Hogyan éled meg a jelenlegi helyzetet?
Próbálok bízni abban, hogy a helyzet, a fizikai elszigeteltség nem atomizálja a társadalmat, és nem fokozza tovább az elidegenedést. Hogy nem fogunk félni egymástól. Hogy a szeretet, a barátság kimutatásának lesznek más formái, még akkor is, ha egy esetleges második hullámtól tartva a karantén után találkozva nem ölelhetjük vagy nem puszilhatjuk majd meg egymást. Azt hiszem, erre már vannak biztató jelek: néhány távolabbi barátommal soha nem beszéltem ennyire gyakran, mint most, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy ha akarnánk sem találkozhatnánk.
De ismeretlen emberek is próbálnak segíteni egymásnak: több taxis ajánlotta például fel a közösségi médiában, hogy ingyen fuvart biztosít egészségügyi dolgozóknak, sokan varrnak ingyen vagy jelképes áron maszkokat, mások időseknek segítenek bevásárolni.
Mi volt a legutóbbi kulturális élményed, amire szívesen emlékszel vissza?
A legutóbbi maradandó kulturális élményem éppen a karanténhoz kötődik – a kifejezetten a járványhelyzet miatt alakult Első Magyar Karanténszínház egyik felolvasószínházi előadása volt: Dennis Kelly kortárs brit drámaíró After the End című művért mutatták be. (Az előadásról itt írtunk – a szerk.)
Kérlek, ajánlj három olyan művet, amit most olvasol vagy nézel!
A járványhelyzetre tekintettel elérhetővé tettek több filmet és könyvet, az elmúlt napokban elsősorban ezek közül válogattam. A Cirko oldalán például több fesztiváldíjas filmet lehet megnézni egy fél mozijegy áráért. Itt legutóbb az egyik kedvenc rendezőm, Jafar Panahi Három nő című filmje volt meghatározó élmény, de a kínálatban számtalan más film is szerepel, amit már régóta szerettem volna megnézni. (A filmekről itt írtunk – a szerk.)
Erre az időszakra az egyik kedvenc filmes eseményem, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál is az online térbe költözött: itt legutóbb Waad al-Kateab és Edward Wa Kislányomnak, Samának című dokumentumfilmjét láttam, ami a rendező saját családjának történetét mutatja be a háború sújtotta Aleppóban, és elsősorban a nyersesége és az őszintesége miatt húsbavágó.
Emellett mindig örömmel hallgatom zenész ismerőseim, barátaim, többek között Hoppál Basspoetry Mihály, Gáspár Károly és Lukács Miklós karanténfelvételeit.
Ami a könyveket illeti – általában párhuzamosan több könyvet is forgatok, ezek közül jelenleg az egyik Houellebecq Szerotoninja, a másik Cortázar Rayuelája, amit néhány évente újraolvasok. Emellett a SZAKTÁRS oldalán nézegettem a járványhelyzetre tekintettel elérhetővé tett könyveket: legutóbb Balla Zsófia gyűjteményes kötetét olvastam, ami a Kalligramnál jelent meg tavaly.
Hihetünk-e a kultúra mindenhatóságában, az esztétikai katarzis okoz-e lelki katarzist is?
Szerintem a kultúra nem mindenható, de mindenhez kapcsolódhat, és segíthet abban, hogy észrevegyük azokat a dolgokat, amik összekötnek minket. Ez pedig katarzist okoz, sokszor olyan, mint meglátni a saját arcunkat a másik emberben. Ugyanakkor erre nem csak a művészet képes, hanem például az is, ha egy kicsit jobban odafigyelünk egymásra.
Változik-e szerinted az emberek hozzáállása a járvány után, új alapokra helyeződik-e a természettel való kapcsolata?
A világszintű leállásnak egy pozitív hozadéka biztos, hogy van: csökkent a károsanyag-kibocsátás. A második világháború óta most először fordul elő, hogy kétszáz kilométerről látszik a Himalája. Jó lenne, ha a tisztánlátásnak ez a lehetősége szimbolikus jelentőségű is lenne, és végre meglátnánk a jövőnket, hogy ha nem változatunk a fogyasztói magatartásunkon, akkor hova jutunk.
Fotó: Veres Laura
Az interjúsorozat többi része itt olvasható.
