Knyihár Amarilla: Egyszerre éljük át a szépséget és a veszélyeztetettséget

Mindig festőnek készültél, mégis textil szakon indultál. Hogyan kerültél a gobelinszövés közelébe?

Tizennégy éves korom óta egyértelmű volt számomra, hogy festő szeretnék lenni. Amikor 1996-ban végeztem a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában, a vidéki művészeti gimnáziumokban még nem volt önálló képzőművészeti képzés, csak iparművészeti szakok működtek.

Négy éven át főként gobelinszövést tanultunk. Nekem ez eleinte nem volt egyszerű, mert festőként színátmenetekben, tónusokban és foltokban gondolkodtam, a gobelin viszont redukciót és nagyon pontos egyszerűsítést kíván. Akkor még nem gondoltam, hogy évtizedekkel később ennyire közvetlenül visszatérek hozzá.

Mit vittél magaddal ebből a képzésből a festészetbe?

Elsősorban az absztrakciót és a struktúrában való gondolkodást. Egy szőttesnél már a tervezés során el kell döntened, mi az, ami feltétlenül szükséges a képhez, és mit lehet elhagyni. Ez a fajta redukció később a festészetemben is fontossá vált, még akkor is, amikor látszólag nagyon gazdag, organikus felületeket hoztam létre.

A középiskola után viszont egyértelműen a festészet felé mentem tovább. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen festő szakon végeztem, a mesterem Kovács Attila volt. Ő geometrikus absztrakt művész volt, erős konceptuális gondolkodással. Ekkor kezdett igazán foglalkoztatni a transzparencia.

Ez a transzparencia azóta is végigvonul az életműveden. Miért lett ennyire fontos számodra az ablaküveg?

Az ablak egyszerre választja el és kapcsolja össze a külső és a belső teret. Át lehet látni rajta, mégsem semleges: megjelennek rajta fények, árnyékok, tükröződések, szennyeződések, és ezek mind módosítják azt, amit mögötte látunk. Engem kezdettől ez az érzékelési helyzet érdekelt. 

Egy ideig installációkat is készítettem a transzparencia és a tükröződés témájára. Ezek első pillantásra külön útnak tűnhetnek, de ugyanahhoz a kérdéshez kapcsolódtak: hol helyezkedik el a néző, mit érzékel belsőnek és külsőnek, és mennyire bízhat abban, amit lát.

A geometrikus absztrakciót később portrék, majd női aktok váltották fel. Hogyan történt ez a fordulat?

2005 körül kezdtem újra figuratívan festeni. Először portrékkal foglalkoztam, majd megjelentek az aktok, de a transzparencia kérdése ott maradt ezekben a képekben is.

Ahogy korábban ablaküveget festettem, úgy kerültek az alakok később ablak- és kirakattükröződések mögé. Fontos lett, hogy az akt az üvegen belül vagy kívül van-e, és hogy mi, nézők honnan tekintünk rá.

Nőként máshonnan néztél rá a női testre, mint ahogyan azt a művészettörténeti hagyományban megszoktuk?

Igen, ez egy fontos felismerés volt. A női akt történetét hosszú időn át alapvetően a férfitekintet formálta. Én nem külső szemlélőként akartam nézni a női testet, hanem olyan valakiként, aki maga is ismeri és átéli ezt a testi helyzetet. Az érdekelt, hogyan válhat a látás résztvevőjévé az alak, és hogyan bizonytalanodhat el közben az, aki néz.

Miért tűnt el később az emberalak a képeidről?

Egy idő után úgy éreztem, hogy a reális figurális ábrázolás túlságosan bekorlátoz. Szükségem volt arra, hogy újra felszabadultabban, organikusabb és absztraktabb módon fessek. 2014 körül fordultam határozottabban a természet felé. Először a víztükröződések kezdtek érdekelni. Tulajdonképpen ugyanazt a problémát vittem tovább, amelyet korábban az ablaküveg jelentett, csak sokkal szabadabb festői közegben. 

A mostani képeid konkrét tájakból indulnak ki, vagy inkább belső, érzelmi tájak?

Mindkettő igaz rájuk. Az egyetemen teljesen elképzelt, belső tájakat festettem. Most rengeteget fotózom Szentendrén, főleg a Papsziget környékén, és sokszor ezekből a felvételekből indulok ki. A fotó azonban csak kompozíciós és szerkezeti támpont. Nem az érdekel, hogy pontosan lemásoljam, mi hol volt. Sokkal fontosabb, milyen érzelmi állapotban találkoztam azzal a tájjal.

A természethez való viszonyodnak van egy ökofeminista olvasata is. Közel áll hozzád ez a megközelítés?

Igen, amennyiben abból indul ki, hogy a természet nem valami tőlünk független, kívülálló dolog. Élő közegként érzékelem, amelynek én is része vagyok. Közben a táj számomra valóban csak kiindulópont. A festői gesztus, a színek és a különböző faktúrák találkozása olyan többletet adhat a képnek, amelyet a valóság egyszerű visszaadása nem tudna létrehozni.

