Mindenekelőtt a „történelmi hitelességről”. Nem tudom, ki csavarodott rá elsőként az ennek követelményét hangoztató mantrára, de aztán rengetegen kedvet kaptak hozzá, pedig semmi alapja nincs. Játékfilmtől még csak elvárni sem lehet ilyesmit – de az úgynevezett dokumentumfilmek is legfeljebb marketingfogásként próbálkoznak a hitelességük hangoztatásával, hogy elkerülhetetlen szubjektivitásukat, „mesejellegüket” palástolják.
Törődjünk bele, hogy soha egyetlen történelmi személyiséget sem fogunk „objektív valójában” megismerni.
Már a kortársaik sem voltak, lehettek erre képesek, csak elméleteik és történeteik voltak róluk. A tudomány, hiába az objektivitáseszménye, ha az emberről van szó, legfeljebb olyasféle „objektivitással” képes szolgálni, mint a rettenetes Body Worlds kiállítás (itt írtunk róla), amely minden tisztességtudást és kegyeletet félretéve egykor gyermeket váró (!), boldogságra vágyó, terveket szövő és álmodozó embereket degradál kiállítási tárgyakká, szolgáltat ki mindenestül illetéktelen tekinteteknek, azt sugallva, hogy ezzel az embertelenséggel tökéletesen végére járt létezésünk titkának.
Ez azt a sejtésünket igazolja, hogy a tudomány a természetéből fakadóan véti el a lényeget.
Érthetetlen, hogy azt a hamis eszményt hogyan sikerült mégis a többség fejébe vernie, hogy csak az az igaz, ami tudományosan bizonyítható. Meg azt, hogy létezik objektív ismeret, csak még sokat kell az érdekében tennünk. Az objektivitás kiterjesztésével egyre csökken a sajátlagosan emberi számára biztosított tér, vagyis embertelenítő. Mit árul el igazi valónkról egy cétévizsgálat, mennyire hű tükre családi problémáinknak a válóperes bíró vallomásunk nyomán diktafonba mondott összefoglalója? Ezek csak „lemérik, hány kiló egy hattyú”, mint Pilinszky írja.
Ezért akik a Sissi-filmről úgy nyilatkoznak, hogy nem elég objektív, azokkal még vitatkozni sem érdemes. Az eddigieken túl azért, mert
ez a film egyszerűen nem Sissiről szól.
Ha ezt már az elején leszögezzük, az mindent sokkal könnyebbé tesz. Marie Kreutzer a történet számos pontján, anakronizmusok sorozatával figyelmeztet erre. Nem egy legenda élettörténetét akarja rekonstruálni, hanem a legenda iránti érdeklődést kihasználva próbálja igazolni alaptételét. Nem Sissinek akar utólag igazságot szolgáltatni, hanem az ő ürügyén a női létezésről és annak a férfivilághoz való viszonyáról beszél. Megengedem, hogy filmje „nyomokban Sissit tartalmaz”, de az, aki összeáll a legókockákból, egy mai nő a múltba helyezve.
Lidérces élményeim egyike volt, amikor egy kollégám annak hallatán szinte fenyegetően lépett fel, hogy a nők évezredes elnyomására hivatkoztam, miután ő a „női Einsteinek és Raffaellók” hiányát emlegetve a lázadás és egy új, női világkorszak víziójának értelmetlensége mellett érvelt. Sok évvel később pedig történt valami hasonlóan félelmetes, amelyben az ellenkező oldalon találtam magamat. Frissen vegánná vált jóbarátom támadt nekem az „állatholokausztban” való részvételem miatt, és amikor figyelmeztettem, hogy a holokauszt szót állatokra vonatkoztatni blaszfémia, azt jövendölte, hogy egyszer ugyanúgy szégyellni fogom húsevő életmódomat, mint az amerikaiak az indiánok lemészárlását, a gyarmatosítók a rabszolgatartást, valamint „a ragadozó fehér férfi” a nők elnyomása és a velük szembeni erőszak világrenddé emelését.
A Fűző valójában erről a letűnőben levő világrendről szól, amelynek a nők csak a kellékei, díszítőelemei voltak, és egyáltalán semmiféle lehetőségük nem adatott az ellenállásra. Magától értetődő volt, hogy engedelmeskedniük kell, hogy nem tényezők, hogy a férfiak dolgába nem szólhatnak bele. Ferenc József, Sissi királyi és császári férje, a hatalmas, de düledező birodalom uralkodója bizonyos mértékig már a maga korában is anakronisztikus jelenség, a dinasztikus uralkodók „utolsó mohikánja” volt, és félreértette a világot, amikor öröknek és változhatatlannak hitte uralmát és annak díszleteit. Korszakhatáron játszódik a film, és ott állunk mi is.
