Dettre Gábor szinte ingyen készített, két és fél órás Antigoné-filmjében csak premier és szekond plánok láthatóak, azaz ritkaság az is, ha az éppen a vásznon megjelenő egy, maximum két szereplő feje mellett bármi másnak is helyet szorítanak. A kép eközben végletesen stilizált: a (látható testrészeiken) meztelen színészek teste, haja össze van mázolva, mögöttük mindig az amatőrség látszatát keltő digitális festmény-háttér látszik. A játék szinte teljesen statikus, az arcjátékon kívül egy-egy kézmozdulat, és nagyon ritkán némi interakció két színész közt: ez minden, ami az elhangzó, változatlan színműszöveget kíséri. Hogy mindez unalmas-e vagy sem, nézhető-e ennyi ideig (bármeddig) vagy sem, a giccsig túlesztétizált vagy sem, hogy van-e értelme filmre venni vagy sem, arról kár szót ejteni: nyilván máshogy ítéli meg az egyik, és máshogy a másik befogadó. Érdemesebb magát a koncepciót és annak sikeres vagy sikertelen megvalósítását vizsgálni.
Feltűnik néhány átgondolatlanság, durvább szóval hiba már az alapoknál. Kezdve azzal az aprósággal, hogy a meztelenség, jelentse bár szándék szerint az őseredetiséget, ma már épp a különlegesség, a szokatlanság megtestesítője a vásznon: egy premier plánban felvett, egész vásznat kitöltő csupasz mell láttán 2011-ben aligha jut bárkinek is eszébe a természetesség ? már amennyiben a film készítője nem csak a filmen belüli, hanem a befogadói kontextussal is törődik; amennyiben nem, úgy tulajdonképpen a kritikának sincs értelme. A koncepcióval függ össze az is, ami az egyes jelenetek legnagyobb hibáját okozza: hogy nem csak a valóban nem hiányzó díszletek, kellékek, hanem a mozgás, a valós dialógus, az ember-ember interakciók, a valós reakciók teljes elhagyásával megvonja a színészektől az építkezés lehetőségét. Azaz minden egyes mondatot úgy mond el minden színész, mintha egyes-egyedül lenne egy üres szobában: a semmiből próbálva megteremteni minden érzelmet és mögöttes tartalmat, ráadásul a plánok miatt mindezt az arcába sűrítve. Ettől a játék szinte végig pantomimesen, némafilmesen túlzó, s ettől olykor már-már nevetséges ? ez pedig lerombol mindent, amit a koncepció vélhetően fel akart építeni (hitelességet, hatásosságot, stb).
A legfőbb probléma azonban nem a színészekben és nem az egyes jelenetekben rejlik, hanem az őket összefogó gondolatban: ez a fajta játék a nyilvánvaló szándék ellenére nem ad hozzá semmit az Antigonéhoz (nem segít jobban megérteni, nem hozza közelebb a művet, stb), hanem ellenkezőleg, elvesz belőle. Nem igaz ugyanis, hogy az ennyire leredukált játék lenne a legalkalmasabb a mélylélektani színházra vagy filmre. Ez már a ló túloldala: épp annyira túlstilizált és természetesség-idegen, mintha éppenséggel a mozgás-, díszlet-, jelmez- és kellékrengeteg takarná el a lényeget.
Mindazonáltal a film támogatás nélkül készült, mozis forgalmazásba várhatóan nem kerül: ha a benne szereplő színészeknek és még egy-két nézőnek örömet okoz(ott), már megtette küldetését.
