Amikor egy olyan nagy alkotóról beszélünk, mint Kosztolányi Dezső, az olvasó természetesen nemcsak a műveire kíváncsi, hanem magára az emberre is. Mennyire engedte meg Kosztolányi, hogy bepillantsunk a személyes világába?
Érdekes kérdés, hogy egyáltalán honnan, milyen megközelítésből lehet jobban megismerni egy alkotót, és ez gyakorlatilag az irodalmi értelmezés két irányát is meghatározza. Egyrészt van az életrajzi megközelítés, másrészt pedig a hermeneutikai, azaz a művek felőli értelmezés. Az utóbbi időben fokozott figyelem irányul az életrajzra. Az életrajz alatt itt nem a tankönyvekből ismert, száraz elbeszélést értem, hanem egy könnyedebb, érdekesebb formában megírt történetet. Egy életrajzi monográfiában pedig mindez komolyabb hangvétellel és igényesebb kidolgozással jelenik meg.
A fennmaradt kéziratokat felesége őrizte egy ideig, majd a Magyar Tudományos Akadémiának adományozta, ahol végül elhelyezték őket. Ezeket részben már kiadták vagy feldolgozták. Természetesen magángyűjtőknél is akadnak még kéziratok, elsősorban levelek, amelyek persze nem tartoztak Kosztolányi hagyatékához, hiszen ő maga küldte őket a címzetteknek. De ritkásan művek kézirata is előkerül magángyűjteményekből. A tárgyi hagyaték azonban sajnos nagyrészt megsemmisült, így a Kosztolányi-könyvtárat ma már csak töredékesen lehet rekonstruálni.
Személyes tárgyai, bútorai gyakorlatilag teljesen elvesztek. Ha azonban az olvasó elsősorban Kosztolányi életére kíváncsi, nincs nehéz helyzetben, hiszen a 20. század első fele már viszonylag jól dokumentált korszaknak számít. Kosztolányi gyakran szerepelt a sajtóban, hiszen híres költőként sokat cikkeztek róla. Beszámoltak utazásairól, felolvasóestjeiről, és ő maga is jól kiszolgálta a sajtót. Ennek köszönhetően nemcsak róla, hanem fiáról, Kosztolányi Ádám gyerekkoráról is számos információ fennmaradt, ami egyben a szülők életére is rávilágít. Mindezek alapján Kosztolányi életpályája nagyrészt rekonstruálható, amit Arany Zsuzsanna meg is tett több száz oldalas monográfiájában.
Gyimesi Emese történész, irodalomkutató szerint az olyan felkapott életművek esetében, mint amilyen a Petőfi Sándoré is, előfordulhat, hogy az azzal kapcsolatos tudásunk nem minden esetben helytálló. Ha Kosztolányira vonatkoztatjuk mindezt, mit gondolsz, mennyire pontos vagy megbízható a róla kialakult kép? Van olyan közismert „tény”, ami a kutatások alapján árnyalásra szorul?
Gyimesi Emese a kultikus megközelítés kritikáját fogalmazza meg, ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy az általunk vizsgált szerzők utóélete több politikai rendszeren is átívelt. Kosztolányiról másként beszéltek a 60-as években, másként a 80-as években, és másként a 2020-as években. És valószínű, hogy az értelmezése a jövőben is változni fog. Amit ma gondolunk róla, csupán egy állomás ebben a folyamatban, hiszen a későbbi kutatók új szempontokat hozhatnak be, vagy eddig ismeretlen dokumentumokat tárhatnak fel.
Életrajzának egyik neurotikus pontja a politikai újságírói tevékenységének kétéves időszaka, amikor egy antiszemita lap munkatársaként morálisan vállalhatatlan cikkeket írt.
Erről hosszú ideig hallgattak, sőt a rendszerváltás után is akadtak a Kosztolányi-kutatásnak olyan meghatározó alakjai, akik azt mondták, hogy jobb lenne ezt az egészet a szőnyeg alá söpörni, mert amiről nem beszélünk, az nem rontja a képet.
