Kutatólaborból indult, műterembe érkezett

Mik a legkorábbi emlékeid a képzőművészeti alkotással kapcsolatban?

Gyerekkorom óta örömömet leltem a rajzolásban, ahogy a testvéreim is – sok közös játékunk épült erre. Az általános iskolában karikatúrákkal örvendeztettem meg a környezetemet. Ezt a gimiben is folytattam, de a tanulás mellett zenélésbe fogtam, és e kettő miatt elkezdtem háttérbe szorítani a rajzolást. Végül nem is művészeti egyetemre jelentkeztem.

Hanem?

Az akkori Corvinus budai campusának élelmiszermérnöki karának biomérnök szakára. Oda bekerülve elhatároztam, hogy követem a családi tradíciót, és biztos munkahellyel rendelkező, családos ember leszek. Egy ilyen életformába nem fér bele sok hobbi, így még inkább perifériára szorítottam a rajzolást. Az egyetem után – ahol közepes tanuló voltam, egyik irányba se lógtam ki a sorból – egy laborban kezdtem dolgozni minőségellenőrként, a KFKI telephelyén található Izotóp Intézet Kft.-nél, ami az izotópok gyógyászati alkalmazásával foglalkozó vállalat. Ott nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem értek annyira a munkámhoz, hogy kreatív legyek és kiteljesedjem benne. A rám bízott feladatokat elláttam, de nem tudtam hozzáadott értéket képezni, és ez nagyon zavart – annak fényében pláne, hogy láttam az ijesztő tényt: ebbe a munkába bele lehet öregedni.

Minek hatására kanyarodtál vissza a rajzoláshoz?

A barátnőm segített meghozni ezt a döntést. Tudatosította bennem, hogy a rajzolás terén mindig pozitív visszajelzések értek. Elkezdtem járni egy rajzszakkörre, a Galéria Körbe, ahol modell után rajzoltunk, és amit Sinkó István és Juhász István vezetett a budai Várban. Fél év eltelte után mondták nekem, hogy érdemes lenne felvételiznem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, mert ügyes vagyok, én pedig megfogadtam a tanácsukat.

Ha rajzszakkörre jártál, miért épp a festő szakra felvételiztél?

A Giliszta nevű zenekarom egyik frontembere, Kő Ábel Holló – aki akkoriban már a Képzőre járt – a festő szakot javasolta, mondván, hogy szerinte ott kapom a legnagyobb rálátást a vizuális területre. Jelentkeztem, felvettek, és szeptemberben már el is kezdtem a tanulmányaimat. Tekintve, hogy csak a felvételire való felkészülés során kezdtem festeni, a szaktársaim közt körbenézve hamar érzékeltem, hogy vannak nálam sokkal rutinosabb játékosok. Mivel mindig a klasszikus festészet állt közel hozzám, kitaláltam, hogy felépítek magamnak egy saját, az egyetemi tanulmányaimmal párhuzamos gyakorlóprogramot, ami segít eljutni a 19. századi mesterek szintjére, vagy legalábbis megközelíteni azt.

Szerencsémre több olyan festészettechnikai szakkönyvet is találtam, melyek az engem inspiráló időszakban íródtak. Hozzáteszem, mindeközben a megfogyatkozott államilag támogatott féléveim miatt még az sem volt biztos, hogy be tudom-e fejezni ezt a magas tandíjú iskolát – az első év után döntöttem el, hogy felveszek egy masszív diákhitelt, és konzekvensen befejezem az öt évet. A Káin és Ábel című diplomamunkámmal koronáztam meg ezt a folyamatot, ez egy többalakos figurális festmény volt. Nehezen, de sikerült megalkotnom a képet, ezzel keresztülmentem a magam számára állított végső próbatételen, és beértem a kívánt célba.

Hivatalosan is festő lettem, de azt szoktam mondani, hogy ha valaki nem teljesen bizonyos abban, hogy festő akar lenni, inkább ne legyen az. Ez nem egy anyagilag bebiztosított pálya, egy festő folyamatos harcot vív a túlélésért.

