Mindentől távol, de Istenhez közel

Igazság nincs, „növekedés van és elmúlás” – írja Kollár-Klemencz László a nemrég megjelent, Anyám tenyere című regényében. Az író a korábban még Vad munkacímmel ellátott könyvében az ember és a természet kapcsolatát kutatja, ahol az igazság – ha létezik egyáltalán olyan – megbújik a fák lombjai mögött, s helyette olyan állapotokkal, olyan érzelmi kavalkádokkal találkozhatunk, amelyekkel addig talán még sohasem vagy csak nagyon ritkán.

Több helyen írják, hogy Kollár-Klemencz László legújabb könyvében egy remete a központi figura. A regény elolvasása után viszont azt mondhatnánk, nem Pomuk, a remete, nem a vadászok, s még csak nem is a természet az, ami köré épül a szövegtest, sokkal inkább: Isten és a benne való hit alakítja a történetet. Persze azt Kollár-Klemencz is tudja, az Úr és a hit kérdéseihez hozzájárul mindaz, amit a könyvében is megjelenít: az emberek és az állatok, illetve a pogány közösség és a keresztény nép közötti kapcsolat, az élővilág és a vad fogalmakkal meghatározott „kint” és a vadászkastély „bent”-je.

A tágan értelmezett középkorban, a Kékesben, a Pilis hegyei és tisztásai között játszódó krónikában a szerző egy – a családját, feleségét és gyermekét elveszítő – remete és egy lóról leesett leány között kialakult kapcsolatot mutat be, s teszi mindezt úgy, hogy közben megismerkedünk azzal a természettel, ami ugyan rombolni is tud, ám sokkal inkább éltet és tükröz. Hiszen Kollár-Klemencz a könyvében egy olyan fiktív világot teremt, amelyben az állatok és emberek között szövetségek köttetnek, amelyeket (persze) az ember árul el hamarabb, s ahol a farkasok és szarvastehenek

„szelíden születnek […], nincs mit megszelídíteni rajtuk, s csak azért menekülnek az ember elől, mert mi nem vagyunk szelídek, félelemmel kísérik vadságunkat.”

Ebben a világban még szoros és kölcsönös függőviszonyban áll az ember a természettel.

A remete és a keresztény pap másként tekint az égre, hitük egy s mégis különbözik: Lőrinc atya Jézus gyermekeként él és az evangélium jelenti számára az utat Isten felé, miközben Pomuk a mágikus hitvallása szerint az állatokban, a fákban, a földben keresi és tudja az Urat. S megint más a pogány nép, aki véráldozatain keresztül kapcsolódik a mindenhatóhoz. De a bűnből válhat-e megbocsátás, s így az áldozatból válhat-e isteni kegyelem?

„Ki akarta, hogy feláldozzák a bárányt? Miért kellett áldozni, Isten senkit nem kér, hogy kedvéért bárányt öljenek, Istenem, ez fájdalom nekem, azt hiszik a tudatlanok, hogy ölni kell a szeretetedért, de te soha nem kérted!”

– hangzik el a kulcsgondolat Pomuk fohászkodásában.

A létezés kérdéseit firtató Kollár-Klemencz-könyv talán a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, azért is, mert a szerzője úgy ábrázol egy fiktív világot, ahogyan az ember (és az állat) megéli a saját valóságát – ki-ki, a maga hite szerint.

„Sokat kutattam, de legalább olyan sokat jártam az erdőt, töltöttem időt tisztásokon, csapásokon, hogy közelebb kerülhessek magam is az időtlen természethez” – vallja az író. Ez a fajta megismerési folyamat pedig talán még messzibb utat kínál: „mindentől távol, de Istenhez közel”.

A könyvbemutató részletei elérhetők itt.