CiciKrisztus. Nehéz elképzelni ennél hatásvadászabb címet. Pedig Nick Hornby történetének (eredeti címe: NippleJesus; M. Nagy Miklós fordításában itt olvasható) alaphelyzete roppant hétköznapi: van egy 190 centis, százkilós férfi, aki kidobóként dolgozik a Casablanca nevű diszkóban. Ittas „taknyokat” hajigál ki néhány pofon kíséretében, vagy kokósokat fejel le. De nehogy azt higgyük, hogy ő ezt élvezi! Bodor Géza monodráma-átiratának főhőse ez a „biztonsági szakértő”, aki ha bármi lehetne, Tiger Woods lenne, és naphosszat a golflabdákat ütögetné – esetleg cigivel a szájában.
Szóval adott ez a 45 év feletti, semmilyen képzettséggel nem rendelkező fickó, aki egyik éjszaka rádöbben, hogy a zsebkéses vagányok világában az ő bunyóhoz edzett, keménykötésű alkata már édeskevés, így kioszt néhány alkalmi pofont, és odébbáll. Na de milyen lehetőségei vannak? Nem sok, mégis adódik egy munka, amely viszonylag egyszerűnek tűnik: egy kortárs galériába keresnek biztonsági őrt. Ez a történet kiindulópontja. Dave – Ficzere Béla pazar, sallangmentes alakításában – ott áll előttünk a Budapesti Történeti Múzeum kiállítóterében, és meséli az elmúlt napok, hetek történéseit. Bodor Géza meghagyta a történet amerikai miliőjét, mégis érvényesen szól itt, Budapesten is, és nagyon jót tesz neki ez a múzeumi környezet. A helyspecifikus előadásoknak néhány éve komoly felfutása volt Budapesten is, akadt köztük öncélú vállalkozás és zseniális produkció is. Utóbbiak közé tartozik a számomra máig emlékezetes Peer Gynt, amelyet Hegymegi Máté – a Stúdió K csapatával – az egykori kőbányai sörgyár alagútrendszerébe álmodott meg.
A CiciKrisztus esetében a falon lógó, gyakran nonfiguratív alkotások még arra is lehetőséget teremtenek, hogy egy-egy laikus művészeti kérdésnél Ficzere Béla rámutasson például egy El Kazovszkij-képre, hogy akkor ez mi. A történet attól is megkapó, hogy a biztonsági őr pont azokat a kérdéseket meri kimondani, amelyek sokunkban megfogalmazódnak egy-egy kiállítás láttán. Szerencsés esetben az „ilyet én is tudok” közbevetésre már az általános iskolában érvényes választ kapunk valamelyik tanártól, ám a kortárs művészet extremitásai, a lebegő pingponglabdák, videófelvételek, „pacák” sokunkban keltenek zavartságot vagy értetlenséget. Én magam ritkán merem megkérdezni, hogy egy kék – legyünk stílusosak: azúrkék – monokróm festmény miért kaphatta a Piros álom címet, de itt van nekünk Dave, aki az ennél kevésbé bonyolult művészeti kérdéseket is magától értetődően veti fel.
A történet szerint ezt a férfit egy különös kép mellé állítják, amelyen a megfeszített Krisztus látható. Azonban ha közelről megvizsgáljuk az alkotást, kiderül, hogy a fiatal művésznő pornóújságokból kivágott női mellekből rajzolta ki Jézus alakját. Az elfüggönyözött kép felett áll a már említett – ha megbotránkozna, be se menjen – felirat. És itt kezdődik a gyönyörű történet, amelyben egy biztonsági őrt – aki arra sem emlékszik, hogy járt-e már életében múzeumban, vagy csak filmeken látta – megszólít egy alkotás. A kezdeti megrökönyödése egy-két nap alatt rajongássá alakul – ebben közrejátszik a fiatal alkotó csinos, magával ragadó karaktere is –, és a mű legfőbb védelmezőjévé válik. Nem csupán azért talál ki új szabályokat a földön térdeplő, felháborodott imádkozók távoltartására, mert idegesíti a bigott figura, hanem mert egyre inkább személyes küldetésének érzi a „képe” megóvását. Papokkal vitatkozik, értetleneknek magyaráz, előítéletekkel érkezőket igyekszik jobb belátásra bírni – komoly missziót vállal. Mindezt olyan egyszerűen, hétköznapi módon meséli el, hogy szinte az előadás végéig várnunk kell rá, hogy számunkra is világossá váljon: ő itt az egyetlen, aki igazán szereti a művészetet. Nem okoskodik, nem lila ködös magyarázatokkal igyekszik alátámasztani meglátásait, egyszerűen megkapónak találja, hat rá, gondolkodik rajta.
Amikor a múzeum előtti tüntetés és folyamatos tiltakozás másnapján néhányan letépik és megtapossák az alkotást – míg ő egy tojással dobálózó látogatót kísér ki –, összeomlik. Hiszen ő Krisztus arcát látja a földön, egy gyönyörű mű meggyalázását. – Krisztus ott van, ahol megtalálják – summázza a mellek fotóiból készült kollázs lényegét. Egyedül neki fáj mindez, hiszen hamarosan kiderül: az alkotó reménye mindvégig az volt, hogy majd tönkreteszik, és ő diadalmasan tárhatja a világ elé az erről készült biztonsági videófelvételt Intolerancia címmel. Az előadás attól bravúros, hogy a végletekig egyszerű, minimális eszköztárra apellál. Mindössze néhány éles fényváltással ér el erős hatást, a lényege azonban a klasszikus színházi alapvetés: ott áll valaki, aki el akar mesélni nekünk egy történetet. Humorral, szarkazmussal, értetlenséggel, érzelmekkel – őszintén, nyíltan. Ennek egyszerűsége – amelyben a rendező és színész egymásban partnerre talált – végig leköti a figyelmünket, megmosolyogtat és megrendít. A végén mi is elkeseredetten ülünk a hagyma felett, amelyet a képrombolás után a galériában biztonsági őrünkre bíztak, és nem tudunk mást, mint egyetérteni vele, hogy egy hagymán nincs mit gondolkodni.