A Fűző teljes története arról szól, annak az igazolását célozza, hogy a férfiak a történelem során „élettel összeegyeztethetetlen” világot tartottak fenn a nők számára, már ha életen nem csupán a szülést, gyereknevelést, engedelmeskedést értjük.
Arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a nőknek a 20. századig semmiféle lehetőségük nem volt önmagukat autonóm lényekként elgondolni, a vágyaikat jogosnak hinni, sőt még csak igazán átérezni sem.
Sissit pedig olyan, a maga korában még nemigen létező lázadóként ábrázolja, aki képes kitekinteni ebből az őt magát is mindenestül meghatározó, folyamatosan megnyomorító világból, és hadat üzenni neki. Nagyon bájos, hogy ennek egyik eszköze számára a magyar nyelv használata és a magyarok iránti szimpátia – érdekes lehet ennek az osztrák optikája. (Talán a lóról hátrafelé nyilazó, veszedelmesen kalandozó törzsi nép emlékképe idéződik fel bennük, amikor egy Sissi-féle lázadó egykori szövetségesként gondolnak ránk? Vagy a kacagányos magyar nemeseknek a Monarchia idején gyakran megtapasztalt önérzetessége és rebellis hajlama magyarázza a dolgot?)
A Fűző egy olyan lázadót mutat be, aki minden úton-módon ki akar keveredni a rá kényszerített szerepből, kötelmek közül.
Elkeseredetten és konok következetességgel rángatja a rádobott pányvát, hogy legalább egy icipici levegőhöz jusson. És ezt méghozzá a rendszer szívében, a császári udvarban teszi, vagyis az oroszlán bajszát ráncigálja. Éppen abban a közegben feszegeti a határokat, ahol a legjobban védik őket. Mert ha itt, éppen itt átjárhatóvá válnának, maga a mintaadó, rendet biztosító központ gyengülne meg végzetesen.
Ez a lázadás nagyon szimpatikus, akárcsak az, aki képviseli. Sissi a hetykesége, pimaszsága, merészsége és humora révén újra meg újra elvakart seb lehet az udvar testén; afféle szemtelen légy, amely, akárhányszor zavarják is el, mindig visszaül a fenséges császári orra. De amit tesz, és amit vele tesznek, legalább annyira megrázó, mint szatirikus. Mert a történet előrehaladtával mind fájdalmasabban válik nyilvánvalóvá, hogy minden kísérlete már kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Hogy az ő esetében minden éppen az ellenkezőjét jelenti, a józan ész pedig felmondja a szolgálatot. Hogy számára az élet: halál, és a halál az egyetlen lehetőség a szabadságra. Mérhetetlenül szenved, és igazán senkire sem számíthat – akire pedig végül mégis (Festetics Máriára, az udvarhölgyére és barátnőjére), az éppen azért segíthet neki, mert alkalmasabb a reprezentatív királynéi szerepre, mint ő, vagyis hézagmentesen illeszkedik abba a rendbe, amelyből Sissi kilóg, és amelyet a szíve mélyéig gyűlöl.
Hogy Sissi nem destruktív, és felelősségteljesen gondolkodik, azt a férjéről való gondoskodása bizonyítja.
Rájön, hogy Ferenc József sem vele, sem általában nem képes más lenni, változni, de együtt sem lehetnek boldogok. Hogy számára a férje világában nincs hely. Az alkotók árnyalt szemléletét bizonyítja, hogy arra is ráébresztenek: a férfiak által uralt világ maguknak a férfiaknak is rossz, és hogy Ferenc József egy személyben zsarnok és áldozat. Értetlenségével, korlátoltságával, Sissi miatti zavarával szembesülve őt is megsajnáljuk, de őt éppen azért, mert a legnagyobb mértékben kompatibilis a korával, annak valamiféle automatája.
A zseniális Vicky Krieps rendkívül nehéz szerepre vállalkozott:
nagyjából mintha marslakót kellene játszania. Extrémnek tűnő személyiséget, bolondot, provokátort, „jó dolgában” szenvelgő, luxusproblémákkal csörtéző, mindenkit idegesítő hisztérikát, aki ezzel együtt a legkedvesebb, legemberibb és legszánandóbb szereplője a filmnek. Olyasvalaki, aki a valóságban nem létezhetett.
Marie Kreutzer lefegyverző bájú, szerencsétlen, idegesítő, végletekig makacs, gyermeki és mégis bölcs Sissije a kis herceg rokona. Csak átutazóban van a Földön.
