Egy francia diplomata mesél a művészet helyzetéről a hidegháború legkeményebb éveiben

Bár vannak a kiállításnak képzőművészeti vonatkozásai, de ugyanolyan fajsúlyos a történelem, némiképp fontos az irodalom is, ráadásul egy olyan karakter van a fókuszban, akit Magyarországon még mindig kevesen ismernek. Hogyan merült fel a kiállítás ötlete?

Árvai Mária: Bár elsőre szokatlannak tűnhet a múzeum témaválasztása, mégsem előzmények nélküli. 2019-ben a Fővárosi Képtárban valósult meg egy kiállítás, amely Barta Lajos szobrász 1950-es évekbeli művészeti túlélési stratégiáira koncentrált. A kiállítás egyik kurátoraként az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásaim során találkoztam Guy Turbet-Delof alakjával. Nem sokkal később már a hidegháború és a francia–magyar kapcsolatok szélesebb történeti-politikai kontextusában is felmerült Turbet-Delof magyarországi tevékenysége A nagy könyvlopás című kiállítás összeállítása  során.

Ennek keretében az egykori kultúrdiplomata lányával, Christine Turbet-Deloffal is felvettem a kapcsolatot, aki 2022-ben a gyűjteménynek ajándékozta az egykor édesapja tulajdonában lévő tárgyakat, melyekre a mostani kiállítás is épül.

Később Fábián Blanka is csatlakozott a projekthez, vele közösen dolgoztuk fel a másik jelentős dokumentumanyagot, azokat az iratokat, amelyek a Francia Külügyminisztérium levéltárába kerültek. Ugyanakkor nem csak elsődleges forrásokból dolgoztunk. Guy Turbet-Delof a magyar történészek körében nem ismeretlen, 1956-ban vezetett és később, 1996-ban kiadott naplójának köszönhetően. Mi azonban egy másik területre, a képzőművészetre fókuszáltunk, és kapcsolatrendszerének feltárása révén szeretnénk rávilágítani a kultúra és a művészet helyzetére a hidegháború legkeményebb éveiben.

Könnyű volt az anyagot térben installálni?

Á. M.: Korán eldöntöttük, hogy a kiállítás rendezőelvét azok a különböző nézőpontok adják majd, amelyeken keresztül megismertük Turbet-Delof tevékenységét. Így adódott, hogy szerepeljen a francia diplomácia perspektívája és a magyar politikai rendőrség ellenséges álláspontja, valamint Turbet-Delof személyes – irodalom és saját világnézete által meghatározott – nézőpontja. Alakját igyekeztünk úgy is felrajzolni, ahogyan a vele kapcsolatba kerülő művészek láthatták, s végül magyarországi életének egy egészen közeli, személyes aspektusát is bemutatjuk a lánya visszaemlékezésén keresztül. Ezek a különböző nézőpontok mind-mind kijelöltek egy-egy szekciót.

Turbet-Delof védett kommunikációs csatornát, diplomáciai postát is használt. Volt-e tényleges fenyegetettsége?

Fábián Blanka: A diplomata-útlevéllel rendelkezők valóban védettséget élveztek, a határon nem vizsgálhatták át sem csomagjaikat, sem az általuk szállított diplomáciai postát. Mivel saját hazájuk jogrendje alá tartoztak, a magyar rendőrség nem tartóztathatta le őket, nem indíthatott eljárást, csupán kiutasíthatta őket az országból. Guy Turbet-Delofot szerteágazó kapcsolatai, jólértesültsége miatt kiemelt célpontnak tekintette a titkosszolgálat.

Mivel ő maga érinthetetlen volt, ezért magyar munkatársait, alkalmazottait, ismerőseit mint „kémgyanús kapcsolatokat” vitték be kihallgatásra, zsarolták és fenyegették meg, börtönözték be akár több évre. Így a kulturális attasé sokkal kevesebbet kockáztatott. Ez alól kivételt jelentettek a forradalom napjai, amikor az utcákat járta, és a tömegbe vegyült. Jelen volt akkor is, amikor lövések dördültek, és nem riadt vissza a tankoktól sem. Diplomáciai státusza ekkor fizikai védelmet nem jelentett, egy eltévedt golyó őt is eltalálhatta volna.

A munkatársait mint „kémgyanús kapcsolatokat” bevitték kihallgatásokra, zsarolták, bebörtönözték őket. A Francia Intézet tanárát, Barják Jánost 1954 őszén tartóztatták le, a segédkönyvtáros Németh Margitot 1955 tavaszán, az igazgató titkárnőjét, Halkó Marianne-t 1957 decemberében. Hogyan élte meg Turbet-Delof a letartóztatásokat?

F. B.: Barják János letartóztatásakor feltehetően nem volt biztos benne, hogy kollégája ártatlan, vagy valóban érintett-e csempészési ügyekben. Később kémkedésre módosították a vádat, és életfogytiglanra ítélték. Ekkor már minden bizonnyal tudta, hogy mi a magyar szervek valós indítéka. A letartóztatás után Barják Jánosnét beszervezték, 1956 végéig jelentett a diplomatáról és a titkárnőjéről, Halkó Marianne-ról. Barják Jánost a forradalmárok szabadították ki, feleségével Bécsbe emigrált.

A később letartóztatott Németh Margit és Halkó Marianne ártatlanságában meg volt győződve, mindkettőjük esetében a francia diplomáciai képviselet is azonnal reagált, magyarázatot követelve a magyar szervektől. Halkó Marianne fogvatartása diplomáciai vihart kavart, egyértelmű volt, hogy Turbet-Delofról akartak információkat szerezni. A diplomata igyekezett megmozgatni minden szálat a kiszabadításért, de végül csak a távozásával tudta elérni, hogy kollégáját szabadon engedjék.