Hogyan tudsz a szorongáskeltő anyagi helyzetben mégis önfeledten, felszabadultan alkotni?

Egyszer már megtapasztaltam, milyen az, ha nem azzal foglalkozom, amihez bármilyen érzékem lenne. Csak visszagondolok azokra a kétségbeejtő időkre, hogy milyen jövőképem volt akkoriban, és megjön a motivációm. Emellett a sok pozitív szakmai elismerés is úton tart. Ezek nem csupán jólesnek, hanem láthatóvá is tesznek a szcénában, ami elengedhetetlen a szakmában való boldoguláshoz. 

Kontraproduktív lenne, ha félállást vállalnál valahol az anyagi biztonság érdekében?

Nem kizárt, hogy rá fogok kényszerülni erre, de amíg nem muszáj, nem erőltetem. Igyekszem úgy intézni a dolgokat, hogy megéljek a festészetemből. Ez motivál arra, hogy ne kényelmesedjek el, feszített tempóban haladjak tovább.

Milyen folyamat során jutottál el a kifinomult emberábrázoláshoz?

Ahogy korábban említettem, az egyetem alatt elvégeztem egy saját gyakorlóprogramot. A  folyamat során fokozatosan találkoztam újabb és újabb, egyre komplexebb megoldandó festészeti problémákkal, melyeket elemeikre bontva meg tudtam érteni és oldani. Eleinte fekete-fehér objektumokat, például gipszszobrokat rajzoltam és festettem, csak ezután következtek a színes csendéletek. A kívánatos célt a gyakorlatok során akkor értem el, amikor a vászon és a beállítás egymás mellett tükörből nézve egyformának tűnt. Eleinte élveztem a csendéletfestő fázist, hiszen ott már színekkel is dolgozhattam, ám egy idő után unalmassá vált az edények és textilek megjelenítése. Ekkor elkezdtem elhelyezni a csendéletekben az édesanyám porcelánbabáit, amelyek között egyből elindult egyfajta művészi párbeszéd a beállításban.

Az első festménysorozatom ezekből a kompozíciókból állt össze. Kifejezetten tetszett, hogy nem arra megy el az energiám nagy része, hogy a következő kép témáján agyalok. Hiszen a téma adott volt, csak azon kellett gondolkoznom, miként variáljam az elemeket úgy, hogy a kép vizuálisan érdekes maradjon. Amikor úgy éreztem, a tárgyak látvány utáni realisztikus ábrázolása már nem rejteget számomra több kihívást, továbbléptem az emberábrázolásra. Az egyetemen a négy félévnyi kötelező anatómiakurzuson elsajátíthatók az ehhez szükséges elméleti alapok, de én az órákon túlmenően is szükségesnek éreztem a gyakorlást, ugyanis az emberi alak ábrázolása a legkomplexebb feladat abban a fajta festészetben, amelyikkel én foglalkozom. 

Ezt követően hogyan jött létre a – közelmúltban az Alibi Műgyűjtő és Mecénás Szalonban is kiállított – Felemelkedés és a Fennmaradás című festménysorozatod?

Olyan engem foglalkoztató témákat kerestem, amelyeket festészetileg is inspirálónak találok. Szívügyem a környezetvédelem – az, hogy megóvjuk, ami a világból maradt –, így adott volt a téma, amit úgy akartam megközelíteni, hogy több képen, több formában meg tudjam festeni, és a sorozat minden eleme újszerűen hasson. Az volt a koncepció, hogy a képek több darabból álló műalkotásként alkossanak egységet, ezáltal csak együtt, több részből álló egészként keltsék fel a teljesség hatását a nézőben. Tehát a képek igazán csak együtt értelmezhetők, úgy viszont erős benyomást képesek kelteni a rajtuk megfogalmazott gondolatokkal és érzelmekkel.

Mit fogalmazol meg a két sorozat képein?