Volt tehát egy amolyan retusálási kísérlet egészen az utóbbi évekig. Ma már nyíltan beszélünk róla, és a szövegek is hozzáférhetők, de még mindig nem ismerjük teljes egészében ezt a korszakot. Például a névtelen cikkek egy része továbbra sincs azonosítva, így nem tudjuk pontosan, mi mindent írt ekkor Kosztolányi. Amíg ezt nem látjuk tisztán, addig nehéz határozott kijelentéseket tenni. Egy másik példa erre: 2019-ben megjelent egy könyvem Kosztolányiról, ami az utolsó nagy szerelmével – illetve szerelmeivel – foglalkozik. A kutatás során döbbentem rá, hogy sokkal többet lehet erről mondani, mint eredetileg sejtettem. Kiderült, hogy egy egész könyvet kell szentelni ennek a témának, mert korábban senki sem vizsgálta részletesen, ki volt az a nő, akiért Kosztolányi akár mindent feladott volna.
Vannak tehát fehér foltok, és mindig is lesznek. Sokszor éppen a kutatás során merül fel egy váratlan felismerés: rájövünk, hogy egy kérdést még meg sem vizsgáltunk alaposan.
Jó, hogy említed, hiszen sok helyen olvashatjuk, hogy a halálosan beteg Kosztolányit épp a szerelem vezette vissza a gyógyulás útjára. A szerelmet ekkor viszont nem a feleség, Harmos Ilona, hanem egy Radákovich Mária nevű hölgy jelentette. Mit tudunk róla és a Kosztolányival való viszonyáról?
Ha valaki súlyos beteg, de jókedvű, udvarolni akar, vagy akár fejest ugrana a Dunába egy fiatalabb nő kedvéért, az valóban arra utal, hogy fizikailag és lelkileg is jobban van. Ezt a jelenséget mindannyian ismerjük. Az a cikk, amelyre a munkámban is hivatkozom, Karinthy Frigyes írása, aki leírja, hogy még az orvosok is úgy vélték, barátja állapota javult. Bár orvosi dokumentumokat konkrétan erről nem kerestem, elhiszem Karinthynak, hiszen nyilvánvalóan maga Kosztolányi mesélte ezt neki.
De ki is volt az a nő, akibe Kosztolányi ennyire szerelmes lett? Radákovich Mária nevét ismerjük, egy tisztességes, rendes hölgy volt, akiről azonban sokáig nem voltak életrajzi adataink, csupán annyit tudtunk, hogy Kosztolányi mély érzelmeket táplált iránta. A kutatás során azonban sikerült felkutatni Mária hagyatékát, benne a Kosztolányival kapcsolatos dokumentumokkal, valamint az ő saját életrajzi adatait. Kiderült, hogy végzettsége szerint gyógyszerész volt, bár ezt a hivatást nem igazán gyakorolta. Férje egy horthysta katonatiszt volt, Kosztolányi éppen ezért a viszonyuk idején is tartott tőle. A kutatás során tehát sikerült élettel megtölteni egy addig üres nevet.
Tehát, ha jól értem, Kosztolányi életének ezen része, a Radákovich Máriával való viszonyának története egy viszonylag új kutatásnak az eredménye.
Magáról a viszonyról már régóta tudni lehet, hiszen Kosztolányi felesége is említést tesz róla az 1938-ban megjelent életrajzi könyvében. Ami engem igazán foglalkoztatott, az inkább a nő személye volt, nem csupán a szerelmi kapcsolat.
Volt azonban egy harmadik nő is az életében. Róla mintázta Kosztolányi Édes Annát?
Ez a nő, akit kapcsolatba lehet hozni az Édes Anna című regénnyel, egy Keresztes Erzsébet nevű egykori cseléd volt. Ő volt Bözsi. Bözsi dajka. Az teszi különösen érdekessé, hogy a regényben szereplő Édes Anna cselédkönyve szinte szó szerint megegyezik az övével. Más szóval, ha egyszerűen akarunk fogalmazni, ő volt az Édes Anna címszereplőjének valós modellje. Pontosabban: az egyik modellje. Viszont bizonyosan a legkonkrétabb. Keresztes Erzsébet Kosztolányiék háztartásában dolgozott, rendkívül lelkiismeretes és gondos volt, és már Kosztolányi feleségének korábban említett életrajzi könyvéből is tudható, hogy a szerző gyöngéd érzelmeket táplált iránta.