Részt vett számos magyar műalkotás külföldre juttatásában. Előfordult, hogy egy-egy francia árverésen szerepet játszott az is, hogy ezek az alkotások olyan országból származtak, ahol tombol a megtorlás? Volt, hogy műgyűjtővel hozott össze valakit, vagy éppen kiállítást segített szervezni egy-egy magyar művésznek?

Á. M.: Turbet-Delof Rozsda Endre és Czóbel Béla festményeit juttatta ki az országból. A két művész helyzete nem is lehetett volna eltérőbb. Czóbel Béla közel állt a hivatalos magyar körökhöz, szinte egyedüli művészként évente kapott útlevelet Franciaországba. Párizsban galéria is képviselte, 1956 decemberében pedig egy Budapestre tervezett, de a forradalom miatt meg nem valósult tárlat anyagát vitte magával Párizsba. Majd 1957 tavaszán ismét hazatért.

Amikor 1956 decemberében emigrált, elölről kellett kezdenie Franciaországban a karrierjét. Az újrakezdésben kulcsfontosságú volt Turbet-Delof segítsége, szinte minden korábbi művét a kultúrattasé csempészte ki az országból saját autóján vagy a diplomáciai postán keresztül. A diplomata által menesztett, támogatást kérő leveleknek köszönhette, hogy 1956 februárjában a Galerie Furstenbergben, Simone Collinet, André Breton korábbi felesége rendezett kiállítást műveiből. A meghívón feltüntették, hogy a művész a forradalom menekültje. Ugyanakkor a vásárlásokra ez nem hatott, dicsőség volt a tárlat, de csak eszmei, ekkor ugyanis nem adott el képet.

Turbet-Delof a Magyarországon ellenzékinek nevezhető lépéseit támogatta a francia kormányzat, vagy ezek a gesztusok magánakciók voltak?

F. B.: A diplomáciai képviseletek hivatalosan nem avatkozhattak be a belügyekbe. Bizonyos kereteket betartva azonban a francia diplomáciai követség is kifejezte tiltakozását a forradalom vérbe fojtása ellen, és igyekezett segítséget nyújtani magyar állampolgároknak is. A nyugati követségekkel közösen konvojokat szerveztek, saját családjaik mellett útlevéllel rendelkező magyaroknak is segítettek kijutni, az összegyűjtött információkat is igyekeztek továbbítani az ENSZ-nek.

Nem ezek voltak az egyedüliek, többször tárgyalt például nem hivatalosan magyar szervek képviselőivel, ugyanakkor ezeket többnyire a követ jóváhagyásával tette. Ennek ellenére a francia külügyminisztériumban a tevékenységét különbözőképpen ítélték meg; volt, aki értékelte a kiterjedt kapcsolati hálója révén szerzett információkat, más szerint nemkívánatos volt a túlzott aktivitása és bevonódása a helyi ügyekbe.

Ahhoz képest, hogy irodalmár volt, a képzőművész kapcsolatokra fókuszált. Mi a helyzet a franciául beszélő írókkal, például Illyés Gyulával, Nemes Nagy Ágnessel, velük kereste a kapcsolatot?

Á. M.: A kiállítás nézőpontja nem tükrözi pontosan Turbet-Delof érdeklődését, mivel művészettörténészek vagyunk és a Fővárosi Képtárban kap helyet a kiállítás, így tudatosan a képzőművészetre fókuszáltunk. Turbet-Delof tanulmányainak megfelelően elsősorban az irodalmi színteret követte figyelemmel, s különösen az irodalom, az írók politikai szerepvállalását.

Személyesen ismerte Illyés Gyulát, Nemes Nagy Ágnessel azonban nem volt kapcsolatban. Megfordult a Petőfi Kör gyűlésén, és szoros figyelemmel kísérte az Írószövetség helyzetét. Déry Tibor szerepvállalását és perét is lépésről lépésre követte. Kulturális attaséként azonban a kultúra egészére kellett figyelnie, ezért került kapcsolatba a képzőművészettel is. De az irodalom valójában központi szerepet kapott a tevékenységében, talán egy jövőbeli, irodalomtörténészek által rendezett kiállítás egyszer majd feldolgozza Magyarországon töltött éveinek ezt a szeletét is.

Mi az oka annak, hogy Turbet-Delof a történelmi és kulturális vonatkozásokban is fontos szereplő, mégis kevesen ismerik Magyarországon?

Á. M.: Az 1958-as távozása után egészen a rendszerváltásig a magyar kapcsolatai számára tett szolgálatai elismerésére nem nyílt mód. A forradalmi naplója is csak 1996-ban jelent meg. Emellett bármilyen jelentős is volt tevékenysége, az csak szűk körben fejtett ki hatást. A leglátványosabb eredmény mindenképpen Rozsda Endre párizsi karrierjéhez nyújtott segítsége volt.

Számukra valamiféle titkos híd lehetett Guy Turbet-Delof, az általa hozott anyagok, az eszmecserék egy-egy pillanatra rálátást engedtek a nyugati világra, Párizsra. Azonban ezek a történetek egyesével csak információmorzsák, és együttesen rajzolnak ki valamiféle képet a kulturális attasé működéséről. A célunk pedig az volt, hogy tevékenységének bemutatásán keresztül a hidegháború első évtizedének művészeti közegét, a kulturális életet is közelebb hozzuk, bemutatva eddig nem ismert részleteket és történeteket.

 Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu