélik a harcokat. Hogy melyik sors kinek jut, az nem a karakterjegyeknek, csupán a szerencsének, a véletleneknek köszönhető. A forradalmat követő történésekre már nem tér ki a szöveg, bár a záró technikai fegyverleírással újabb konfliktusok lehetőségét lebegteti meg a szerző.
A könyv személytelen, távolságtartó narratívája nem megy az élvezhetőség rovására, bár az biztos, hogy teljesen más érzelmeket generál egy hazai és egy romániai olvasóban, hiszen ott – ha máshogy nem, hát családtagjai révén – szinte mindenki érintetté vált a forradalomban. A Sortűzben felvillantott abszurd helyzetek, kényszerű szituációk, kiszámíthatatlan történések és pszichés hatásaik sajnos ma is kényelmetlenül ismerősek és univerzálisak, ezért bárki számára bátran ajánlható ez a karcsú, egy délután alatt elolvasható kisregény. Hátha legalább mi, Király Farkas olvasói tanulunk valamennyit a történelemből.
Nyitókép: Shutterstock/Zef Art
