Emlékszel még, milyen volt elveszni benne?

A természetbe való visszavágyódás, az azzal való újrakapcsolódás mint eszme legelőször a 19. században, a romantika korában jelent meg az ipari forradalomra adott reflexióként. Amikor az ember felismerte, hogy a technológiai haladás és a modernizáció következményeként fokozatosan elidegenedik a természetes környezetétől, akkor azonnal el is kezdett vágyódni az érintetlen természet iránt, kereste az azzal való harmonikus újrakapcsolódás lehetőségét, és próbálta az elveszett egyensúlyt visszaszerezni. Nagyon izgalmas az, ahogy ez a hullám időről időre új lendületet vesz, nem véletlen, hogy a mostani felgyorsult korban, amikor mindenhonnan ömlik ránk az információ, a képernyők előtt éljük az életünket és az AI-jal kommunikálunk, megint újjáéled a természettel való harmonikus együttélés vágya. A Molnár Ani Galériában látható Longing for Gaia kiállítás, ami Körei Sándor és Ernszt András műveiből válogat, szintén erre a trendre reflektál.

A Farkas Tiffany által kurált tárlat kontemplatív élményt kínál a néző számára, olyan teret rajzol ki, amelyben a természetbe vetettség érzékiségéhez és misztikumához kerülhetünk közelebb. Van ezekben a művekben, mind a szobrokban, mind a festményekben egyfajta sejtelmes ködösség, titokzatosság, erotikus töltetük tagadhatatlan. Vágyat ébresztenek, felélesztik az érzékeinket, szinte kívánjuk, hogy megérintsük ezeket a felületeket, valamint, hogy belépjünk a képtáblák vagy az üvegfalak által kirajzolt univerzumokba, amelyek esztétikumuk, vizuális gazdagságuk folytán annyira hívogatók.

Milan Kundera mondta, hogy „Az ember mindig arra vágyik a legjobban, ami távolodik tőle...”, ha eme idézet tükrében közelítünk ezekhez a művekhez, akkor az érintetlen, buja és szenzuális világok iránti áhítat képei ezek. Ugyanakkor az önmagáért való szépség iránti igényünkről is mesélnek. Arról, hogy ebben a felgyorsult világban alig találunk rá arra az esztétikumra, amely a befogadót kiszakítja a dolgok mindennapi szemléletéből és egy olyan kontemplatív állapotba vonja, ahol elmerenghet saját létezésén. Körei szobraiban és Ernszt festményeiben a kanti értelemben vett szépségeszmény (szép az, ami érdek nélkül tetszik) ölt testet, miközben mindkettejüknél megjelenik egyfajta transzcendens jelleg is.

Ernszt András kompozícióinak puha derengése légies és fesztelen érzeteket kelt: a fátyolos, festői felületekből azonban előtűnnek konkrét növényi motívumok, amelyek a térbeliség látszatát hordozzák magukban. A sűrű rétegzettség mélységet kölcsönöz a kompozícióknak, ugyanakkor ezekben a művekben az elrejtés-megmutatás játéka is jelen van. Ez a sejtelmes kifürkészhetetlenség Körei szobraiban is megjelenik, főleg azoknál, amelyeknél a savmart felületek homálya rejti a növényi motívumokat. Ahogy a kurátor írja: „A homály mögé belátni kívánó emberben erős vágy ébred a megismerhetetlenség iránt: Gaia, a természet misztériuma és a vele való kapcsolódás iránt.”

És bár alapvetően mindkettejük munkáin a természet csendessége és mozdulatlansága ölt testet, mégis: mind Ernszt képeiben, mind Körei szobraiban ott van valami emberi is. A festményeken a festőkéssel expresszíven felhordott gesztusok a megzabolázhatatlan természet metaforáiként olvashatók, azonban ezekből kitűnnek a szabályos mintázatok, az éles kontúrokkal körülhatárolt konkrét növényi részek, amelyek nemcsak a természetben megjelenő szabályszerűségre mutatnak rá, hanem a nyomhagyás motívumán keresztül arra az elemi emberi ösztönre, ami kényszeresen igyekszik mindent szabályos struktúrákba rendezni. Körei szobrai esetében talán még konkrétabban érhető tetten az emberi beavatkozás: a szabályos rekeszekbe zárt vagy szorított száraz virágok szintén az ember rendszerezési igényét juttatják eszünkbe, azt, hogy ösztönösen kategorizálunk és rendszerezünk annak érdekében, hogy az organikus, burjánzó létezés értelmezhetővé váljon a számunkra. A struktúrákba szorítás egyszerre ad lehetőséget a megőrzésre, a konzerválásra, ugyanakkor a természetet ki is szakítja a saját kontextusából és alárendeli egy antropocentrikus interpretációnak.

Körei szobrai memento moriként saját mulandóságunkra is folytonosan emlékeztetnek: a száraz virágok már önmagukban is a halált juttatják eszünkbe, amelyre a keretek közé szorítás csak még inkább ráerősít. Ernszt esetében pedig inkább azt érzem, mintha ezek a festmények a természet végtelenségét és örökkévalóságát húznák alá, ami pedig azonnal eszünkbe juttatja a saját mulandóságunkat: míg a körülöttünk levő természet folyamatosan élő és változó világ, addig az emberi lét véges és halandó. Így e kiállítás tulajdonképpen a természettel való újrakapcsolódás fontosságát hirdeti, miközben érzékiségén keresztül saját esendőségünkre is ráébreszt.

A kiállítás február 1-jéig látogatható.