Az asszociatív vagy a történetmesélő, klasszikus vonalvezetésű színjátszás áll hozzád közelebb?
Megadatott a pályámon, hogy sokféle színházi produkcióban vehettem részt: mozgásszínházi, musical, opera, abszurd, groteszk, költői és realista darabokban egyaránt. Számtalan kísérleti előadásban is játszottam, sokféle rendezővel találkoztam. Örülök, hogy ennyi lehetőségem volt kipróbálni magam. Nincs bennem elköteleződés egy bizonyos műfaj, stílus vagy színházi forma iránt. A művészszínházi koncepciónak az a része érdekel, amely utakat keres, de ugyanakkor nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól. Nem öncélú, a realitásban gyökerezik, de az ábrázolásban valami különlegességet, a színházművészetre vonatkozóan közérthetően kínál felfedezni valót. Magam is ezzel kísérletezgetem, amikor rendezek.
Ami az útkeresést és a rendezést illeti, most éppen egy monodrámán dolgozol, amit hamarosan bemutatsz, és már évek óta foglalkoztat. A témája a bibliai tízparancsolat. A nyílt próba alapján jó kemény fába vágtad a fejszédet.
Amikor harmincévesen hitre jutottam, az maga volt a klasszikus újjászületés. Nem nevelkedtem vallásos családban. Nem voltunk istentagadók, de nem volt a hétköznapjaink része a vallás, ezért egészen új volt számomra, amikor reformátusként megtértem. Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, és minden, amit korábban iránynak, értéknek, célnak tartottam, más megvilágításba került.
Megfelelő templomot kerestünk a párommal az esküvőnkhöz, és egy újságcikk miatt elmentünk megnézni a pasaréti református templomot. Amikor beléptünk, Cseri Kálmán lelkész prédikált, és egy óra elteltével arra eszméltünk, hogy még mindig ott állunk, és tátott szájjal hallgatjuk. Ez 25 évvel ezelőtt történt. Azóta foglalkoztat az – túl azon, hogy alkalmas és alkalmatlan időben nyíltan beszélek a hitemről –, hogy a színházművészetben is bizonyságot kellene tennem Istenről. Voltak erre irányuló kísérleteim, gondolataim, de rendre elhaltak. Türelmes voltam, és egyszer csak sok-sok imádság után elérkezett a lehetőség.
Miért pont a tízparancsolathoz nyúltál?
Túlzottan nyomasztó lett a korszak, amiben élünk. Járványok, háborúk dúlnak, növekszenek az ezekkel járó társadalmi és gazdasági nehézségek, és közben szétszed bennünket az agresszív politikai, világnézeti kommunikáció, a kultúrharc, a közösségi médiából és az internetről ránk zúduló féktelen, szélsőséges információhalmaz, amit képtelenek vagyunk egészségesen feldolgozni. Szóval úgy vélem, hogy az életünk mindenestül kezd összezavarodni, erősödik az emberekben a félelem, a szorongás. Elvesztettük az iránytűt, elveszett a zsinórmérték, amihez igazodva biztonságosan és kiegyensúlyozottan élhetnénk. Ezért lett világos számomra, hogy vissza kéne nyúlni az alapokhoz, a fundamentumokhoz.
Hívőként a Szentírásban található tízparancsolatra úgy tekintek, mint az Úr alaptörvényeire, amit Isten az élet védelmében adott a választott népének. Meggyőződésem, hogy ezzel a tíz igével a Teremtő az emberiség erkölcsi és kulturális alapjait fektette le, ezért arra gondoltam, hogy ebben a teljesen felfordult és zavaros élethelyzetben, amibe jutottunk, arra van a legnagyobb szükség, hogy visszatérjünk az alapokhoz, Isten törvényéhez, ami eligazít, helyes döntésekre és életútra vezet bennünket. Az, hogy az ember elfordult Istentől, és a maga kezébe vette irányítást, sok bajt, kárt, tragédiát, téves döntést eredményezett. Számomra hitből és szívből fakadó vállalás az, hogy erre felhívjam a figyelmet.
Természetesen fel vagyok rá készülve, hogy azokban, akik megnézik majd ezt az előadást – nem is nevezném monodrámának, hanem inkább személyes előadásnak –, sok kérdés, probléma, ellenvetés merül fel, hiszen a civilizációnk nagyon távol került a tízparancsolat gondolatiságától és magától Istentől is. Mégis az a hitemből fakadó feladatom, hogy ezekről beszéljek. A lényeg az, hogy aki hallja, mit kezd majd vele. Teológiai szakzsargonnal élve: én csak szóróm a magot a földbe, de a növekedést nem én adom. Bízom benne, hogy az Úr mindenkinek a szívében elvégzi azt, amit kell, és az előadásnak lesz hatása a nézők életében.
A művészvilág meglehetősen szabados, amit hívőként nem lehet könnyű tolerálnod. Megragadt bennem a zárt körű próbáról az a parancs, hogy „Isten nevét hiába a szádra ne vedd”. Azóta ügyelek, hogy ne legyen többé a kötőszavaim között, hogy „Jézusom”, jóllehet magam is keresztény vagyok.
Úgy látom, aki az Isten útján jár, és komolyan veszi a hitét, akinek „munkakapcsolata” van Istennel, annak mindegy, hogy az élet mely területén működik, dolgozik, létezik. Lényegtelen, hogy milyen közegben hívő keresztény valaki: a művészvilágban, az egészségügyben vagy az olajiparban. A felállás mindenhol ugyanaz: sokféle ember sokféle hittel, hitetlenséggel, útkereséssel, szabados erkölccsel vagy erkölcstelenséggel él.
A hívő ember számára a tolerancia nem jó fogalom, helyette a szeretet fogalma lép előtérbe.
Tudom-e a környezetemben élőket Isten irántam való szeretetének következtében én is szeretni? Talán érezhető, hogy ez nem tolerancia, ez annál jóval több. És ez nem csak a művészvilágra érvényes. Hála az Úrnak, én már túl vagyok azon, hogy a keresztény hitem vállalása miatt bármiféle szemérmesség vagy félelem legyen bennem. El is hangzik az előadásban, hogy ha az ember egyszerűen, érthetően és hitelesen éli meg az Istenbe vetett hitét, akkor az hat az emberekre. Vagy zavaró lesz másoknak, vagy vonzó.
Felfedeztem például, hogy nemigen káromkodnak a környezetemben, és ha mégis elhangzik egy-egy csúnya szó, akkor hozzáteszik, hogy „bocs, Zoli” (nem mintha tőlem kéne bocsánatot kérni). Jó érzés, hogy olyanok is fordulnak hozzám tanácsért a személyes problémájukkal, akiknek nincsen Isten-kapcsolatuk. Bizalmat kapok, mert hitelesnek látnak. Tudják rólam, hogy hiszek Istenben, és ezért hátha olyan aspektusra tudok rávilágítani az ügyükben, amire más nem. Ez pozitív. Egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélek, vagyis ez nem azt jelenti, hogy prédikátor vagy hittérítő vagyok a környezetemben, aki bibliai kifejezésekkel kommunikál és terheli a környezetében élőket.
A Tízparancsolat című előadásod előtt a Magányos emberek premierje várt rád a Katonában. (Az előadás rendezőjével, Tarnóczi Jakabbal készített interjúnk itt olvasható.)
Gerhart Hauptmann drámájáról van szó, amit Magyarországon még soha nem mutattak be, sőt le sem fordítottak magyarra eddig. Készítettek belőle egy nyersfordítást, és ebből az alapanyagból csináltunk Tarnóczi Jakab rendező vezetésével egy új, modern színdarabot. A nyár folyamán a város különböző pontjain és egy lakásban, megadott témákra improvizációs gyakorlatokat végeztünk, melyeket az alkotók kamerákkal rögzítettek, és a darab eredeti szövegével összegyúrva mai, magyar, kortárs színdarabot kreáltak Varga Zsófia dramaturg részvételével.
Az apát, Csabát játszom benne, Pelsőczy Réka pedig Mártát, a feleségemet, akivel egy tolnai biogazdaság és kecskefarm tulajdonosai vagyunk. A fiunk, aki zeneszerző, élettársi viszonyban él egy lánnyal Horányban, a Szentendrei-szigeten. Nemrég kisbabájuk született, és úgy kezdődik a történet, hogy az unokánk keresztelőjére utazunk hozzájuk.
Azért válaszolok ilyen bonyolultan, mert ez tipikusan egy olyan színdarab, amiről nem lehet egy mondatban elmondani, hogy miről szól. Látszólag egy szokásos családi összejövetelt látunk, azonban szép lassan felszínre kerülnek a mélyben húzódó frusztrációk, feszültségek. Egy barát és a régi szerelme is megjelenik a házban, és lassan minden a feje tetejére áll. Átlagos beszélgetésekből súlyos családi konfliktusok, elfojtások, generációs különbségek jönnek a felszínre, és rendkívül igaz, átélhető életérzések bomlanak ki a sajátos „létezésdráma” során. Jakab nagyon tehetséges rendező és kiváló ember. Azt hiszem, sikerült egy olyan különleges előadást csinálnunk, ami páratlan a mai magyar színházi közegben, és inspirációt, reményt ad a további munkákhoz.
Pelsőczy Rékával legutóbb a Mesteremberekben láttalak együtt játszani. Rettentő szórakoztatóak voltatok, miközben annak az előadásnak is vannak mélyrétegei.