A festményeiden egyszerre érezhető az impresszionizmus, a plein air tájképfestészet és az absztrakt expresszionizmus hatása. Melyik hagyomány áll hozzád a legközelebb?

Az impresszionizmust nagyon szeretem. Engem is a természet változó arca, a pillanatnyiság és a megfoghatatlan megragadása érdekel. Az absztrakt expresszionizmus más okból fontos. Ott a festés pillanatnyi megélése, az érzelmek közvetlen kifejezése és a tudatalatti előhívásának lehetősége vonz. 

Nálad hogyan találkozik a véletlen és a tudatos képépítés?

A festéket csorgatom, fröcskölöm, hagyom folyni a felületen. Ezek a mozdulatok sok váratlan formát hoznak létre. A véletlen azonban csak az első lépés. Utána figyelem, mi jelent meg, és elkezdem alakítani, irányítani a struktúrát. A gesztusfestészetben nem önmagában a folt vagy a látványos mozdulat érdekel. Az izgat, hogy spontán módon hogyan tud létrejönni egy természeti rendszer.

A legújabb munkáidban a textil több évtized után konkrét médiumként is visszatért. Mi indította el ezt a folyamatot?

Az foglalkoztatott, hogyan lehet egyetlen munkában megmutatni a természethez fűződő viszonyunk ellentmondását. Kimegyünk a tájba, feltölt bennünket a szépsége, közben pontosan tudjuk, hogy egyre közelebb kerültünk a pusztulásához. 

A tömörített hulladék látványa viszont nagyon erősen hatott rám. Elkezdett érdekelni, hogyan válhat ez a felhalmozódott, idegen anyag a festmény részévé úgy, hogy ne egyszerű kollázs vagy applikáció legyen. Olyan eljárást kerestem, amely a saját történetemből és a saját festészetemből következik, olyan technikát, amely megfelelően, tartósan rögzít, sűrít. Ekkor jutottam vissza a szövéshez.

Hogyan épül fel a Madárdal, ez a festmény és szőttes határán álló munka?

A szövés azért bizonyult alkalmasnak, mert egyszerre tud színfoltokat, átmeneteket és organikus struktúrát létrehozni, ráadásul rendkívül erősen összetartja az anyagot. A munka középső részében körülbelül tizenöt-húsz kilogramm műanyag háztartási hulladék sűrűsödik egy nagyjából egy centiméter vastag szövetbe.

A két szélső olajfestmény színét és formavilágát folytattam a szőttesben, ezért távolról nézve a tekintet szinte akadálytalanul halad át egyik mezőből a másikba. Ahogy közelebb lépünk, észrevesszük, hogy középen valami megváltozik: a felület plasztikussá válik, majd egészen közelről az is látható, hogy szemétből épül fel.

Pótolja a természet hiányát, miközben nem azonos vele. Csak azt az illúziót kelti, hogy a kép újra egésszé vált. Az, hogy a szőttes nem szabályosan középen helyezkedik el, segít elkerülni a túl tökéletes rendet. 

A munka erősen figyelmeztető, mégsem mond le a szépségről. Miért volt fontos megtartani ezt a kettősséget?

Mert a természethez fűződő tapasztalatunk is ilyen. Egyszerre éljük át a szépségét és a veszélyeztetettségét. Ha a mű csak taszítana, a néző talán nem akarna közel menni hozzá. Engem az érdekelt, mi történik, ha előbb festményként kezdjük nézni, élvezzük a színeit és a felületét, majd kiderül, hogy az a rész, amelyet szépnek láttunk, nem lebomló hulladékból áll. Azt szeretném, ha a néző nemcsak egy szép táj emlékét vinné magával, hanem azt a nyugtalanító kérdést is, hogy mivel próbáljuk majd pótolni mindazt, amit most elveszítünk.

A következő önálló kiállításod tervei szerint a Szentendrei Régi Művésztelepen nyílik. Hogyan képzeled el az anyagot?

A kiállítást Jusztusz Noémi kurálja majd, és szeretném, ha egy határozottan szentendrei, természeti anyag állna össze. A 2014 óta készült sorozataim festőileg elég egységesek, fontosnak érzem, hogy néhány erős művön keresztül világosan kirajzolódjon a jelenlegi festői gondolkodásom. A kurátor rendezéseiben éppen azt szeretem, hogy nem akar mindent feltenni a falra. Kevés műből is pontosan meg tudja mutatni egy alkotó karakterét.

A kiállítótér két fő fala lehetőséget ad arra, hogy a monumentális munkák valóban érvényesüljenek, és ne kelljen túl sok képet egymás mellé tenni. A természeti sorozatok mellett a most formálódó, ökológiai kérdésekkel foglalkozó munkák is megjelennek majd. Ennek az anyagnak még az elején járok, a kiállítást sem lezárásnak tekintem. Inkább annak a folyamatnak egy pillanatát szeretném megmutatni, amelyben a táj szépsége mellé egyre erősebben belép a veszteség és az emberi felelősség tapasztalata.

Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu