Könyv a Kádár-korszak könnyűzenei életéről

„A hazai könnyűzenei élet emlékezetes időszaka volt a Kádár-rendszer, amikor a pártállam felülről igyekezett kordában tartani a fiatalok által olyannyira kedvelt stílusokat, a beatet, a rockot, a diszkót, majd a nyolcvanas években az új hullámot, a punkot és még számos irányzatot” – írja a kötet előszavában a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos főmunkatársa, a korszak szakértője, aki az elmúlt tíz évben számos könyvet írt már a témában.

A mostani kötet a Magyar Nemzet című napilapban 2020 és 2023 között publikált cikksorozat darabjain alapul. Külön fejezetet kapott a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) létrejöttének története, benne „a botfülű popcézárnak” nevezett Erdős Péterrel, aki 1968-ban jogtanácsosként és sajtóosztály-vezetőként indult a monopolcégnél, és erre alapozva alakította ki hatalmát és klientúráját.

Olyan aprónak nem nevezhető részlet is kiderül a kötetből az MHV-ról, hogy induláskor mindössze tizenöt alkalmazottja volt, és kezdetben semmiféle lemezgyártó berendezés nem állt a rendelkezésükre, így 1959-ig a Szovjetunióban nyomták valamennyi magyar lemezt. A könyv leírja a dorogi lemezgyár alapításának körülményeit, felidézve Petrovics Emil országgyűlési képviselő, komolyzeneszerző 1972-es parlamenti interpellációját. Petrovics arról beszélt a Házban, hogy a Villamosszigetelő és Műanyaggyár ugyan jelentős, több milliós haszonra tett szert a hanglemezgyártásból, azt nem adta át az MHV-nak. „Azt mégsem várhatja senki, és nyilván önök sem várják, hogy zeneművészetünk tartsa el a kohó- és gépipart”.

Számos zenekar és előadó karrierjeinek indulásába is visszarepít a könyv, előkerülnek mások mellett Radics Béla, az LGT, a P. Box és Révész Sándor pályafutásának fontosabb pillanatai. Csatári Bence korabeli lemezkritikákhoz is visszanyúl, így olvashatunk az első magyar beatnagylemez, az Ezek a fiatalok című film 1967-es film zenéje, az Omega Nem tudom a neved, Szörényi Levente betiltott borítójú Hazatérés című szólóalbuma fogadtatásáról, vagy a Hungaria Rock and roll party-járól, amely két év alatt eljutott a 600 ezer eladott példányig. Az Országos Rendező Irodáról megtudhatjuk egyebek mellett, hogy 1965-ben több, mint háromezer műsorengedélyt adtak ki, ami azt jelenti, hogy majdnem minden településen volt átlagosan egy könnyűzenei koncert egy év alatt.

 Számos érdekesség olvasható a könyvben az Interkoncertről, amely a magyar zene exportjával és a külföldi muzsika importjával foglalkozott. A szervezetnek egy, a kulturális tárcának írt jelentésükből például kiderül, hogy a hetvenes évek elején a magyar tánczenei együttesek nyugat-németországi fellépéseiből csaknem tízszer annyi nyereség származott, mint ugyaninnen az összes komolyzenei műfaj hangversenyeiből együttvéve.

A legendás koncertek és helyszínek című fejezetben a szerző arról a koncertről is ír, amelyen először zenélt Magyarországon igazán nagy külföldi sztár. Megtudhatjuk azt is, hogy Louis Armstrong 1965-ös Népstadionban tartott estje előtt és után egyaránt lebénult a tömegközlekedés, miután az illetékes hatóságok nem készültek fel a csaknem 90 ezres nézőszámra. A közlekedési vállalat szerint túl későn volt a koncert, ezért azt kellett volna a buszsofőrök munkaidejéhez igazítani.

Kevéssé ismert részletek derülnek ki az 1973-as diósgyőri rockfesztiválról, a Hajógyári-szigeten 1980-ban tartott „fekete bárányok” fesztiválról, az afrikai éhezőket segítő, a nemzetközi Live Aid-hez csatlakozó, az 1985 decemberében mintegy kétszáz zenész részvételével lezajlott budapesti segélykoncertről. A könyvet a rendszerváltás könnyűzenei vonatkozásai zárják, felidézve többek között az MHV monopóliumának elvesztésének körülményeit, valamint a korszak meghatározó lemezeit és koncertjeit.

A Hangadók és hangfogók – A kádári-aczéli könnyűzenei politika alul- és felülnézetből című kötet megjelenését az NKA, illetve a Hangfoglaló Program egyaránt támogatta.