A Felemelkedés képein bizonyos szemszögből az emberiség felemelkedéséről beszélek, a Fennmaradás képei pedig az emberiség jelenkori vagy jövőbeli túléléséről szólnak. Előbbin az látható, ahogy férfialakok manipulálják, pusztítják a természetet – egy ember negatív irányba torzít valamilyen természeti objektumot. Ezek az alakok kisebbek a természeti objektumoknál, amivel az ember kiszolgáltatottságát akartam érzékeltetni velük szemben. Ez a kiszolgáltatottság abból adódik, hogy amikor az ember – mondhatni, kitüntetett állatfajként – elkezdett kiemelkedni a többi állat közül, a természeti kihívásokkal szembesülve biztosítania kellett a túlélését. A természet erős, az ember pedig kicsi, törékeny és nem mellesleg agresszív, a túlélés érdekében. A Fennmaradás című sorozat képein megfordul a helyzet. Ezeken azt az állapotot láthatjuk, amikor a sorvadó természettel szemben a nagy női alak az élőhelye fölé kerekedve segít a természetnek a túlélésben, hogy ezáltal ő maga is fenn tudjon maradni. Oka van annak, hogy a Fennmaradás képein férfi helyett női alak látható. Azt gondolom, a mai világ működési struktúrája abból adódik, hogy a világ nagy részén patriarchális berendezkedés volt. Talán a kapitalizmus is abból ered, hogy a férfi vezetők a saját képmásukra alakították a világot.

A természet szeretetén túl mi támogatta a két mély, filozofikus gondolatokkal átszőtt sorozat létrejöttét?

Valószínűleg az intuíció. A tanulmányaim során rájöttem, jobb tudomásul venni, hogy nem tudok mindent kontrollálni. Ebből kifolyólag fontosnak tartom, hogy művészként ne a saját akaratom szerint csináljak mindent, hanem engedjem magam az adott médium által kormányozni. Miután megfogan bennem egy vizuális ötlet, megpróbálom értelmezni az alkotási folyamataimban. Ha látok benne elég értelmet, és megfestésre érdemesnek találom, nekiállok a megvalósításnak. Ezek a képek is úgy születtek, hogy bennem volt az emberi alakok, állatok és növények megfestésének vágya, és a megvalósítás közben kerekedett ki a projekt. Nagyon szeretem az ókort és a mitológiát, és úgy akartam megragadni a hangulatukat, hogy ezáltal saját mitológiát építsek fel. Az ókori istenek természeti jelenségeket testesítenek meg, az egyes mitológiai történetek az emberi viselkedés példázatai, vagy a természettel kapcsolatos folyamatokat mintázzák. Ebből is inspirálódva, de ennél letisztultabb módon közvetlenül az embert és a természetet jelenítettem meg, mitologikus megfogalmazásban prezentálva.

Mi segít abban, hogy motivált alkotó maradj?

Nem mindig tudok motivált lenni. A boldogság megéléséhez szükséges, hogy hasznosnak érezzem magam, de festőként előfordul, hogy ezt nem érzem, hiszen nem hasznosul közvetlenül a munkám. Sokszor tűnik öncélú, önző önmegvalósításnak a tevékenykedésem, ami elég demotiváló.

Ilyenkor nem segít annak tudata, hogy a művészet felszabadító, és a művészeti produktumok befogadása által megélhető katarzis már-már megváltó erejű?

Tudom, hogy ez így van, de művészszemmel elemeire bontom az alkotásokat, összkép helyett festészeti problémákat látok. A katarzist szakmai szempontból élem meg, és nem érzem át, amit egy nem szakmabeli él át a katarzis során. Ez okozza, hogy nem látom a munkám társadalmi hasznát.

Mi tart mégis lendületben?

Az, hogy azért igyekszem elhinni, hogy van haszna a tevékenységemnek. Ez dilemmás helyzet az életemben, ettől függetlenül alapvetően motivált alkotó vagyok, nem vagyok letargiába esve.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu