Krasznahorkai egy mondatban
Tizenkét országban élt, több mint húsz könyvet írt, és idén irodalmi Nobel-díjat kapott. Krasznahorkai László életműve előtt most egyetlen, hosszú és hömpölygő mondattal tisztelgünk.
Az a fiú, aki 1954-ben született Gyulán, abban a határ menti kisvárosban, s aki előbb jog-, majd magyar szakos hallgatóként először Szegeden, majd az ELTE-n tanult, hogy aztán bekapcsolódjon a világirodalom nagyjai közé, és akinek hosszan hömpölygő mondatai már fiatalon elkezdték keresni a maguk helyét a papíron, akinek 1977-ben, huszonhárom évesen meg is jelent az első írása Tebenned hittem címmel, akinek első nagy regénye az 1985-ben napvilágot látott Sátántangó lett, egy olyan mű, amely már akkor sem hasonlított semmire, és azóta is csak önmagára (amelyből Tarr Béla 480 perces filmeposzt készített), s amit Az ellenállás melankóliája követett 1989-ben, a megváltatlanság apokaliptikus távlata, amely 1993-ban elnyerte a német Bestenliste-díjat, az – immár bizony – író, már ha van ennek kezdete, de vége bizonyosan nem, aki 1990-ben járt először Kelet-Ázsiában, és ebből az utazásból születtek később a Rombolás és bánat az Ég alatt és Az urgai fogoly című könyvek, miközben megírta a Háború és háború-t is, amelyhez Allen Ginsberg New York-i tanácsai is hozzájárultak, s amelyet 1999-ben adtak ki, s amely egy világvégi hivatali kisember utazása lett egy kéziratért, Európán át, az idő és a nyelv határain túl, ezt követően az író, aki több időt is töltött Japánban — amely élményanyagból megszületett az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003) és a végtelen mondatokból fonódó Seiobo járt odalent (2008) elbeszéléskötet, amelyért fordítójával közösen Brücke Berlin-díjat kapott –, s akinek műveit csak egy még hosszabb mondatban lehetne felsorolni, egészen a múlt évben megjelent, legutóbbi regényéig, melynek címe Zsömle odavan, e három évtized alatt – miközben szinte állandó mozgásban maradt, és tizenkét országban élt hosszabb-rövidebb ideig Franciaországtól Kínáig – sorra születtek az adaptációk Tarr Béla révén, köztük a Werckmeister harmóniák (2000) és A torinói ló (2011), s e pálya 27+1 rangos nemzetközi és hazai díjat, kitüntetést, tagságot és ösztöndíjat hozott el számára, azt a bizonyos plusz egyet pedig kiemelnénk mind közül, hiszen az irodalmi élet talán legrangosabb elismerése, ugyanis az író, aki 2025-ben irodalmi Nobel-díjat érdemelt ki „a lenyűgöző és látnoki műveiért, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”, s akit W. G. Sebald nemes egyszerűséggel csak a „magyar Gogolként” emlegetett – ez az író Krasznahorkai László, aki előtt most – vállalva, hogy a teljesség igénye nélkül – tisztelgünk egy hozzá, hatásához és életművéhez képest rövidke mondattal.