Sikerült felkutatnom az ő hagyatékát is, benne a Kosztolányival kapcsolatos dokumentumokkal. Ennek köszönhetően ma már átfogóbb képet kapunk róla, és megrajzolhatjuk az élettörténetét, amely egyben a cselédtörténeti kutatásokhoz is kapcsolódik. Egy addig névtelen háztartási alkalmazott most nevet, születési és halálozási dátumot, valamint egy teljes életutat kapott. Hét évig dolgozott a költő családjának háztartásában, és utána sem költözött messzire: mindössze harminc méterre, egy szomszédos házba költözött. A feltárt dokumentumokból pedig egyértelművé vált, hogy Kosztolányi élete végéig tartotta vele a kapcsolatot – nem csupán beszélgetések vagy lelki támogatás formájában, hanem testi kapcsolat is volt közöttük.
Kosztolányi saját feljegyzéseiben írja, hogy amikor rákot diagnosztizáltak nála, tehát amikor szembesült halálos betegségével, nem a feleségének mondta el először, hanem Bözsinek. A találkozás egy szomorú ölelkezéssel zárult – ennek jelentését pedig aligha kell magyaráznunk.
Milyen szerepe volt Kosztolányi feleségének és Radákovich Máriának az író munkásságában? Hiszen egy alkotó életében jelentős lehet, hogy a hozzá közel álló nők milyen hatást gyakorolnak magára az írói életműre. Miközben a cseléd szerepe valamilyen szinten körvonalazható, kevésbé egyértelmű, hogy a feleség és az utolsóként érkező hölgy milyen befolyással volt Kosztolányira ebből a szempontból.
Kosztolányi életében ez a három nő párhuzamosan volt jelen, és ha létezne egy ideális nőalak, amely egy fiktív szereplőben öltene testet, akkor az hármójukból formálódhatott volna meg. Mindegyikük sajátos szerepet töltött be Kosztolányi életében: Ilona a biztonságot és a polgári lét mindennapi stabilitását nyújtotta, ő volt gyermeke anyja, a családi élet biztos pontja. Mária testesítette meg a szenvedélyes, lángoló szerelmet, amely életkedvet és megújulást hozott a költő számára. Bözsi pedig az érzelmi stabilitást jelentette számára, hiszen több mint két évtizeden át, 1915-től kezdve folyamatosan jelen volt az életében, és neki el lehetett mondani olyasmit is, amit Ilonának nem. Ez a három meghatározó nő egyértelműen hatással volt művészetére is: Mária például az utolsó költői korszakában inspirálta, többek között a Szeptemberi áhítat megírásakor, és Viola néven feltűnik novellákban is alakja.
Az Édes Anna önmagáért beszél, a feleség alakja pedig végig jelen van az érett Kosztolányi életművében. De gondoljunk csak az Ilona című versre, amelyben a költő a felesége nevének betűivel játszik el. Ismert és szép költemény, bár nem feltétlenül tekinthető hagyományos értelemben vett szerelmes versnek. De tagadhatatlan, hogy ez sem születhetett volna meg a feleség nélkül. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Ilona szellemi társként is Kosztolányi mellett állt. Ő volt az első, aki meghallgatta, elolvasta a műveit, és nemegyszer segített is neki – nem társszerzőként, hanem inkább meglátásaival, javaslataival.
Ne feledjük, Harmos Ilona maga is író volt: könyve jelent meg már Kosztolányival való megismerkedése előtt, írásai pedig a házasság évei alatt és után is. Kettejük házassága tehát két alkotó ember szövetsége volt, még ha nem is így szoktunk rá gondolni. Nem úgy, mint például a Babits-házasság esetében, ahol az írói szerep Babits feleségénél, Tanner Ilonánál sokkal hangsúlyosabb maradt.
Nem tudom, hogy a 20. századra mennyire változott meg a nők írói megítélése, mert az biztos, hogy a 19. században ez kifejezetten problémás volt. Különösen igaz ez akkor, ha egy jelentős író vagy költő feleségéről van szó – ilyenkor hajlamosak vagyunk, vagy legalábbis a kortársak hajlamosak voltak háttérbe szorítani az ő szerepüket. Ez mennyire alakult át a 20. századra?