Igen, Rékával mostanában egyre gyakrabban alakítunk egy párt, jól működünk együtt. Abban az előadásban egy rendkívül gazdag, de annál is ellenszenvesebb dán férj vagyok. Fura dolog: ahhoz, hogy egy színész jól tudja végezni a munkáját, muszáj megszeretnie a karaktert, akit alakít, akkor is, ha az egy szörnyeteg. Minden szerepemet ugyanolyan ambíciókkal és szenvedéllyel közelítem meg, szinte soha nincs különbség a hozzáállásomban. Meg kell találnom az adott figura igazságait ahhoz, hogy az hiteles legyen a nézőknek. Ezt a munkát: a bíbelődést a szereppel, a próbát a kollégákkal harminc éve töretlenül szeretem. Az egy másik kérdés, hogy a színdarab, amit próbálok, mennyire áll közel hozzám. Ez változó.
Géczy Andrást is megszeretted? A Tündérkert nem vegytisztán a móriczi regényt követi, de annak sorvezetése alapján készült politikai thriller, ármány-szerelem játszmák sorozata a 17. századi Erdélyben, és te a rosszfiút játszod benne.
Különleges korszak, csodálatos vidék, fordulatos történet, tele izgalmas figurákkal. A két Gábor: Báthory és Bethlen kapcsolata, a török hódoltság, a zsoldos hajdúk, a székelyek, a szászok; a megosztott Erdély törekvései kontra a nyugatra fekvő Magyarország és a délről terjeszkedő török birodalom… A sorozat egy viharvert történelmi időszak erdélyi pillanatképe, amelyben Géczy András főúr Báthory fejedelem kegyeltje, személyes tanácsadója, aki ravaszul keveri a kártyákat.
Amikor anno behívtak a szerep válogatására, és megkaptam a szöveget, azt éreztem, hogy ezt a szerepet most nagyon szeretném eljátszani, mert annyira megfogott. Ritkán fordul elő velem ilyen, mert meglehetősen kritikus vagyok a forgatókönyvekkel. Remekül megírt jelenetet kellett előadnom a válogatón, ami azonnal megtalált. És hála Istennek, meg is kaptam a szerepet. Géczy teljesen más figura, mint én, éppen ezért izgalmas és jó játszani. Úgy lubickolok a szerepben, mint egy kisgyerek a legókockái között. Csodálatos, szinte álomszerű érzés, hogy ötvenéves korom felett megadatott az, hogy egy kosztümös filmben, napsütötte, párás, őszi reggelen, egy gyönyörű erdőszélen, lóháton ülve a „tessék” felszólításra várok, majd karddal az oldalamon, húsz marcona hajdúval a hátam mögött bevágtázhassak egy középkori várba. Ez nagy boldogság egy színész számára. Hálát is adtam érte Istennek.
Negyven fölött jöttél rá, hogy az alkatodhoz, a lelki habitusodhoz a rendezés áll közelebb. Miért érzed így?
Mert sokkal komfortosabban vagyok rendezőként. Amikor rendezek, és az alkotókkal közösen készítünk egy előadást, semmi feszültség, teher, aggodalom, görcs nincs bennem, hanem mindig jóleső, szenvedélyes, kreatív energiákkal létezem és dolgozom. Feltölt és pozitív izgalomban tart az előadás létrehozásával kapcsolatos nehézségek, problémák leküzdése. Felfedeztem, hogy színészként is rendezői aggyal dolgozom; soha nem csak a saját szerepemmel foglalkozom, hanem mindig komplexebben veszek részt a próbákon. Ez persze néha megőrjíti a rendezőket, és olyankor vissza kell fognom magam.
Vannak kollégák, akik számára komfortosabb tevékenység a szereplés, a színjátszás. Nekem ehhez mindig pluszenergiákat kell mozgósítanom, szinte rá kell vennem magam a színészetre. Ahhoz, hogy mutogassam magam, be kell indítanom még egy rakétát. Ugyanez rendezőként fel sem merül bennem. Persze harminc éve színpadon állok, tehát azért nem önerőszakolás az, hogy szerepeljek, szeretem is csinálni, de mégis: ha most lennék pályakezdő, akkor színház- vagy filmrendezőnek mennék.
Anno, gimnazistaként annyira beszippantott a színpad világa, hogy még a színházi lámpák sajátos égett szagát és a fa díszletek, színpaddeszkák illatát is megjegyeztem. Sikereim is voltak a versmondó versenyeken és a gimnáziumi színjátszó szakkörben, így érettségi után nem is volt más opcióm a továbbtanulásra, mint a színművészeti főiskola. Annyira tudatosan készültem rá, hogy a kötelező felvételi anyagokból, versekből, prózákból, monológokból, énekekből komplett előadást csináltam a gimiben.
Elsőre felvettek. Utólag látom, hogy kijelölt út volt. Amikor harmincéves koromban megtértem, akkor felvetődött bennem, hogy a színészet lesz-e továbbra is az utam. Sokat imádkoztam, hogy tisztán lássak, de nem vezetett másfelé az Úr, sőt számos olyan gondolatot, megerősítést kaptam, amelyek megtartottak ezen a pályán.
Fotók: Megafilm/Dombóvári Tamás
