Rövidfilmek esetén adódik a kérdés, elég-e tíz-húsz perc egy koherens történet elmesélésére. A válasz természetesen attól függ, mennyire ügyes az alkotó: ha lényegre törően fogalmaz, feszes szerkezetben gondolkozik, és nem akar többet mondani, mint amennyit a keretek megengednek neki, akkor röpke percek alatt is megválthatja a világot. Ám ha túl sokat markol, akkor a kész művet – legyen az bármilyen rövid – unni fogja a néző.
Minél kevesebb ideje van az írónak vagy a rendezőnek elmondani-megmutatni, amit szeretne, annál hangsúlyosabbá válik a kiemelés művészete, a megértés és a hatás szempontjából elengedhetetlen részek kidomborítása, valamint azon részek elhallgatása, amelyek az akció és a párbeszéd résein így is, úgy is átsejlenek. Králl Kevin legújabb rövidfilmjének épp az a legnagyobb erénye, hogy mesterien adagolja és tartja vissza az információt.
Ferenc (Rajkai Zoltán) színész, első filmbemutatójára készül. Igazi díva; türelmetlen, beképzelt és elviselhetetlen – gondolhatnánk, de fokozatosan kiderülő körülményei hamar árnyalni kezdik alakját. Rögtön az első, szállodai jelenetben tudomást szerzünk a friss tragédiáról, édesapja haláláról, amely felkelti gyanúnkat: a férfi állhatatlansága talán a gyász egyfajta megnyilvánulása.
A játékidő nagyját a szállodából a moziba vezető autóút öleli fel. Ferenc sofőrje Róbert (Tóth Károly), aki a számos udvariatlan elhárítás ellenére is próbál érdemi beszélgetést kezdeményezni utasával. Míg a kocsi szűk tere és a sok közelkép eleinte éles kontrasztot képez az elzárkózó Ferenc és az illem határain belül lavírozó Róbert dinamikájával, ahogy előbbi lassan megnyílik utóbbinak, az említett vizuális eszközök is új jelentést kapnak – ily módon intim, bensőséges kamaradrámává avanzsálják a sztorit. A felek közeledését elindító közös pont a filmek szeretete: gyerekkorukban mindkettejüket gyakran vitte moziba édesapjuk. (A kölcsönös szimpátia annak ellenére is megszületik, hogy egyikük olyan klasszikusokat látott, mint az Amadeus, A cápa vagy az Ómen, másikuk pedig a Némó nyomábant és vélhetően hasonló meséket.)
A filmeknél sokkal kényesebb téma az apakérdés. Sofőr és utasa egyaránt sokat beszél édesapjáról, Ferenc elszólásaiból azonban ambivalens szülő-gyerek viszony, illetve egy olyan apa képe rajzolódik ki, aki „flepnisnek” tartotta a fiát, és „csak a moziban tudott kedves lenni vele”; ugyanakkor ha csak egy jegy fért bele a büdzsébe, maga helyett gyermekét fizette be, és még pattogatott kukoricát is vett neki (a margarinos kukorica illata úgy kíséri Ferenc életét, mint Proust madeleine keksze Az eltűnt idő nyomában főhősét). Ilyen háttér nyomán a néző egyre inkább érti, honnan ered Ferenc paradox viszonyulása nevelt fiához. A generációs minta észrevétlenül továbbhagyományozódik, egészen addig, míg az egyszerre gyűlölt és szeretett szülő elvesztése rá nem ébreszti a férfit, hogy az évek folyamán olyan lett, mint saját apja.
Králl filmje happy enddel és a főhős viszonylagos feloldozásával zárul. Ferenc a Tabán mozi előtt bocsánatot kér feleségétől és gyerekeitől (Spilák Klára, Koza Bálint és Koza Róza), majd kihagyja nagy pillanatát, a bemutatót, hogy családjával lehessen, tehát elindul a jobb apává válás útján. Saját és néhai apja egykori rituáléját, a mozit talán felváltja egy újabb, hozzá, vér szerinti lányához és nevelt fiához jobban illő hagyomány. Azt a kérdést viszont, hogy az ambivalens szülő emlékével megbékél-e Ferenc, nyitva hagyja a film, elvégre a premier elszalasztása visszautal a férfi egy korábbi mondatára: „Ott lesz a pofám a vásznon, de akinek igazán kellene, az soha nem fogja látni.” Már sosem kaphatja meg azt az elégtételt, hogy az ember, aki miatt színész lett, és aki beavatta a mozi misztériumába, lássa a sikerét.