Az utóbbi években Magyarországon éppen az ilyen írófeleségek munkásságának újraértékelése zajlik. Egyre inkább felismerjük, hogy nem csupán mellékszereplők voltak, hanem önálló életművük is létezett. Ezzel a témával foglalkozik például Borgos Anna könyve, amely Kosztolányi, Babits és Karinthy feleségeit mutatja be – a háromból kettő maga is alkotó volt. Böhm Aranka pedig nem írt ugyan, mégis, jelentős irodalmi szereplővé vált, többek témájává. Hasonló módon a 19. században is akadnak példák erre: Gyimesi Emese például nemcsak Szendrey Júlia életét tárta fel, hanem az életművét is, bizonyítva ezzel, hogy Júlia alanyi jogon is számottevő volt.
A halál elkerülhetetlen téma, ha Kosztolányi életéről és életművéről van szó. Hogyan változott a költő halálhoz való viszonya az élete során? Van olyan dokumentum vagy mű, ami ezt eddig nem ismert módon mutatja be?
A halál Kosztolányi költészetének egyik központi témája – de nemcsak a verseiben, hanem prózai műveiben is visszatérő motívum. Vendék című novellájában ki is mondatja szereplőjével: nem a halál érdekli, hanem a meghalás. És mivel ilyen meghatározó elem az életművében, az irodalomtudomány részletesen feldolgozta ezt a kérdést.
Már az az alkotás is, amellyel igazán berobbant az irodalmi életbe – bár nem ez volt az első kötete, hanem a harmadik –, A szegény kisgyermek panaszai, szintén egyfajta halálvíziót hordoz. Gondoljunk csak a Mint aki a sínek közé esett című versre. Kosztolányi tehát már fiatal költőként is elköteleződött a téma iránt.
Ez az érdeklődés valószínűleg otthonról eredeztethető. Gyermekkorában nagyon szoros kapcsolatot ápolt unokatestvérével, Csáth Gézával, akinek műveiben szintén központi szerepet játszik a halál. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy mivel együtt nőttek fel, a közös élményvilág mindkettejük alkotásaiban nyomot hagyott. Ugyanakkor Csáth nemcsak íróként, hanem orvosként is ismerte ezt a kérdést, így többféle nézőpontból közelítette meg. Persze az idősödő Kosztolányi értelemszerűen másként viszonyul a halálhoz, mint fiatalabb korában. De erről is sokat írtak már.
Ez a téma azért is különösen érdekes Kosztolányi esetében, mert nála nem csupán arról van szó, hogy irodalmi szempontból talált egy erős és kézzelfogható motívumot, amely végigkísérte az életművét. A halállal kapcsolatos személyes élményei is mélyen összefonódtak ezzel az érdeklődéssel. Felmerül a kérdés, hogy mindez hogyan nyilvánult meg benne magánemberként, amikor nem íróként, hanem hétköznapi emberként szemléljük őt. Gyakran említik róla például, hogy hipochonder volt, ez mennyire helytálló információ?
Nehéz egyértelműen igazolni vagy cáfolni, hiszen leginkább visszaemlékezésekből ismerjük ezt a vélekedést. Van azonban egy ennél érdekesebb összefüggés. Kosztolányi életében meghatározó szerepet játszott a nagyapja, aki egykor Kossuth katonája volt, és a költő többször elmondta, hogy tulajdonképpen a nagyapja nevelte fel, hiszen iskolaigazgató édesapja sokat dolgozott, és nem mindig volt jelen az otthoni életben.
A nagyapa meséi a szabadságharcról, az elnyomásról és a hősiességről rendkívül erősen hatottak rá, gyermekként szinte rajongásig kötődött hozzá. A feljegyzések szerint Kosztolányi pedig kiskorában dadogott – ami önmagában is árulkodó részlet –, ám a nagyapja halálával ez a beszédhiba teljesen megszűnt.
Szőke György írta le a jelenséget: a rajongva szeretett és tisztelt nagyapa túlzott jelenléte olyan súllyal nehezedett a gyermek Kosztolányira, hogy ez pszichoszomatikus tüneteket váltott ki nála, ami a kiváltó ok megszűnésével maga is megszűnt. Sajátos módon ez is mutatja, milyen mély érzelmi hatással volt rá ez a veszteség. A kisgyermekkori lelki folyamatok mélyebb rétegeiben zajlottak le olyan változások, amelyeket a környezete észre sem vett. Ugyanakkor a nagyapa alakja olyan jelentőséggel bírt Kosztolányinál, hogy egész későbbi pályáján és világlátásában is meghatározó viszonyítási pontként maradt meg.
Említetted, hogy a halál témája Kosztolányi életében és műveiben kiemelt szerepet kapott, és ezt az irodalomtörténet is alaposan feltárta már. De mi az, ami kevésbé került előtérbe, pedig szintén fontos lenne az életművében?
Jelenleg is zajlik Kosztolányi Dezső életművének kritikai kiadása. Ez a munka már eddig is sok eredményt hozott, és várhatóan még sok felfedezést tartogat. Egyrészt ismert műveit új összefüggésekbe helyezi, friss értelmezésekkel gazdagítja, és bevonja a kéziratos forrásokat is, amennyiben azok rendelkezésre állnak. Másrészt olyan szövegeket tár fel, amelyek eddig ismeretlenek voltak.
Ha konkrét példát kellene mondani, az egyik legizgalmasabb terület, amely mostanában kerül előtérbe, Kosztolányi publicisztikai munkássága – én ettől várom a legtöbbet. Újabb jelentős, ismeretlen vers vagy prózai mű felbukkanására már kevés az esély, hiszen Kosztolányi a legfontosabb alkotásait maga publikálta, vagy halála után posztumusz kötetekben megjelentették.
A publicisztikai írások viszont eddig erősen hiányosan jelentek meg. Ennek részben szándékos okai voltak – vagyis bizonyos szövegeket kihagytak –, másrészt sok anyagot még nem tártak fel.
Kosztolányi mentalitását ez a sorozat rajzolja meg a leghitelesebben. A kritikai kiadásban ebből eddig az első kötet jelent meg, amely a pályakezdő és a fiatal újságíró munkásságát mutatja be.
Te milyen milyen új kutatásokon dolgozol Kosztolányi életművével kapcsolatban?
Kosztolányitól nem lehet szabadulni. Aki egyszer elköteleződött mellette, aligha tudja abbahagyni. Csaknem huszonöt éve jelent meg róla az első írásom, írtam róla egy-két könyvet, de még mindig izgat, ha lehet így mondani.
Jelenleg egy tanulmányköteten dolgozom, amelyben nagyobb lélegzetű tanulmányok és rövidebb cikkek egyaránt helyet kapnak. Persze ez is életrajzi megközelítésű lesz. Külön hangsúlyt fektetek benne olyan aspektusokra, amelyek a Kosztolányival kapcsolatos irodalmi személyesség kutatásában eddig kevés figyelmet kaptak, és amelyekről eddig legfeljebb részeredmények álltak rendelkezésre.
Nem meglepő módon kiemelten foglalkozni szeretnék Kosztolányi dedikációival, valamint a neki címzett ajánlásokkal, amelyekből részben rekonstruálhatóvá válik a magánkönyvtára.
Tehát akkor elmondhatjuk, hogy bőven ígér még új kutatási eredményeket Kosztolányi életműve?
Egészen biztos vagyok benne, hogy születnek majd új eredmények. Nem csupán friss megközelítésű értelmezések, hanem eddig ismeretlen szövegek is napvilágra kerülhetnek. Ahogyan Márai Sándor az egyik posztumusz Kosztolányi-kötetről az 1940-es években írta – puskázok: „– A halott költő szorgalmasan dolgozik, majdnem azt mondtam: alkotóereje teljében van.” Mert nagy író a halála után is tartogat meglepetéseket.
Ha pedig abból indulunk ki, hogy egy alkotó addig él, amíg olvassák, akkor Kosztolányi azért tartósan itt van köztünk. És újabb kötetekkel rukkol elő.
