A legizgalmasabb e művek csendje. Csak állunk a képek előtt, amelyeken már minden megtörtént, de még semmi sem kezdődött el, a mozdulatlan tájakon megmerevednek a pillanatok, hiányok képződnek, tátongó ürességek, amelyeket saját emlékeinkkel töltünk fel. Meditációra és kontemplációra hívnak e festmények, amelyek lelassítanak, arra késztetnek, hogy megálljunk, vegyünk egy nagy levegőt, és elmerengjünk a léttel szembesülve.
A szemlélődés gyönyöréből táplálkozó kompozíciók ezek. Olvashatók a művész belső tájaiként, ugyanakkor tükrök is, amelyekben megláthatjuk magunkat. És bár ember nélküli tájakra nyílik kilátás előttünk, a képek mégis rólunk szólnak, önmagunk megismerését segítik, ahogy a kiállítás kísérőszövegében olvassuk is: „Metaforikus címadásai (Splendor Solis, Ontogenezis, Részesülés a létben, Napváros, Magasból épülő város) arra a metafizikai hagyományra utalnak, amely meghatározza gondolkodását, szemléletmódját és végső soron festészetét is. Ez a hagyomány nemcsak tud az ember feltétlenségéről, hanem a végső valóságot és önmagunk megismerését is a jelenségek, a természet rejtett arcának és maga az érzékelő szemlélésén keresztül tartja lehetségesnek.”
Ezek a festmények bizonyos értelemben klasszikus tájképekként is olvashatók, amelyek a nyugati festészeti hagyományból táplálkoznak. Hegyi látképek, végtelen tájak, amelyek a kanti értelemben vett fenséges fogalmát juttatják eszünkbe. Ugyanakkor a letisztult, világos vidékek líraiságuk folytán belső, érzelmi térképek is, amelyekre rávetülnek a városi sziluettek. Pontosabban ezek megtörik a természeti tájakat, kiszakítanak belőlük egy darabot, hiányossá téve őket, miközben maguk is az ürességet hordozzák magukban. Nincsenek kapaszkodóink, mert a látképnek csupán a körvonala látszódik.
Mintha újabb réteg kerülne a kompozícióra, de valójában kivágatról van szó, amely megidézi a japán festészeti hagyományokat, a fametszetek vizualitását is eszünkbe juttatva. Arról is szól ez, ahogy az ember kiszakítja magának a teret, birtokba veszi a természetet, elvesz, kimetsz, foglal, kisajátít. Ez az egyébként erőszakosnak gondolt gesztus Kondor képein mindenfelé agressziótól mentesen jelenik meg, s a szemlélődésen keresztül válik világossá. A háborítatlan természet és az épített környezet viszonya jelenik itt meg, és bár a kiszakítás elvételt jelent, e kompozíciókon létrejön a harmónia a hegyi látkép és az urbánus környezet között. Összeolvadást, kapcsolatot érzünk a kétféle minőségű helyszín között, sőt olykor úgy tűnik, a városi sziluett csupán árnyékként vetül rá a környezetre. A festőien megalkotott hegyek izgalmas ellenpontot képeznek a higgadt, kimért városi tájképpel.
A sziluettek általában horizontálisan húzódnak a képeken, a kiállítás két legnagyobb műve azonban a vertikalitás mentén szerveződik. Az egyiken függőleges metszések „vágják szét” a tájat, s három táblaképből áll össze a látvány, a másikon pedig a tükröződés játéka kelt vertikális hatást. Mindez azonban metaforikusan is értelmezhető: a világ ezeken a műveken nem lineárisan bejárható tér, hanem alsó és felső dimenziókból, lentből és fentből tevődik össze.
Elgondolkodtatók azok a kompozíciók is, amelyeket a kitáruló ajtók látványa szervez. A galériába lépve egy olyan mű fogad, amelyen az ürességbe, a csendbe, a semmibe nyíló ajtó látható, a látogatót is beljebb invitálva, míg vele szemközt belső térből tekintünk kifelé, így ez az alkotás a búcsú gesztusaként is felfogható.
Fotó: Asszonyi Eszter / Resident Art
